Vasárnapi Ujság – 1854
1854-06-04 / 14. szám - A székelyek. Jókai 111. oldal / Történeti rajzok
Ezt hallván az olasz, nevetésre fakadt, Kéklő sisakjához tűzve a tollakat, Mellynek a legcsúcsán a maga nagy tolla, Egy fekete sas-szárny, volt hátrahajolva. Kiszakaszta ebből két parányi szálat, Küldé a fiúknak s vele gúnyos választ : „Jőjön mind a kettő vagy, nem bánom, annyi A hánynak egy egy szál pelyhet győzök adni." A magyar leventék átálltak egyszerre Csapni az olaszra, ketten egy emberre. Nyilat húztak a nyilasék Bertalanra. Megölelte bátyját, és indult, rohanva. Lova mintegy úszott a levegőégen, Dárdáját előre szögezte keményen . Dárda, ember és ló ugy suhant előre Mint egy óriási szárnyas nyil, kilőve. Megállott az olasz, mintha készirt volna S messziről száguldó szélvésszel daczolna. A ló sem mocczant meg, még a fülhegye sem , hogy azt előre szögezé hegyesen. De midőn alig volt öt lépésnyi távol Egyet szökött hajszra mintegy csak magától, Mig gazdája nagyot billente a dárdán, A magyar vitéznek hónaljába mártván. A derék levente lováról ledőlt, Meghorkant a szép ló és elszaladt tőle, Futkozott gazdátlan s addig meg sem állott, Migmind le nem hányta a nyeregszerszámot. — Elbúsulta magát a másik dalra Látván hogy elesett kedves atyafia : Megereszti fékét és vágtatva nyargal Az olaszra kivont széles görbe karddal. Nagy volt a csapás, mit a levente mére Az olasz vitéznek sisakos fejére, De mégis nagyobb, bár csak bal kézzel adta, Mellyel az idegen a csapást fogadta. Elszakadt a kardvas épen a tövében, Markolatja maradt az ifjú kezében, Parittyázott a vas — felrepült ragyogva Aztán eltemette magát a homokba. Mig ezt cselekedte izmos bal kezével, Jobbjával a súlyos dárdát emelé fel (Súlyos volna másnak, de neki csak álom) S megcsapá vele a szegény ifjut vállon. Egybe visszarántá. Dőlt a test utána, Mert nyakába akadt a bárdnak szakálla , Fővel esett, lábát felfogó kengyele, Bokros paripája futni kezdett vele. És elfutott volna megbokrosult lova Fennakadt testével isten tudja hova, — Kövön törte volna össze ifjú fejét, Szomjú föveny inná szétloccsant velejét : De nem óhajtotta illy csúnya halálát Az olasz levente : kapta nagy dárdáját, Szügyébe hajitá a szép paripának , Visszatántorodva lerogyott az állat. A király orvosi most elésiettek, Kezek alá venni az elesetteket : Megörültek mindjárt s paizson emelve Vitték onnan őket nyugodalmas helyre. Sebeket kimosták tiszta forrásvízzel, Bekötözték szépen drága balzsamirrel. Mikor ők elhagyták, jött az édes álom A ki legjobb orvos ezen a világon. A ki legjobb orvos, a ki legjobb dajka, Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén, Egyik partja innen, a másik tul esvén. E folyón az ifjak, ellenkező partra Váltanak egymástól; — isten ugy' akarta : Lóránt az életre, szerelemre virrad, Bertalannak enyhet a nyugasztó sirad. 111 Történeti rajzok. JÓKAITÓL. I. A székelyek. E vas keménységű nemzet mai arczáról is sokban reá ismerhetni arra, a mi hajdan volt. Minden külső változás daczára, erkölcsei, szokásai csaknem azonok maradnak, s ama néhány ős szokásról, mi köztük a keresztyénség és királyság behozatalával is fennmaradt, néhány homályos eszmét ragadhatunk meg őseink vallási és polgári törvényeiről. Betűik régebben voltak, mint a magyaroknak, felülről lefelé írtak velők, kihagyva a magánhangzókat, három jegyük volt, ollyanok, mint egy bogár alakja, miknek értelmét máig sem tudni. E jegyeket még 1518-ban tanították az iskolákban, akkor tiltatott el vesszőzés büntetése alatt, de még azután is palctákra vágott leveleket küldöttek egymásnak. Istenüket hozzájárulhatlan völgyek, vagy magas sziklák menedékén imádták, máig is állanak Bálványos cár romjai, hol legtovább maradtak fenn a napimádók töredékei. Papjaik, kik az isteni tiszteletet végezek, egyúttal polgári főnökeik is voltak. Ezeket hívták rabonbánoknak. Áldozatoknál mindenkinek szabott helye volt. Még máig is, ha valaki jogait eladja, háza, földje után odateszi „templombel ülőhelyét" is. Az áldozatoknál szerecsendiófából faragott kehely forgott kézrül kézre, a legutolsó rabonbán Sándor, e kehellyel túl ment a hét erdőn a keresztyének terjedése elöl. Kezdi Vásárhelyhez közel van egy halom. Régies szokásnál fogva minden székely, ki ide jut, mielőtt odább menne, itt megpihen. A dombot „tűzhalom"-nak híják. Az áldozatok tüze századok előtt e halmon lobogott fel, a nép máig is tiszteli azt, bár nem emlékszik rá, hogy miért? Minden évben összegyűltek e férfiak, harczi gyakorlatra, miket a diákosabb utókor „lustromoknak" nevezett el, ki el nem jött, vagy roszul volt fegyverezve, a rabonbán kitörülte a szabadok sorából. Adót nem fizettek, csak ha királyfi született, adott minden székely egy ökröt fejedelmének, a király bélyegével megégetve, ezt hívták „ökörsütésnek.”í A székely akármit vétett fejedelme ellen, fejét vesztheté, de vagyonát soha, az megmaradt a rokonoknak. Ha mag nélkül halt meg valaki, vagyonai nem a fejedelemre szálltak, hanem szomszédaira. Ha valaki meggyilkoltatott, rokonai holttestét temetetlen hagyták, míg gyilkosa meg nem büntettetett, annak pedig a holttetemnél meg kellett jelenni. E szokás Kálmánig fennmaradt: „tetemrehívás" és „haláluyitás czim alatt. S magánéletük körében is annyi volt az ős sajátság, a mi mind e mai napig feledetlenül maradt meg közöttük. A rosz hazafin, a gyáván a nép úgy állt boszút, hogy rajta ment és házát lebontotta, s ha azután a bűnhődő megjavította magát, ismét közerővel felépítették a házát. A szegényebb atyafiak, kiknek nem volt önerejük gazdasági munkáikat végezni, kalákát hirdettek, zeneszóval járva végig a helységet s azon eszközt hordva kezükben, a minő munkára szükségük volt, sarlót ha aratni kelle, guzsalyt, ha fonásra volt szükség s illyenkor mindenki sietett őket egyesitett munkájával egyszerre fölsegíteni. Esketés, tor, keresztelő alkalmával a rokonok az ünneplő házhoz tömérdek enni és inni valót küldöztek s azt azután együtt elköltötték. Az illy ünnepély lakomáit hítták „rodinárnak. A melly legénynek kedvese volt, az fenyőfa ágat szúrt le a lyán háza előtt az esztendő bizonyos napján. Menyegzőben a mátkát a két nyoszolyóval együtt egy lepellel letakarták, a vőlegénynek ki kelle találni, hogy mellyik az ő jegyese? S ha valakit eltemettek, annak a sírjába három nyilat lőttek, később e szokást a puskalövés váltotta fel. *