Vasárnapi Ujság – 1854
1854-11-19 / 38. szám - A bajusz. Arany 332. oldal / Költemények
é 332 jelenik az orosz harczos, a kit Balkár bég küldött a cserkesz földről. Az iszpravnikok mondják neki, hogy várjon egy kicsinyt, mert a ház úrnője tánczol. A kosártánczot járja. Szép jellemző avar táncz az; rövid, testhez simuló köntösben kell azt járni, hosszan lebocsátott hajjal, négy kosár a földre téve, tele virággal; a hölgy mesterséges lejtésekkel szökdel a kosarak között s minden szökésnél kivesz egy virágot azokból s tánczolva bokrétába fonja. Senki sem tudja azt olly szépen lejteni, miként szép Gyiungyila; ha néha olly kegyes, vendégei kedvéért eljárni e tánczot, csak ugy bolondulnak utána, csak ugy szédelegnek lángszeme villogásától, bájos teste hajlásától, selyem köntöse suhogásától. — Hátha még egy ötödik kosár volna itt középen, szól a delnő felhevülve. — ímhol asszonyom az ötödik! szól az orosz követ, oda helyezve a négy közé, a mit ő hozott magával, Gyáma feje arczczal fölfelé fektetve benne. — Mit jelent ez? kiáltanak reá az elszörnyedett vendégek. — Azt jelenti , hogy tönkre verték az orosz sereget, odavannak ágyuk, zászlók, három tábornok elesett; az egész derék ezredből, a mit Gyáma bég vezérelt, magam maradtam egyedül. — Te se maradj hát belőle, kiálta reá Gyiungyila, s késével úgy szúrta le a követet, hogy rögtön halva rogyott le ; — azzal folytatta a kosár tánczot : négy kosár a négy szegleten, az ötödik a közepén. Mért nem nyithatja most föl szemeit a bég ? Sok harcz folyt még ezután, sok hire lett Balkár bégnek, kit csak ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották. A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat határaikra épitett a moszkó, annak ágyúi lőtávolán tul nem volt tanácsos kitévednie. A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét megölette, amiért az orosszal szövetkezett? A meghódolt osszel és avar nép kőfallal keríte be minden aluját, négy erős torony a négy kapunál, az ötödik az alu közepén, mégis reszketve ment aludni, ha elgondolá : „Balkár bég nem alszik." A csecsendz és cserkesz vesszőből fonta városai falát, mégis nyugtán aludt, hogy ha arra gondolt : „Balkár bég nem alszik." Ő soha sem nyugodott; örökké harczban volt esküdt ellenével, anélkül, hogy valaha fegyverhez nyúlt volna, de lázitó szava bejárta az egész Kaukázust, s egyenként feltámasztá az orosz ur ellen a még nyugvó népet, a legleleményesebb haditerveket ő készité s a legvakmerőbb kivitel az ő műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az egyptomi tizenkét csapásnál. Az utóbbi két év megtanította rá Európát, mit tesz az orosszal harczolni. Véres, nehéz munka lesz az ... . Ah a cserkesznek édes, könnyű játék volt az! Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a a törökkel küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat s Tifliszig nyomult a csecsencz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az emléke is eltöröltetett ott, a hol a boszuálló csapatok keresztül mentek; le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús fenevad a másik ellen. Egy keritett alá ostromlásakor Balkár bég vezette a rohamcsapatot, gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött. — Bátran cserkesz! ne félj! kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a ki felvetette magát társai válláról. Öten hatan ugrottak utána egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájuk egy egész csapat orosz, Balkár társai mind nehéz sebekben rogytak le , csak ő maradt állva. — Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak valamennyien szuronyszegezve. — Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve s odanyújtva elé jó kétélű sáskáját, mellyet