Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 29. kötet (Budapest,1901)

Amerikai korteskedés: Igen csípi meg a rendőrtiszt Aldzsit mint sze­­kundanst a felével, Bicskey Kálmánnal. (A má­sik fél, Horváth Gyula, már eltávozott volt.) A rendőrtiszt vallatóra fogja Aldzsit, hogy ki volt a másik fél. Aldzsi tagad. A rendőrtiszt mindenféle keresztkérdések alá veszi. Aldzsi habozik, végre sok rábeszélésre megadja magát. — Hát megmondom, ha a kapitány úr be­csületszavát adja, hogy nem árulja el, kitől hal­lotta. — Itt a parolám rá. Hát ki volt ? — Szlávy József miniszterelnök, ■— mondá suttogva a furfangos Aldzsi. Persze, hogy a rendőrkapitány ettől a perc­­­től kezdve nem emlékezett többé semmire és soha elő nem vették ezt a párbajügyet. De hát ezer és ezer ilyen kedves felültetési dolga volt neki, ki győzné azt elszámlálni. Szo­morú csak egyetlen egy volt: az utolsó, a­mikor az orvosát felültette, hogy Bécsből jön, hogy ott őt az orvos-tanár megvizsgálta és azt mondta, neki szívbaja van, és minden órán várhatja a halált. «Hát nézd meg te is pajtás, így áll ez a dolog ? ns Ilyen furfangosan akarta az orvost kénysze­ríteni színvallásra, hogy a­mit csak sejtett, a­mitől csak tartott, azt a baját mondotta már konstatálnak. Az orvos felült neki, megvizsgálta és helyben hagyta: — Bizony sajnos, Aldzsikám, nem hazudott a német. Ezentúl aztán szomorú ember lett az Aldzsi és várta otthon a nagy karosszékében a halált. A halált nem bírta már rászedni ő se. A halál pedig szinte nem szedte rá, mert eljött és el­vitte a legiigabb magyar embert, ki még erős volt és fiatal, — de a kinek a szíve volt gyenge és jó. A halál ismeri azokat, a­kiket le kell ka­szálni. Tudta ő azt, hogy az Aldzsihoz a szíve útján mindenki hozzá férhet. Hát ő is úgy fért hozzá, m. k. AMERIKAI KORTESKEDÉS. Korteskedés nélkül nem esik semmiféle vá­lasztás sehol a világon, de oly óriási terjede­lemben, oly erőfeszítéssel, annyi leleményes­séggel és ötletességgel sehol sem űzik a kortes­kedést, mint az amerikai elnökválasztásnál. Különösen a most lefolyt választásnál,— mely­ből a demokrata Bryannal szemben a republi­kánus Mac Kinley került ki győztesen, — olyan hatalmas volt mind a két párton a korteskedés, a­milyet még Amerika se látott soha. Nagyon érdekes dolog kissé megismerkedni azzal a szer­vezettel, mely a választási harczot vezette. Mindegyik párt alakított egy «nemzeti bizott­ságot», — ez volt az egész hadjáratban a vezérkar. Élén a párt legügyesebb embere állott. Különösen Hanna szenátor, a Mac Kin­­ley-párti főkortes tűnt ki páratlan munkabírá­sával. Jórészt neki köszönhető, hogy a régi elnököt újra megválasztották. Ennek a végre­hajtó bizottságnak főhadiszállása New-Yorkban volt, ezenkívül minden államban s minden vá­rosban volt egy-egy bizottság, a­mely a New- Yorkból kiadott utasítások szerint járt el s a köz­pontnak adatokat szolgáltatott a lakosság han­gulatáról, a választás eshetőségeiről és a teendő intézkedésekről. A központ aztán rendelkezett minden ügyben. Ez pedig óriási munka. Hírlapokat közlemé­nyekkel ellátni,­­ még pedig mindig s minde­nütt a helyi viszonyoknak megfelelőkkel, a röp­­iratoknak minden képzelhető fajtáját íratni, kinyomatni, terjeszteni, új és új, meglepőbbnél meglepőbb hirdetményeket készíttetni, meetin­­geket rendezni, azoknak idejét és szónokait megállapítani, stb. Mind­ez a sok gond és még száz más a központi végrehajtó bizottság­nak s elnökének a nyakába szakadt s a mi a legfőbb gond: a kellő pénz összegyűjtése is. E tekintetben a republikánusoknak volt köny­­nyebb dolguk, mert a nagyiparosok és kereske­dők, a vállalatok tulajdonosai, szóval a millio­mosok, a pénzarisztokráczia emberei mind az ő pártjukon voltak és szívesen is áldoztak a párt czéljaira, mert legfontosabb anyagi érde­keik fűződnek Mac Kinley politikájához. A de­mokratáknak sokkal nehezebb volt szegényebb híveiktől a szükséges pénzt gyűjtések útján előteremteni. Tízezrével adták ki a különféle röpiratokat, melyeknek összefoglalása egy vezérkönyv volt, ebben gyűjtötték össze a párt mellett s a másik párt ellen fölhozható érveket lehetőleg teljes számban a párt hírlapírói és szónokai számára. Hogy mekkora irodalma támadt a választásnak, mutatja az, hogy a republikánusoknak csak a sajtóirodájuk egy millió dollárjukba került. Három főeszköze volt az agitálásnak: nyil­vános szónoklatok, röpiratok terjesztése s a hírlapoknak a párt szellemében írt czikkekkel való ellátása. Ez utóbbit tartják a leghatáso­sabbnak s így erre fordították a legnagyobb gondot. New-Yorkban, Chicagóban s egyéb vá­

Next