Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 36. kötet (Budapest,1904)

294 Keller Helén siket-néma-vak leány önéletírása.­ ben voltam a szebb mondatok olvasásakor, s mennyire boszankodtam, ha meg kellett álla­­nom, hogy egy-egy szót kijavítsak. Ebédnél fel­olvasták a társaságnak, s mindenki nagyon örvendett, hogy én oly jól tudok írni. Némelyek kérdezték, könyvből olvastam-e? Ez a kérdés nagyon meglepett, mert még hal­vány sejtelmem sem volt, hogy előttem valaha olvasták volna ezt a történetet. Én fönhangon kijelentettem: «nem, ez az én történetem, me­lyet én magam írtam Anagnos úr részére». A történetet lemásoltam s elküldöttem Anag­nos úrnak születésnapjára. Többen azt aján­lották, hogy a czímet, «Őszi lombok», változtas­sam «A megfagyott király »-ra (The Frost King). Úgy is tettem. A kis történetet magam vittem a postára, s úgy éreztem, mintha a levegőben jár­nék. Nem is álmodtam, mennyire meg kell majd fizetnem ezért a születésnapi ajándékért. Anagnos úrnak nagy örömet szerzett a «Frost King» s kiadta az intézet egyik lapjában. Ez lett az én nyugalmam hajójának sziklája, a­mely­ről egy hatalmas lökéssel a szárazra lökettem. Alig hogy Bostonba érkeztem, fölfedezték, hogy a «Frost King»-hez nagyon hasonló történet «Frost Fairies» (megfagyott tündérek) Candy T. Margaret-től megjelent már, még születésem előtt. A két történet annyira hasonlított egy­máshoz, hogy az enyém annak plágiuma kellett, hogy legyen, bizonynyal felolvasták nekem. Ne­hezen tudták megértetni velem a helyzetet, de mikor megértettem, nagyon elkeseredtem. Soha gyermek nem ivott oly sokat a keserű­ség poharából, mint én. Szégyent hoztam ma­gamra, és gyanúba kevertem azokat, a­kik leg­jobban szerettek. De hát nogy is történhetett? Törtem a fejemet, hogy valami eszembe jusson, de semmi se jutott eszembe, csak egy «Jack Frost» nevű ember története és egy gyermek­vers, melyben ez a szó szerepelt. Anagnos urát nagyon bántotta a dolog, de úgy tetszett, hogy az én szavaimnak hitelt ad. Rendkívül szíves és gyöngéd volt hozzám, s ez az én szomorúságomat némileg enyhítette. Hogy kedvébe járjak, nem mutattam, milyen bús va­gyok, már csak azért sem, hogy a Washington születésnapjára rendezett ünnepet, melyre épen akkor készültek, meg ne zavarjam. Nekem Ceresnek kellett öltöznöm. Mily jól emlékszem arra a kedves öltözetre, a szép őszi falevelekre, melyeket fejemre tettem, a gyü­mölcsre, a kalászra, mely lábamhoz és kezembe volt téve. De különösen jól emlékszem a víg­­ságra, mely körülöttem mindent elárasztott s a bánatra, mely szívemet szorongatta. Az ünnepély előtti este egyik tanítónő kérde­zett valamit a Frost Kingről s én elmondottam, hogy miss Sullivan mesélt volt nekem Jack Frost-ról és csodás dolgairól. Valamelyik sza­vam vagy mondásom arra a gondolatra vezette a tanítónőt, hogy én bevallottam, hogy emlék­szem valamennyire a «Frost Fairies »-re, s ezt Anagnos úrnak elmondotta, ámbár leghatáro­zottabban kijelentettem, hogy tévedett. Anagnos úr, a­ki engemet nagyon gyöngéden szeretett, azt gondolván, hogy megcsaltuk, nem hallgatott többé az ártatlanság és szeretetesdő szavaira. Hitte, vagy legalább is gyanakodott, hogy miss Sullivan és én elloptuk egy más valaki gondolatát s őt rászedtük vele. A tanítók és tisztviselők vizsgálószéke elé állí­tottak engemet, de miss Sullivan nélkül. Ekkor ostromolni kezdettek a kérdésekkel és kereszt­kérdésekkel, épen mintha be akarták volna velem vallatni, hogy én emlékszem, hogy a «Frost Fairies»-t felolvasták nekem. Minden kérdésből éreztem, hogy lelküket gyanú és kétség nyomja, s azt is éreztem, hogy egy szerető barát szemre­­hányólag néz rám, de fájdalom, mind­ezt nem tudtam szavakba foglalni. Dobogó szívemben feltorlódott a vér, s csak akadozva tudtam egy-egy szótagot kiejteni­. Nem enyhítette fájdalmamat az a tudat sem, hogy ez egy rettentő tévedés ; s midőn végül elbocsátot­tak a szobából, tanítóm gyöngéd kényeztetése, barátaim bátorítása, hogy derék leány vagyok, hogy ők büszkék reám, stb. nem használt semmit. Azon éjszaka az ágyamban oly keservesen sírtam, a­hogy, gondolom, kevés gyermek sírt még. Nagyon fáztam, úgy éreztem, hogy virradat előtt meg fogok halni, s ez a gondolat némileg megnyugtatott. Azt hiszem, hogy ez a szomorú dolog nagyobb koromban egészen megtörte volna a szívemet. De a feledés angyala segít­ségemre jött s rendre elmosta a kétségbeesés és keserűség emlékeit. Miss Sullivan soha sem hallott a «Frost Fairies »-ről, sem arról a könyvről, a melyben megjelent. Miss Sullivan a dr. Bell segítségé­vel kezdette gondosan nyomozni a dolgot s vé­gül rájöttek, hogy 1888-ban, midőn én Bre­­westerben voltam Hopkinsnénál, miss Canby könyvének egy példánya ott megvolt. A könyvet nem találták meg, de Hopkinsné emlékezett rá, hogy mialatt miss Sullivan nem volt velem, ő azzal akart mulattatni, hogy egy s más könyv­ből felolvasott nekem. Arra ő sem emlékezett, hogy a «Frost Fairies»-t felolvasta volna, de hiszi, hogy ez is a felolvasott könyvek között volt. Lehet, hogy a könyvet több más holmival együtt később eladta. Akkor a történetek előttem nem bírtak jelen­tőséggel. Nekem akkor elég volt, ha a furcsa idegen szavakat kezemre betűzték. Mit is csi­nálhatott volna egy olyan kis­gyermek, a­kinek semmi módja nem volt a maga mulattatására ? Nem emlékszem ugyan egyetlen szóra is, hogy valaha olvastam volna ebből a történetből, de azt mégis úgy képzelem, hogy ha alkalmam volt rá, igyekeztem a szavait jól bevésni emlékembe, főleg azért, hogy tanítómtól megkérdezzem az értelmüket. Egy bizonyos, hogy a dolog mélyen bevésődött agyamba, habár sem én, sem más

Next