Vasárnapi Ujság – 1854
1854-10-01 / 31. szám - Tüzveszély és oltalom. Dr. Hegedüs 262. oldal / Értekezések; elmélkedések
262 Impérieuse fregatt védelme alatt egész a kronstadti ágyutelepek közelébe nyomulván, dereglyéket szállítottak a vizre, s hozzá fogtak a nagy kutatáshoz, és leltek rövid idő múlva egy darab a viz szinén lebegő fát, mellyet elővonczolván kisült, hogy az mintegy 10 láb hosszaságu pózna, mellynek végére egy kő volt kötve. Az estig folytatott kutatások eredménye még egy hasonló darab fa, mellyet azonban nem sikerült helyéből kimozditani. Ezen két darab fán kivül semmit sem leltek késő estig a kivetett tengeri gereblyével, mellyel a tenger fenekén szokás kétes helyeken a lehető akadályokat felkutatni, mielőtt a hajó arra menne. A mai számunkban közlött kép ezen kutatást ábrázolja. có Tűzveszély és oltalom. Gyűlölik az ember művét az elemek; jég, föld, tűz, víz, majd észrevétlen lassúsággal, majd óriási támadásokban igyekszik munkásságának terményeit lerontani, semmivé tenni. — S e törekvés meggátlása s az ellenséges erőknek is czéljaira leendő ügyes felhasználása, az emberi tevékenységnek nem csekély részét veszi igénybe. Mig ez sikerül, a nyers erők, sima szolga gyanánt, szótlan engedelmességben teljesitik a föld urának, az embernek parancsait. — A pusztitó szél egyik világrésztől a másikhoz szállitja a kereskedő terhelt hajóját, — a lebilincselt gőz, bámulatos pontossággal pótolja az embernek munkáját, a gyilkoló villám maga, láthatlan s nesztelen futár gyanánt hordja a hirt a legtávolabb helyekre, s a korlátok közé zárt tüz a kandalló kedélyes tüze, a családiasság jelképévé válik. De jaj! ha az üdvös korlátot szétrontani, a bilincseket lerázni sikerül; a felbőszült elemek dühökben mindent semmivé tesznek; — inség s pusztulás jelöli nyomdokaikat. Vannak erők, mellyek hatását megelőzni vagy korlátolni emberi erőnek még eddig lehetlen, de vannak mások, nem kevésbé vészesek, mellyeket azonban nem csak megelőznünk, de meggátlanunk is lehet, bár fájdalom, gyakran nem tesszük azt, mit e részben a tapasztalás aranyszabályai kívánnak. Halakjainkat a földrengése romba dönti, ha a termékeny zóna közepén, sejdített inkább, mint megismert erőktől tolatva, hegy emelkedik, s a kihányatott olvadt anyagok viruló földeinket terméketlen sivataggá változtatják, s mi fájdalomban elmerülten tétlenül szemléljük a természetnek áldásban ugy mint, dulásban egyaránt nagyszerű munkálatát, jól tesszük, érezve erőnk parányiságát, meg kell nyugodnunk az Úr akaratában. De ha az elhanyagolt gátakat szétromboló ár, tombolva nyomul földjeinkre, ha a tűz csereinket megkapva évi termésünket semmivé tenni fenyegeti, s mi ahelyett, hogy ezt alkalmas eszközök segélyével elnyomni igyekeznénk, kizárólag Istentől, ha máskép nem, csoda által, várunk mentést : nemcsak roppant kárt kell méltán szenvednünk, de vétkezünk is, mind felebarátink, mind Isten irányában, kiben vakmerő bizalmat helyezénk. Hányszor olvassuk lapjainkban, hányszor halljuk, hogy ez vagy amaz város helytelen épitésmód s vigyázatlanság folytán porig elégett, lakosai tönkre jutottak, — s mind e mellett, daczára a számos szomorú példáknak, az oltásra czélzó intézményekre korán sem fordittatik azon figyelem, mit a tárgy fontossága kivánna. Hazánk egyik kisebb városában járván néhány oskolát, nem egyszer vala alkalmam, az előbb mondottak valóságáról öntapasztalat folytán meggyőződnöm. — Voltak ugyan oltószerek — fecskendők, létrák stb., vizről is bőségesen gondoskodott a természet, három folyó habjait hömpölygetvén a kis város körül, mégis ritkán esett, hogy ha tűz támadt, ne több, mint egy-két ház lett volna e pusztitó elem martalékjává. Az esti harang elkongása után nem sokára csend lepé el a különben sem igen zajos utczákat, s a lakosság, elköltvén estebédjét, csakhamar mély álomba szenderült. — Ha illyenkor tűz támadt, s azt egy vagy más, mulatságból későn haza térő vig czimbora észre vevé,tüz! tüz! rivalgásai között kezde a község háza felé iramodni, hol egy, még a kurucz vagy török világból megmaradt ódon lőfegyver feladásra készen, megtöltve függött az őrszobában.