Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 3. kötet (Budapest,1888)
orosz életképek elfogadja ugyan védelmét, de nem lesz benne köszönet, ha az örmény atyafiságot túl nem liczitálja, illetőleg, ha Kadarov kapzsiságát tökéletesen ki nem elégíti, mert hiszen azt anélkül is tudta, hogy a százezeres rubelféle ígéret csak mese volt. Olombánya, Sakhalin szigete, vagy pláne zsákba kötve, jó magas akasztófa alatt, a véres ingű hóhér markában. Első rendű kilátások. Legjobb esetben 25 évi kényszermunka nehéz vasban, havonként 25 korbács, három böjttel egy héten. Pedig a moszkvai bankban kerek négy millió van nevére írva. Szent-Pétervárott ugyanennyi. Ingatlan javait nem adná oda három millióért, s ennél kevesebbet üzlete sem ért. És mindennek hasznát nem veheti, ha az ördöngös ügyvéd nem tágít. Hiszen ha csak 100 ezer rubelről lenne szó, azt Balaikin, bár vérző szívvel, de végre mégis oda adná, hanem Kadlarov többet, sokkal többet, tán 20-szor annyit fog akarni — és pedig előre, — ha aztán mindezek daczára mégis felkötik ? ... Nem, nem, az lehetetlen. — «Tudja mit, Szergej Nikolajevics, beszéljünk őszintén egymással. Én kereskedő ember vagyok. Haszonra és kárra egyformán el kell készülnöm. Ha felmentenek, 500 ezer rubelt fizetek önnek; 5000-et ha egy évi fogságra ítélnek, 1000-et, ha Szibériába kerülök, semmit, ha ennél sokkal nagyobb bajba találnék keveredni. Ha úgy tetszik, kössük meg az alkut, ha nem, arról sem tehetek. És most adasson egy pohár beát, roszszul érzem magamat.» — E szavak után Balaikin kimerülten egy karszékbe vetette magát, Katlarov pedig a mindenkor kész szamovárt hozatta szobájába. Mit végezhetett a két jó madár, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy Katlarov még aznap Szent-Pétervárra utazott, hol a meggyilkolt ékszerészek rokonait fölkereste. Nagyon érdekes informácziókat nyerhetett az illetőktől, mert mire Kazanba visszatért, és legott védenczével értekezett, Balaskin másnap maga jelentkezett a törvényszék elnökénél azon kéréssel, hogy ellene, kit ártatlanul rágalmaznak, indíttassa meg a vizsgálatot. Az elnök nagyon traktabilis ember lévén, nagy elismeréssel fogadta Balaikin férfias fellépését, és oda utasította a közvádlót, hogy Balaikint azonnal fogja perbe. Néhány hétig nagyon rosszul álltak Balaikin ügyei. Nem mintha valami fontos bűnjelt találtak volna házánál a motozás alkalmával, de leginkább azért, mivel a közvádló folyvást azon nyargalászott, hogy Balaskin nem tudta hitelesen kimutatni, hol, mikor, és kitől kapta a fatális revolver-lövést. Végre az a nehézség is meg lön oldva, a mennyiben valahol Volhyniában egy kóborló czigány-csapatra akadtak, mely állítólag ugyanazon időben, midőn a nevezetes rablógyilkosság történt, Kazan vidékén tartózkodott. Katlarov, kinek védencze folyton azt állította, hogy ama bizonyos napon, midőn az örmény ékszerkereskedők meggyilkoltattak, útközben czigányok által támadtatott meg, rögtön kapott az alkalmon, és a Volhyniában valami csekély lopás miatt letartóztatott czigányoknak Kazanba való szállítását követelte. És ezen véletlen eset elősegítette a dráma fejlődését. Hogyan tehették volna meg nyomorult gebéiken a czigányok a roppant utat Kazánból Volhyniába, arra senki sem gondolt, legkevésbé pedig a kazani törvényszék különféle tagjai, kik kézzel foghatólag Balaikin előnyére dolgoztak. Mindenki világosan láthatta már, hova fog kilyukadni a nagy garral, császári ukázzal insczenált vizsgálat. Nagyon természetes, hogy Katlarov a kedvező hangulatot felhasználva, védenemének szabad lábra való helyezését kérte, mit tekintettel a vádlott társadalmi állására, most már nem igen lehetett megtagadni. Végre erős kozák-fedezet alatt megérkeztek a szerencsétlen czigányok. Férfiak, asszonyok s különféle korú gyerekek, számra mintegy negyvenen. Nyomorult rongyaikban hiába kutatták a százezreket érő elrabolt gyémántokat és egyéb kincseket. A czigányok, kik Oroszországban ép úgy, mint másutt, lopásból és koldulásból élnek, nem igen tudták alibijüket kimutatni, hanem a vizsgálóbíró zaklató keresztkérdései nyomán a hazugságok valóságos labyrinthusába keveredve, végre azt is bevallották, hogy a gyilkosság napján a kazani temetőben táboroztak. Ezen időtől kezdve, a szegény czigányok folyvást részegek voltak, s többnyire mámoros fővel kerültek a vizsgáló biró elébe, kinek minden kérdéseire igennel feleltek és, ha kívánta volna, még arra is igent mondanak, hogy a Nevski- Prospektet kirabolták. Nagyon természetes tehát, hogy az esküdtek — én uram istenem! orosz esküdtek! — többnyire Balaskin üzlettársai, adósai, s egyéb, vele egy húron pendülő gentlemanok, rövid tanácskozás után kimondták a halálos ítéletet, melynek nyomán, — felebbezésről vagy egyéb jogorvoslatról szó sem lévén, a hat férfiú és három nő az akasztófán végezte életét. A többi a szibériai ólombányákba került. Eddig hát rendesen ment minden. Balaikin dobbal-síppal visszanyerte előbbi állását, mint a kazani kereskedő-ezéd elnöke, sőt Katlarov tanácsa folytán Szent-Pétervárra utazva, az igazságügyi miniszternél elégtételt kért a rajta elkövetett méltatlanságért, mit nemsokára egy rendjel alakjában meg is kapott. Most azt kérdi a nyájas olvasó, hogy hát én honnan tudtam meg mindezeket? Ezt is elmondom. Két évvel Balaskin esete után, ennek valami czinkostársa bajba keveredvén, börtönbe jutott. Balaskin figyelemmel kisérte ugyan a per folyamát. Azonban, mint afféle fukar ember, so-