Vasárnapi Ujság – 1854
1854-06-04 / 14. szám - Arany János 14. szám / Fametszvények. (Magyarázó leirásokkal.) - Toldi estéjéből. Arany 109. oldal / Költemények
Feláll a király is hímzett sátorában, Mind a két ajaka reszket haragjában, Homlokán a ránczok sűrűbbre vonulnak, Szeme széllyel villog, prezái kigyúlnak, Egyszersmind előáll két derék levente, Egy édesanyának szülötte, nevelte, Egyformák tetőtül talpig épenséggel, S szólnak a királyhoz tanult emberséggel : „Szépen megkövetjük felséges királyunk, Hogy hitvány beszéddel szine elé állunk, Nem tehetünk róla, mert a vérünk lázad, Égeti lelkünket e szörnyű gyalázat. Im az országczímert, négyes szalagjával, Négy ezüst szalagján hét oroszlánjával, Koronás, keresztes, hármas zöld hegyével, Egy bitang kalandor játékon nyeré el. „Tiszteljük, becsüljük az olaszt mi otthon, De magyar hazánkban rajtunk ki ne fogjon, Ne kössön velünk ki, csúffá ne tegyen, mert Megharagszunk, aztán nem nézzük az embert. Soh'se lásson ugy fél hústorony testével, Szeme föl se nyiljék koczka szerencsével . Gyermeki játszásnak mi a dicsősége? Rója fel, hogy annak sírás lesz a vége. „Vagy talán azért van úgy elkevélyedve, Hogy vele kitűzni senkinek sincs kedve? Nincs, mert nem játékra való ez a dolog, Mellyben egy nemzetnek böcsülete forog. Nem játszhatnék, midőn haragszik, a magyar És hazájáért nem orra bukni akar : Szégyen és kaczaj-gúny a bukás jutalma, De dicső az ember a hazáért halva.,Azért, megkövetjük felséges királyunk, Mi e csúfolóval mostan szembeszállunk, Szembeszállunk pedig nemcsak kopjaszálra, Hanem, a hogy illik, életre s halálra. Nem való játékra az efféle dolog, Mellyben egy országnak becsülete forog; Gyalázatos élet a bukás jutalma : De dicső a bajnok, a hazáért halva." Mig az egyik szólott, fejjel a testvére Ráüté a szókat, mintha ő beszélne; hallgatá a népség, mint valamelly papot, Vími mind a kettő engedelmet kapott. Az olasz kivonta — s végig néze kardján, Fényes lapját kétszer végigfente karján, S megfordult a lóval egy állóhelyében, körülhordva szemét a temérdek népen. A nép mit se hajtott az olasz vitézre, Mintha fénylő kardját nem is venné észre; Most már bizonyosnak hitte a diadalt, Tudta, kinek híják a két szép fiatalt, — Azt is, kinek híják, azt is, hogy ki fia, Azt is, hogy mindkettő nagy vitéz dalia; Kik, midőn a korlát közzé bejövének, fiájok minden szemből nevetett a lélek. Gyulafi nemzetség sarja mind a kettő, Egy napon és órán hajtá őket egy tő, Iker magzatai egy édes anyának, Szemre, szívre, főre hasonlók valának. Mint midőn egy szárra két szép gyümölcs forrad, Mindenik megsinyli ha az egyik sorvad , Ugy hangzottak össze a legkisebb vágyban; Ittak egy pohárból s háltanak egy ágyban. Lóránt az idősebb — alig néhány perczczel, Néha, midőn tréfált, büszke is volt ezzel; Bertalan az öcscse, — de magasabb nála, Legalább olly fokkal, mint egy haja-szála. Ezen esett néha szóbeli feszengés; Nem is volt köztük komolyabb versengés, Mígnem a két ifjú azt az időt érte, Mikor mindenik szív a magáét kérte. 110 De midőn ama szép korra eljutának, Mellyben már az ifjú örvend a leánynak, Mikor elbájolja minden, a mi szűzi, És, ha mit az eldob, kebelére tűzi; Mikor — oh, élet rövid paradicsoma! — Egy virág, egy fűszál, vagy csak lába nyoma, Egy vonás, egy semmi .... rája emlékeztet, És a szívben meleg forrást gerjedeztet; Mikor, mondom, e szép korra eljutának : Szerelmére gyúltak ketten egy leánynak; Kende Rózsa volt az, Kende Pál magzatja, Büszkébb vala rá, mint őseire, atyja. Annak szánta lányát, akit keble választ, De ez a fiúkban nem birt tenni választ; Szíve mindenikhez egy mértékben vonzó, A kettős szerelmet egyszerre viszonzá. Váltig mondja Lóránt, váltig is izenget, Hogy ő az idősebb, s az idősebb enged. Bertalant is gyötri a testvéri bánat : Ő az ifjabb, úgymond, és az ifjabb várhat. Százszor a leányt ők nevezik bíróvá : Egyszer sem tehetik részre hajolóvá, Mig nyomos tanáccsal közbeszól az apja És a döntő perczet három évre szabja. És már a kitűzött három év letelvén, Nem enyhíte semmit az ifjak szerelmén ; Hiába kereste mindenik a halált, Mert csak hirre névre, dicsőségre talált. Ismeré azt minden, a két forgótollat, Melly elüljár mindég, hol veszély van s hol had; Ismeré a kardot, mellyhez olly hű társa, Valamint a két szem egy közös látásra. Ott valának, midőn Lengyelország népe Másod ízben térdelt nagy Lajos elébe, Ki utolszor vonta fegyverét, — a litván Zendülők haragját hódolni tanitván. Ott valának midőn a gőgös Velencze Az Adria tenger mátkája, kegyencze, A föld kincses háza és a világ ura A magyar fegyvertől békeszót koldusa. Jelen voltak nem rég a nápolyi harczon, Hol vérbüne díját elvevé az asszony, Ki Lajosunk öcscsét birta hajdan férjül, És még nem számolt be a kiontott vérrül A miérthogy András ő általa vesze. Most elérte Isten bosszúálló keze Gyilkoló vasától négy dühös magyarnak: — Neve bár ne volna veszszen a czudarnak! És már, a kitűzött három év letelvén, Nem könnyíte semmit a leány küzdelmén; Szomorún adá ki az utolsó választ : Kettő nem bírhatja , hát egyet se választ. — De én messze hagytam a beszédem sorsát; Ha mint forr a népség! hogy zsibong a korlát! Az olasz csak rám vár, lova hegykén tánczol; Maga pedig igy szól és homlokot ránczol : „Gyermekek, ez a hely nem tinektek való, Fussatok, eltapos itt a katonaló .... Hír nekikl hazulról minek távozátok? Silvariva keres az édes anyátok." Igy csúfolta őket az olasz előre. De a két levente nem ijedt meg tőle, Vérvörös tollakat kapák mind a ketten , küldék neki illyen erős izenettel : „Mondd meg az olasznak, a bitang lelkének, Fogja meg zabláját csúfoló nyelvének, Az gyermek, a kinek nyelve a fegyvere, Nyelvet öltögetni mi nem tudunk vele , De ha kedve is van, bátorsága is van Víni bajnok módra : íme tollúnk, itt van. Válasszon közülök, tűzze sisakjához, Könnyű a választás, mindenik halálos."