Vasárnapi Ujság – 1854
1854-07-09 / 19. szám - Pásztorkodás; iskolázás. Pencz M. 159. oldal / Ipar-; müvészet-; gazdászat-; természettudomány
159 hajt, korán elvesz. Az úgynevezett Múzsa száz évig elél , de mihelyt virágát kifejti, a következő évben megtarthatlanul veszni indul. — Az ernyőpálma, 35 év alatt 70 lábnyira nő, ezután 4 hó alatt nő 30 lábnyit; ekkor virágzik, gyümölcsöt s ugyanazon évben elhal. Ez a természet menete, lényeinek egymás utáni fejlesztésében ; a folyam fut, míg egyik hab a másikba vész. * * * Minden növény vadon nő szerte szét a világon; a mi kertis dísznövényeink is a szabad természet kebléről valók, hol saját égaljuk alatt legnagyobb tökélyüket érik el. — Igy van ez az állatok és emberekkel is , mert mindenik emberfaj, csak saját földöve közt fejlik az ő természete szerint. Mindenik földrész, hegység, ugyanazon jég és ugyanegy fokú meleg vagy hideg alatt, a maga növényeit táplálja. Lappország szikláin, az alpeseken, a pyrenéken, nem tekintve az ezek közt terjengő messziséget, ugyanazon füvek nőnek; Északamerika, és Tatárország magas térei hasonló gyermekeket nevelnek. — Az olly magaslatokon, hol a szél a növények körül kissé durván enyeleg és a nyár rövid, a növények kicsinyek ugyan de felette maghozók s ha ezeket kertekbe ültetik, magasabbra nőnek ugyan s nagy leveleket hajtanak, de kevés gyümölcsöt termenek. Bárki által látható világos hasonlat az állatok és emberekhez ! Minden növénynek szabad lég szükséges : az üvegházak foglyai arra hajlanak, honnan a világosság bármi kis lyukon betör. Becsukott melegben karcsúbbak és indásak, de halványak, gyümölcstelenek s a szabad napra hirtelen kitétetve, leveleik elhanyatlanak. — Nem illyenek-e a tul finom és kényszeres miveltségü emberek? Különösen érdekes vizsgálni azon sajátszerű módot, miként szabják magukat a növények az év részéhez, sőt az idő órájához, míg más égaljhoz szokhatnak. — A földsarkhoz közel, növésükben késnek, de annál gyorsabban érnek, mert ott a nyár később jön, de jobban érlel. A délvilági növények, Európába hozatva, első évben később érnek, várván saját földövük melegére. A következő évben már gyorsabban, mert égaljukat már megszokták. — Az üvegházak csinált melegében, mindenik, saját hazája idejéhez tartja magát, bárha Európában 50 évet töltött is. Némely növény télben virit, mert hazájában akkor van nyár; — némelyik éjjel virit, mert hazájában nappal akkor van. — Igy, mindenik megtartja idejét, sőt a nap óráját, midőn vagy kinyilik, vagy beborul. Ezek azt mutatják, hogy a növény természetes növésére, melegnél és viznél még több is kell. — Az emberi élet jólétéhez is több kell, mint kenyér Én szánom a növényt az üvegházban, mellybe ha belépek, szivemre valami nehézség sülyed; világosan látom, mint szenvednek az elzárt növények, a honvágy és szabadsághiány néma fájdalmában; — valamint nem sokra becsülöm, jellemtelennek tartom azon embert, kiben a legtermészetesebb ösztön, a honszerelem ösztöne nem gerjedez s szolgai hajlamát, önző anyagi vágyait követve, azt bírja mondani, ubi bene, ibi patria Miskolcit Pál. Pásztorkodás, iskolázás. Az újságokból olvastam Pesten, hogy pünkösdhétfőn Füredet bállal nyitják meg. Más embernek talán ez is elég lett volna, hogy kedvet kapjon oda rándulni, de én ezen kívül a Balatont is akartam látni, mégpedig gőzösön, s partján a regényes várromokat. Így történt, hogy pünkösd vasárnapján Pestről elindulván, aznap Fehérvárra értem. Hétfőn délután, zsidó gyorskocsival csak Veszprémig jöhettem, mert egy faluban hol épen preczeszió volt, kocsisunk és a népség közt perpatvar támadt, úgyhogy lovait összevissza rángatták, istrángjait elszakították s őt magát be akarták zárni. Csak nagy bajjal menthettük meg. Kedden Veszprémből 3 pftért Füredre értem, hol a bálról semmit sem tudtak, de bajos is lett volna annak megtartása, mert a fogadóban kívülem csak még egy szobában volt idegen. Rut hideg esős idő volt. Itt tudtam meg, hogy a balatoni gőzöst eladták, s most mozdulatlan hever. Nem érhetvén czélomat, hogy a gőzösön