Képes Folyóirat - A Vasárnapi Ujság füzetekben 36. kötet (Budapest,1904)
294 Keller Helén siket-néma-vak leány önéletírása. ben voltam a szebb mondatok olvasásakor, s mennyire boszankodtam, ha meg kellett állanom, hogy egy-egy szót kijavítsak. Ebédnél felolvasták a társaságnak, s mindenki nagyon örvendett, hogy én oly jól tudok írni. Némelyek kérdezték, könyvből olvastam-e? Ez a kérdés nagyon meglepett, mert még halvány sejtelmem sem volt, hogy előttem valaha olvasták volna ezt a történetet. Én fönhangon kijelentettem: «nem, ez az én történetem, melyet én magam írtam Anagnos úr részére». A történetet lemásoltam s elküldöttem Anagnos úrnak születésnapjára. Többen azt ajánlották, hogy a czímet, «Őszi lombok», változtassam «A megfagyott király »-ra (The Frost King). Úgy is tettem. A kis történetet magam vittem a postára, s úgy éreztem, mintha a levegőben járnék. Nem is álmodtam, mennyire meg kell majd fizetnem ezért a születésnapi ajándékért. Anagnos úrnak nagy örömet szerzett a «Frost King» s kiadta az intézet egyik lapjában. Ez lett az én nyugalmam hajójának sziklája, amelyről egy hatalmas lökéssel a szárazra lökettem. Alig hogy Bostonba érkeztem, fölfedezték, hogy a «Frost King»-hez nagyon hasonló történet «Frost Fairies» (megfagyott tündérek) Candy T. Margaret-től megjelent már, még születésem előtt. A két történet annyira hasonlított egymáshoz, hogy az enyém annak plágiuma kellett, hogy legyen, bizonynyal felolvasták nekem. Nehezen tudták megértetni velem a helyzetet, de mikor megértettem, nagyon elkeseredtem. Soha gyermek nem ivott oly sokat a keserűség poharából, mint én. Szégyent hoztam magamra, és gyanúba kevertem azokat, akik legjobban szerettek. De hát nogy is történhetett? Törtem a fejemet, hogy valami eszembe jusson, de semmi se jutott eszembe, csak egy «Jack Frost» nevű ember története és egy gyermekvers, melyben ez a szó szerepelt. Anagnos urát nagyon bántotta a dolog, de úgy tetszett, hogy az én szavaimnak hitelt ad. Rendkívül szíves és gyöngéd volt hozzám, s ez az én szomorúságomat némileg enyhítette. Hogy kedvébe járjak, nem mutattam, milyen bús vagyok, már csak azért sem, hogy a Washington születésnapjára rendezett ünnepet, melyre épen akkor készültek, meg ne zavarjam. Nekem Ceresnek kellett öltöznöm. Mily jól emlékszem arra a kedves öltözetre, a szép őszi falevelekre, melyeket fejemre tettem, a gyümölcsre, a kalászra, mely lábamhoz és kezembe volt téve. De különösen jól emlékszem a vígságra, mely körülöttem mindent elárasztott s a bánatra, mely szívemet szorongatta. Az ünnepély előtti este egyik tanítónő kérdezett valamit a Frost Kingről s én elmondottam, hogy miss Sullivan mesélt volt nekem Jack Frost-ról és csodás dolgairól. Valamelyik szavam vagy mondásom arra a gondolatra vezette a tanítónőt, hogy én bevallottam, hogy emlékszem valamennyire a «Frost Fairies »-re, s ezt Anagnos úrnak elmondotta, ámbár leghatározottabban kijelentettem, hogy tévedett. Anagnos úr, aki engemet nagyon gyöngéden szeretett, azt gondolván, hogy megcsaltuk, nem hallgatott többé az ártatlanság és szeretetesdő szavaira. Hitte, vagy legalább is gyanakodott, hogy miss Sullivan és én elloptuk egy más valaki gondolatát s őt rászedtük vele. A tanítók és tisztviselők vizsgálószéke elé állítottak engemet, de miss Sullivan nélkül. Ekkor ostromolni kezdettek a kérdésekkel és keresztkérdésekkel, épen mintha be akarták volna velem vallatni, hogy én emlékszem, hogy a «Frost Fairies»-t felolvasták nekem. Minden kérdésből éreztem, hogy lelküket gyanú és kétség nyomja, s azt is éreztem, hogy egy szerető barát szemrehányólag néz rám, de fájdalom, mindezt nem tudtam szavakba foglalni. Dobogó szívemben feltorlódott a vér, s csak akadozva tudtam egy-egy szótagot kiejteni. Nem enyhítette fájdalmamat az a tudat sem, hogy ez egy rettentő tévedés ; s midőn végül elbocsátottak a szobából, tanítóm gyöngéd kényeztetése, barátaim bátorítása, hogy derék leány vagyok, hogy ők büszkék reám, stb. nem használt semmit. Azon éjszaka az ágyamban oly keservesen sírtam, ahogy, gondolom, kevés gyermek sírt még. Nagyon fáztam, úgy éreztem, hogy virradat előtt meg fogok halni, s ez a gondolat némileg megnyugtatott. Azt hiszem, hogy ez a szomorú dolog nagyobb koromban egészen megtörte volna a szívemet. De a feledés angyala segítségemre jött s rendre elmosta a kétségbeesés és keserűség emlékeit. Miss Sullivan soha sem hallott a «Frost Fairies »-ről, sem arról a könyvről, a melyben megjelent. Miss Sullivan a dr. Bell segítségével kezdette gondosan nyomozni a dolgot s végül rájöttek, hogy 1888-ban, midőn én Brewesterben voltam Hopkinsnénál, miss Canby könyvének egy példánya ott megvolt. A könyvet nem találták meg, de Hopkinsné emlékezett rá, hogy mialatt miss Sullivan nem volt velem, ő azzal akart mulattatni, hogy egy s más könyvből felolvasott nekem. Arra ő sem emlékezett, hogy a «Frost Fairies»-t felolvasta volna, de hiszi, hogy ez is a felolvasott könyvek között volt. Lehet, hogy a könyvet több más holmival együtt később eladta. Akkor a történetek előttem nem bírtak jelentőséggel. Nekem akkor elég volt, ha a furcsa idegen szavakat kezemre betűzték. Mit is csinálhatott volna egy olyan kisgyermek, akinek semmi módja nem volt a maga mulattatására ? Nem emlékszem ugyan egyetlen szóra is, hogy valaha olvastam volna ebből a történetből, de azt mégis úgy képzelem, hogy ha alkalmam volt rá, igyekeztem a szavait jól bevésni emlékembe, főleg azért, hogy tanítómtól megkérdezzem az értelmüket. Egy bizonyos, hogy a dolog mélyen bevésődött agyamba, habár sem én, sem más