az ő keze már nem birt. Fogd kardomat és védd magad. Balkár csak állt ott nyugodtan , s visszautasitá a kardot. Távolálló társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek, az orosz szurony hamarább érte öt s ő megtartó esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a midőn erős mellén keresztül döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a puskák csöveit izmos kezeivel, elorditva magát . — Ide cserkeszek, a diadal miénk! És ki nem bocsáta kezeiből az összefogott puskákat addig, mig társai oda nem értek, kik előtt holttestével utat nyitott a tömött hadirendbe; csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén keresztül döfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön : — Miénk a diadal! A bajusz/ Volt egy falu — nem tudom hol, Abba lakott — mondjam-e ki? Se bajusza se szakálla, Egy szőrszála, Sem volt neki; Annálfogva helységében Nem is hítták egyéb néven : Kopaszszáju Szűcs György bátya; E volt az ő titulája. No mert (közbe légyen mondva) Azt az egyet meg kell adni, Hogy a Szűcs György falujában Könnyű volt eligazodni; Mivel ottan minden ember Névhez jutott olcsó szerrel, Azonfelül mit az apja Adott neki, meg a papja. Nem tudom, ha más vidéken Megvan-e e szép szokás, Nem tudom, de nagy kár lenne Ha divatból úgy kimenne Mint például, hogy többet ne Mondjak .... a káromkodás. Egyébiránt Szűcs György gazda Semmit is el nem mulaszta, Hogy bajuszát megnövelje, Meglévén .... a puszta helye, Kente fente ő azt írral, Kigyóhájjal, medvezsírral, Ebkaporral, kutyatejjel; — Meg is nőtt az minden éjjel — Tudniillik álmában; S ha felébredt nagy örömmel Tapogatta hiában! Ami pedig Szűcs György gazdát Máskülönben illeti : Nem bolond ember volt ám ő : Ládájába' pénz egy bögre, Azonkivül juha ökre Es szamara volt neki. Sőt az is szent, hogy már régen ott ülne a birószéken, Hasa, hája, kék nadrága .... Minden kész e méltóságra : De mit ér, ha nincs bajusz! Illy anyám-asszonyos képpel Sohsem választá a népet; Szavazott rá tíz, vagy húsz. Oh ti kiket a természet Bajusz-áldással tetézett! Ti nem is gondolhatjátok, A csupasz száj milly nagy átok ! Ti, midőn a szúrós serte Sima állatok kiverte, Minden szentet sorba szedtek S a beretvától sziszegtek ! Ti, ha egyszer, hébe-borba Beleér levesbe, borba Szegény ártatlan bajusz, vagy Télen át rá jégcsap, zúz fagy : Már az ollyan nagy sor nektek ! Már ollót mit emlegettek, Nem tudván, e szőr milly drága, Becsesb a drága gyöngynél , E hiányzott csak Szűcs Györgynél, S lám ! hiányzott boldogsága. Milly irigyen nézte másnak, A legutolsó kapásnak, Hogy mohos a szája-széle , Bezzeg, cserélt volna véle! De mi haszna! mind hiába! Nincs orvosság patikába, Széles mezőn, drága kertben, Vagy más helyen, • A mi néki szőrt neveljen! S már a bajszot úgy gyűlölte Hogy legott a méreg ölte, Látva, hogy nő más embernek, Vagy korommal fest a gyermek, Sőt csupán ezért, a macskát Sem tűrhette udvarában, S bajuszt kapván áldott nője, Elkergette vén korában. Történt hogy oláh czigányok (Tudvalévő nagy zsiványok) Kóboliának a vidéken, S megszálltak a faluvégen. Nosza mingyárt sátort ütnek, Tüzet rakva főznek sütnek, Meghíják a rokonságot, A helybeli czigányságot, Es ezeket tőrül-hegyre Kivallatják mindenképen : Mi van, hogy van a helységben ? S a hallottat szedik hegyre. Épen, mint a jó vezér, Ha az ellenséghez ér, *) Ezen gyönyörűséges szép bajuszt, egy, néhány nap előtt született ifjútól, a „PROTESTÁNS NAPTÁR"-tól kölcsönöztük, s azon reménnyel mutatjuk be t. olvasóinknak, hogy a ki végig olvassa e jeles költeményt, bár nincs aláírva, menten kitalálja a jeles szerző nevét, kinek szép tömött kajla bajszát már rajzban is láthatta a „Vasárnapi Újság" képei között. «»