Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 13. kötet (Budapest,1893)
430 A lublói ember. Katharina egy prókátort vett maga mellé s ahol lehetett, váltott lovakon, sehol meg nem állva sietett Lublóra Kaszperek után. Ott első dolga volt beállítani a sztarosztához, Lubomirszky Tivadarhoz. Az épen aranyakat olvasott az asztalon, szép ménesekbe rakva a sárga csikókat, mindenikbe ötven darabot. A sztaroszta nyilván csak ötvenig tudott olvasni. — «No, mi a baja, szép asszony?» — «Jaj, nagyságos uram, nagy az én panaszom ! Kaszperek Mihály lublói polgár ellopott a férjem pinczéjéből egy bordó aranyat.» — «Ejnye, a gazember! — kiáltott fel önkénytelenül a sztaroszta; — hát azért fizette az most ki az én hétszáz aranyamat.» De csakhamar észrevette a sztaroszta, hogy bolondot mondott. — «No, no, csak úgy tréfálok szép asszony, mert Kaszperek Mihály becsületes ember; nekem magamnak is jó barátom. Jókedvű borkereskedő itt. Vannak ugyan adósságai, de becsületesen fizeti. — Nekem mindig megfizetett. Azért nagyon meg kell rágni az ilyen vádat. Ki látta?» — «A jó isten látta», — sóhajtott az asszony. — «Jó, jó — mondá a sztaroszta, — csakhogy az nem alkalmatos tanúnak.» Hanem addig-addig erősködött Katharina és ügyvédje, hogy mégis össze kellett írni az ítélőszéket a kúriára: Zavadszky János uramat, a főbírót, Hertelyi József és Pavlovszky Kristóf esküdteket, akik a fenforgó ügyben igazságot tegyenek a varsói asszonyszemélynek. Maga a sztaroszta elnökölt a tanácsban, de ő maga nem szavazott. — «Én csak felakasztatom a Kaszperek barátomat, ha kegyelmetek elitélik, — mondotta vaskos humorral. — De ami a szavazást illeti, nem tehetem azon viszonynál fogva, melyben egymással vagyunk, hiszen értik kegyelmetek.» Annyira értették, hogy már eddig is hunyorgattak egymásra pajzánál a komoly, mogorva tanácsurak, mintha mondanák: «Nem is lenne rossz felakasztatni, hehehe, a menyecske özvegyen maradna.» Kaszperek ártatlan arczczal jelent meg a bírák előtt; nagy, bronzos ember volt, deli termettel, csinos, piros arczczal; csak a fekete szemeiben volt valami különös démoni. Olyan kellemes, imponáló volt a külseje, hogy beillett volna akár szepesi grófnak is, nemhogy egyszerű borkereskedőnek. Mikor Katharina elmondta a vádat, elmosolyodott : — «De hisz ez nevetséges !» S mikor ez tovább folytatta, megütközéssel jegyzé meg: — «Kegyelmed álmodik, ifiasszonyka. Én csupa üres hordókat hoztam haza. Bárcsak valami jó szellem megtöltötte volna valamelyiket útközben! De épen tegnap mostuk ki az összes hordókat; nem volt azokban egyéb, mint borseprő. » Az esküdtek, szokás szerint, mindenféle keresztkérdések alá vették Katharinát. — «Látta-e valamikor a hordócskát és mekkora volt az?» — «Nem láttam soha sem. Csak az uram mondta. Én csak akkor értesültem róla, mikor már ellopták, mikor az uram elkergetett, hogy a hordó nélkül vissza ne térjek többé. Mert én voltam az oka, én eresztettem be a pinczébe Kaszperekéket.» A sztaroszta fejcsóválva simogatta a deresedő szakállát. — «Furfangos ficzkó lehet a kegyelmed ura. De a mellett üzenem neki, hogy nagy szamár. Ha én nekem ilyen kis madaram volna, nem nyitnám ki neki a kalitkaajtót.» Katharina nem értette el, csak azután később, mikor Kaszperek felelt a főbíró kérdésére : «Hát mit szól ezekhez?» — «Azt mondom, nagyságos sztaroszta és nagytekintetű tanács, hogy egy gonosz férjjel állunk szemben, akinek van egy szép, jó felesége , de ahelyett, hogy a tenyerén hordozná, kigondol egy mesét egy arany hordóról, hogy ennek a mesének a révén megszabaduljon tőle.» Az esküdtek a fejeikkel bólintgattak, hogy ez bizony igaz lehet. Ha az Ádám egyik hordájában, amelyből az asszony formálódott, annyi hamisság volt, bizony valamennyi maradt még a másik bordájában is. A gonosz férfiak se ritkák már. A szép Katharina halotthalavány lett. Bentöttek ezek a mérgezett szavak a szivében, odakapott a kis kezével, míg ajka elhalón nyögte: — «Hazudik ez az ember!» Azután a varsói prókátor mondta el a maga mondókáját latinul. A sztaroszta rágyújtott, azon a héten kapta az első pipát ajándékba Szembeck Mihálytól, a krakkói püspöktől. Még