— Mig az ott őrködő hajdúkat a veszélyről értesiteni, a lazán álló kovát megszoritani, a serpenyőre írni lőport hinteni, s ezt nagy üggyel bajjal elsütni sikerült, vigan égett s zavartalanul a tűz, — gyakran még a tőszomszédok sem értesülvén a veszélyről. A lövés hallatára megszólalt a vészharang és sivitó hangjaiból tudta mindenki, hogy ég, de hol? azt természetesen csak hosszas látásfutás után lehete nagy nehezen kitudakozni. E közben mult a drága idő, s mig végre a télen befagyott, nyáron kiszáradt fecskendőket a vész helyére szállitani, s ott működésbe hozni sikerült, a tüz már annyira terjedt, — hogy csak hosszas munka s tetemes kár mellett lehete dulásának gátat vetni, — holott néhány, annak idejében használt dézsavíz, azt csírájában elnyomni elégséges lett volna. Ideje volna már, hogy e dologra is kellő figyelmet fordítanánk, mert ha baj, hogy valaki más kárán nem tud okulni, százszorta nagyobb baj, ki saját kárán felette drágán szerzett tapasztalását hasznára nem fordítja. Hogy a baj orvosoltassék, legelőbb is annak okát kell megismernünk, csak igy lehetvén eset még keletkeztében elfojtani, későbben vagy éppen nem vagy csak nehezen lévén eszközölhető. A tűzvészből eredő kár majd véletlen eset, majd emberi hanyagság s részlelküségből ered. — Lássuk ezeket egyenkint. A véletlenül támadt tűznek leggyakrabban a villám oka, melly égi háború alkalmakor egyik vagy másik tetőre lesújtván, azt gyakran meggyújtja s már nem egy falu égését okozá. Voltak, sőt lesznek honunkban maiglan, kik a villámot nem a természeti erők nyilvánulásának , rendes, sőt az egész légkörre nézve üdvös hatásnak , hanem a mindenható büntető eszközének, haragja jelének tekintik, — mint tekinték pogány őseink, kik azt Isten nyilának nevezék. — E helytelen felfogás , sokak agyában már gyermekségük óta dajkák s vén asszonyok által csepegtetve, annyira megszilárdult, hogy férfi korukban sem birják ezt eszükből teljesen kiverni, bár helytelenségét kézzel foghatólag tanusitja azon tapasztalás, hogy a villám nemcsak magasabb épületekbe, de leggyakrabban az Isten tiszteletére felszentelt egyházak tornyaiba csap; nem egy szerencsétlen harangozónak halálát okozván, midőn ama babonás szokás szerint, az égi háború elűzése végett, harangoznia kelle; holott a természet törvényeinek legfelületesb ismerete is mutatja, hogy villám és hang összeköttetésben nem állanak. Bármilly veszélyes volt e tünemény, évezredek multak a nélkül, hogy ellene óvó szert találtak volna, — sőt vezetve ama most említett balga felfogástól, illyenről gondolkodni is büntetésre méltó vétkes vakmerőségnek tartották. „Isten gyujtá, úgy mondák, akarja hogy égjen, ha ezt gátolni akarnók, szent akaratja ellen vétkeznénk; — de voltak mások, kik máskép s kétségtelenül helyesebben okoskodtak. A villám mint más baj, Istentől jó az igaz, de ha nem tartjuk véteknek betegségünkben orvossággal élni? mert volna vétek a villámgyujtotta tüzet eloltani vagy annak elhárításáról gondoskodni ? Az ez eredményre jutottak közül többen azon voltak , mikép lehetne ezen pusztitó hatást meggátolni, vagy melly eszközökkel lehetne ezt elhárítani ? s dicső törekvésüket fényes siker koszorúzta. Franklin Benjámin észak amerikai férfiú, kit egyszerű nyomdászból, korának legjelesb polgárává, korának legkitűnőbb bölcsévé avatta fel a gondviselés, volt az kinek a villámhárítót feltalálnia sikerült. Tudván, hogy az érczek, vas, réz stb. jó villanyvezetők, vagyis, hogy rajtok a villany ép olly könnyen, mint üvegen a világosság áthat, s tapasztalásból tudva, hogy a villám mindenkor a legmagasb helyekre szokott lesújtani, a tornyok tetejére érez rudat alkalmazott, ezt érez sodronnyal (vas és réz dróttal) összeköté, mellynek földig érő végét abba elásta, vélvén, hogy ezen majd a villany lesikamlik a nélkül, hogy az épületet érintené s ez igy sértetlen maradand; vélekedésében nem csalódott,