utazhassak, szerdán korán reggel a faluba mentem s 7 pfért fogadtam kocsit Sümegig. Innen másnap hajnalban Tátikabércze felé vettem utamat. Hamar elhagytam a főutat, mert egy mellékút egyenesebben látszott czélomhoz vezetni. Bezzeg egy órai járás után az én utam hirtelen káposztaföldekbe végződött, mellyek vizárkokkal voltak kerítve; a kisebbeket csak átugrottam, de a főárokhoz érve, láttam, hogy ennek két partja végetlen nádmocsár, a melly ráugrásra épen nem alkalmatos. Mi tevő legyek! Vissza akartam menni, de nem találtam többé utat a mocsár labyrintusa között. Végre felmásztam egy fűzfára, s egy ágba kapaszkodva leugrottam egy a túlsó parton álló fűzbőkorra, hol szintén csupa mocsár és nádfa volt. Ezen keresztülgázolva, száraz rétre értem; egy fogoly mellettem szaladt el, előttem nyul ugrott fel, hogy botommal üthettem volna le őket. A füredi pinczér azt mondá, egy óra alatt fölmehetek a Tátika csúcsára, de három órai gyaloglás után alig állottam a hegy tövében. Még nevettem magamban, gondolván , mivel Italiában a mű árak (irrigazione, Bewässerung) megismerése végett sok árkot ugrottam át, most talán a honi műárakkal is akart megismertetni a sors. Amint fölfelé folytatom utamat, az erdő szélén sok gyereket láttam körben ülve, mintha valami nagy dologról tanácskoztak volna. Körülöttök számtalan lud hemzsegett. Igen sajnáltam, hogy e gyermekek roszabb nevelést kapnak, mint a ludak, mellyekre van felügyelés, holott ők magukra hagyatva, henyélve töltik az egész istenadta napot. Különben egész utazásomban fájdalommal láttam, hogy gyakran a legszebb gyermekek kéthárom lud vagy disznó vagy bárány miatt, egész nap pásztort játszanak, hogy szinte kérdeztem magamban : mellyik nő fel vadabban, a pásztor vagy az állat? s mellyikre fordítanak több gondot, az elsőre-e vagy az utolsóra? Ámbár két vezetőm volt (2 gyerek 1 v fzért,) mégis négyszer tévedtünk el a sötét erdőben s más csúcsra értünk ki. Összehasonlítván a romot a „Balaton Albuma" rajzával, gondoltam magamban : sokat szabad a poétáknak és festőknek! Igy p. o. a leírásban az áll, hogy a két szomszédvárban, Tátikán és Rezin hajdan két barát lakott, kik ha egymást váraikból egy pohár borral akarták megkínálni, ezt dróton szálliták által, melly e czélból volt átnyújtva egyik várból a másikba. Más helyről olvashatta az a jó iró ezt a dolgot s aztán csakúgy ráfogta ezen vidékre, mert a Tátika és Rezi közti távolság, szemmérték szerint, legalább 10 budapesti lánczhidnyi lehet. —Délután Sümeg várába mentem, melly minden várromok között legjobb állapotban van még; 12 házat számláltam benne. Másnap reggel szekéren mentem Tapolczára, honnan fölsétáltam Csobáncz várromjaira, hol különösen a falak vastagságai ragadták meg figyelmemet. Gyulakeszien a zsidó fogadóban nem kaphattam ebédet, nem volt se leves, se hus, csak komiszkenyér. Délután Badacsonyba sétálván, ismét mocsarak közé kerültem. A fogadóban mondom : „Eljöttem a hires badacsonyi bort megkóstolni!" — de olly rész volt, hogy a kocsisom sem akarta meginni s én egy pohár tejet voltam kénytelen kérni. Majd a Szigligeti várromon keresztül, vissza érkeztem Tapolczára. Szigligetet a gyönyörű kilátás és gyönyörű kövei miatt találtam érdekesnek. Már a sümegi várkapu rámakövei is a budai fal négyszögű mesterséges köveire emlékeztettek, mellyeket itt a polgári kórház és fegyvertár közt találhatni. Vezetőm mondá, hogy a szigligeti kövek természetesek. A többi kövek pedig likacsos darázskövek (tuff,) amiért itt kenyérkőnek nevezik. Útközben tudtam meg, hogy kocsisom falusi jegyző és iskolamester, kérdem tehát tőle : van-e sok tanulója? — Télen csak van, uram — mondá — de nyáron nem járnak iskolába. Ekkor eszembe jutottak a liba, — bárány — és disznópásztorok. Amit télen tanulnak, nyáron ismét elfelejtik. Bíz így nehezen megyünk előre. Én azt tartom, hogy ha egyszer iskolába kerül a gyermek, azt az egynehány esztendőt, melly lelke mivelésére van szánva, nem kellene tőle sajnálni szüleinek, hanem a mennyire csak lehet, megakasztás nélkül kellene az iskolára szori*