Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 29. kötet (Budapest,1901)
Amerikai korteskedés: Igen csípi meg a rendőrtiszt Aldzsit mint szekundanst a felével, Bicskey Kálmánnal. (A másik fél, Horváth Gyula, már eltávozott volt.) A rendőrtiszt vallatóra fogja Aldzsit, hogy ki volt a másik fél. Aldzsi tagad. A rendőrtiszt mindenféle keresztkérdések alá veszi. Aldzsi habozik, végre sok rábeszélésre megadja magát. — Hát megmondom, ha a kapitány úr becsületszavát adja, hogy nem árulja el, kitől hallotta. — Itt a parolám rá. Hát ki volt ? — Szlávy József miniszterelnök, ■— mondá suttogva a furfangos Aldzsi. Persze, hogy a rendőrkapitány ettől a perctől kezdve nem emlékezett többé semmire és soha elő nem vették ezt a párbajügyet. De hát ezer és ezer ilyen kedves felültetési dolga volt neki, ki győzné azt elszámlálni. Szomorú csak egyetlen egy volt: az utolsó, amikor az orvosát felültette, hogy Bécsből jön, hogy ott őt az orvos-tanár megvizsgálta és azt mondta, neki szívbaja van, és minden órán várhatja a halált. «Hát nézd meg te is pajtás, így áll ez a dolog ? ns Ilyen furfangosan akarta az orvost kényszeríteni színvallásra, hogy amit csak sejtett, amitől csak tartott, azt a baját mondotta már konstatálnak. Az orvos felült neki, megvizsgálta és helyben hagyta: — Bizony sajnos, Aldzsikám, nem hazudott a német. Ezentúl aztán szomorú ember lett az Aldzsi és várta otthon a nagy karosszékében a halált. A halált nem bírta már rászedni ő se. A halál pedig szinte nem szedte rá, mert eljött és elvitte a legiigabb magyar embert, ki még erős volt és fiatal, — de a kinek a szíve volt gyenge és jó. A halál ismeri azokat, akiket le kell kaszálni. Tudta ő azt, hogy az Aldzsihoz a szíve útján mindenki hozzá férhet. Hát ő is úgy fért hozzá, m. k. AMERIKAI KORTESKEDÉS. Korteskedés nélkül nem esik semmiféle választás sehol a világon, de oly óriási terjedelemben, oly erőfeszítéssel, annyi leleményességgel és ötletességgel sehol sem űzik a korteskedést, mint az amerikai elnökválasztásnál. Különösen a most lefolyt választásnál,— melyből a demokrata Bryannal szemben a republikánus Mac Kinley került ki győztesen, — olyan hatalmas volt mind a két párton a korteskedés, amilyet még Amerika se látott soha. Nagyon érdekes dolog kissé megismerkedni azzal a szervezettel, mely a választási harczot vezette. Mindegyik párt alakított egy «nemzeti bizottságot», — ez volt az egész hadjáratban a vezérkar. Élén a párt legügyesebb embere állott. Különösen Hanna szenátor, a Mac Kinley-párti főkortes tűnt ki páratlan munkabírásával. Jórészt neki köszönhető, hogy a régi elnököt újra megválasztották. Ennek a végrehajtó bizottságnak főhadiszállása New-Yorkban volt, ezenkívül minden államban s minden városban volt egy-egy bizottság, amely a New- Yorkból kiadott utasítások szerint járt el s a központnak adatokat szolgáltatott a lakosság hangulatáról, a választás eshetőségeiről és a teendő intézkedésekről. A központ aztán rendelkezett minden ügyben. Ez pedig óriási munka. Hírlapokat közleményekkel ellátni, még pedig mindig s mindenütt a helyi viszonyoknak megfelelőkkel, a röpiratoknak minden képzelhető fajtáját íratni, kinyomatni, terjeszteni, új és új, meglepőbbnél meglepőbb hirdetményeket készíttetni, meetingeket rendezni, azoknak idejét és szónokait megállapítani, stb. Mindez a sok gond és még száz más a központi végrehajtó bizottságnak s elnökének a nyakába szakadt s a mi a legfőbb gond: a kellő pénz összegyűjtése is. E tekintetben a republikánusoknak volt könynyebb dolguk, mert a nagyiparosok és kereskedők, a vállalatok tulajdonosai, szóval a milliomosok, a pénzarisztokráczia emberei mind az ő pártjukon voltak és szívesen is áldoztak a párt czéljaira, mert legfontosabb anyagi érdekeik fűződnek Mac Kinley politikájához. A demokratáknak sokkal nehezebb volt szegényebb híveiktől a szükséges pénzt gyűjtések útján előteremteni. Tízezrével adták ki a különféle röpiratokat, melyeknek összefoglalása egy vezérkönyv volt, ebben gyűjtötték össze a párt mellett s a másik párt ellen fölhozható érveket lehetőleg teljes számban a párt hírlapírói és szónokai számára. Hogy mekkora irodalma támadt a választásnak, mutatja az, hogy a republikánusoknak csak a sajtóirodájuk egy millió dollárjukba került. Három főeszköze volt az agitálásnak: nyilvános szónoklatok, röpiratok terjesztése s a hírlapoknak a párt szellemében írt czikkekkel való ellátása. Ez utóbbit tartják a leghatásosabbnak s így erre fordították a legnagyobb gondot. New-Yorkban, Chicagóban s egyéb vá