Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-19 / 3. szám - Az utolsó Czigányország. Jókai 19. oldal / Elbeszélesek
19 egyik legsötétebb foltja, végre jön hajtva. Buda testvérének gyilka által veszett el. Némelly hazai régi irók e gyilkosság egyenes okául azt mondják, hogy Buda, azalatt mig Attila messze nyugoton harczolt, uradalmát, mellyet öcscse a Tiszától a Don vizéig szabott, önkényesen áthágta, nevezetesen pedig azon várat, mellyet Attila a mai Ó-Buda helyén egy régi római város romjaiból épittetett és a maga nevéről Etele várának neveztetett, a maga nevére Budának neveztette. Hozzá teszik, hogy Buda halála után Attila a Buda vára nevet minden népeinél eltiltotta, s a németek azt csakugyan Etzelburgnak, azaz Etele várának hivták, sőt több száz esztendő múlva is igy irták ; de a magyarok a szerencsétlen véráldozat emlékére azt folyvást Buda vard-nak nevezték, a mint mai napig is a helyet, hol e vár állt, Ó-Budá-nak nevezzük. Az utolsó Czigányország. ELBESZÉLÉS. JÓKAI-1<51. (Vége.) Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész ország; minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költök csatába induló nótákat pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdeték, hogy ugy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nem különben fognak cselekedni, mint a pézsmakacsák, mellyek a fa alatt állanak és menten feleszik a cserebogarakat; a ki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztította, kifényesítette, s azután kiásták : haljunk meg az utolsó emberig! Ilyen utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni. Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az országot, s akiket az ősz jós beszéde, és leánya szép szemei, és a költő éneklése fellelkesített, azokat a bajnok egy csoportba gyüjté, s e kis csoporttal elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérkőzni, mikor még a többiek csak messziről fenyegették azt ököllel. Tamerlan szélső hadai, mellyek Indiát pusztiták, lerontva a bálványok oltárait, s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kicsiny csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiuk kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak. A harczok alatt, midőn Mange véres kézzel dult az ellenség között, nem messze a harczoló seregtől magas sziklán áll Ruhiva, és leánya és a költő, s ha jött felölök a szél, elhozá a költő lelkesitő énekét, s ha visszatekintenek a harczosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait s a szép szűz repkedő hajfürteit, mint csatára intő zászlót, s uj erő szállt szivökbe tőle, s még jobban verték az ellent. Az egész országban nagy volt e miatt az öröm; mindennap készült minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek, s százezrével tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harcz mestersége könnyű : csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj sincs. Otthon eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak majd ki a folyam partjára, s várják ott, hogy fognak aláfelé úszni az ellenség fejei, miket ők leaprítanak. De amint oda érkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végignézték Tamerlan tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger ez,nem patak, erdő ez, nem berek mondanak egymásnak. Sülve volna is, nehéz volna megenni, amilyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik aki szalad, nyillal lőnek, azt is megölik, aki senkit sem bántott. Gyerünk innen, mert itt emberhalál lesz még! Mégis szégyellék magukat Mange csapatja előtt, s azt üzenték neki, hogy ő csak tartsa magát szemközt az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind leütögetik a fejeiket. Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságú tatár had ellen, s reggeltől estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét s reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta mögött megjelenni? Azok pedig szépen szedék a sátorfákat, s a honnan jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja hol jártak már ? E helyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harczoltak velök , ott esett el egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogatásait, Ruhira buzdító szavát, a szép Palamira sirását és Csalaroda harczi énekét. Egyik a másik után hallgatott el. Mint a növekedő árviz emelkedett a tatárözön azon domb körül, hol az utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamyra lábainál esett el, sebektől elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolta. Ott ölték meg az ősz Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér haját, utolsó sóhajtása is átok volt a győzelmesre. Még énekelt CsaLaróda, még zengé a harczi éneket, midőn már senki sem volt, a ki harczoljon többé; egy nyil keresztül járta szivét, s oda szegezé a földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is harczi dal volt. Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány. Saját kezével verte szivébe tőrét, midőn minden el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye közé, mellette feküdtek szépen : az egyik jobb felől, a másik bal felől. Kezeiket megszokta utolszor és ugy haltak meg a hogy elfajták : egymást ölelve, dicsően, szabadon. A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a levágott fejek úszva a viz szinén? Nem sokára jöttek azok, hosszú sorban, szomorú csendességgel úsztak alá felé, de jaj, jaj, nem az ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké, hosszú göndör hajfürteik libegtek csendesen a vízben. Azok pedig, a kik elszöktek a harcz elől, napok múlva ismét haza érkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza; összeszedték, amit szedhettek, felültetek porontyaikat, feleségeiket ökreikre, szamaraikra, s elkivándoroltak a tejjelmézzel folyó országból, elbujdostak, elzüllöttek világtalan világig, eltagadva saját nemzetüket, koldulva, csenve, csalva, s vándorolva, és sehol meg nem pihenve ; mintha az ősz Ruhiva átka fogta volna meg őket, hogy a kik boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol, hanem bujdossanak egyik határból a másikig. Igy jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor származásukat is eltagadták, azt állítva, hogy ők Egyptomból jönnek, s Pharao ivadékai, a mi pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett volna jönniök, a hajókázást pedig nyilván nem ők találták fel; legerősebben bizonyit azonban indus származásuk felől saját nyelvök , melly most is tele van indus szavakkal. Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon mindenütt szét vannak szórva, Német-, Franczia-, Angol-, Spanyol-, Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a barangoló szomorú nép, melly végzi a legaljasabb munkákat, s mulattatja a vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, mellyet minden ország ugy tekint, mintha eleven állatot nyelt volna el. A magyarországi czigányok állapotja még legtűrhetőbb. Ezek sajátítottak el legtöbb miveltséget, miután a főurak mulatási hajlama, s a nép kedélye legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák (utóbbiak, kivált a 17-ik században) itt látni őket diszes, divatos öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüstgombokkal terhelt mentékben, lovakon ülve, még pedig jó lovakon. Itt írnak róluk a költők nem megalázó dolgokat, s úri asszonyságok zongorázzák zeneszerzeményeiket; — hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.