Vasárnapi Ujság – 1854
1854-12-10 / 41. szám - Éhség a cserkeszeknél. P. Szatmáry Károly 365. oldal / Elbeszélesek - Napoleon herczeg 41. szám / Fametszvények. (Magyarázó leirásokkal.)
367 — Hitemre mondom abuchok fejdelme — szólt komolyan — szavaimtól még csak árnyéka is távol volt a tréfának! — És én hitemre mondom — szólt tűzzel a bey, — hogy nem hiszem, miszerint e világon nemzet volna, melly ajánlatodat elfogadni ne pirulna! . Ha az ellenünk épitett várakat lerontatni kivánod, ott lesz az utolsó cserkesz gyerek, de várat épiteni saját hazája ellen, nem fog megjelenni a Kaukázus lakója soha! . . Az orosz tábornok elgondolkozott. Ugy tetszett mintha a cserkesz szavait ő is érteni kezdené. . . — Többet fájdalom nem tehetek; ennyi mind az, mire hatalmam kiterjed. — Legyen tehát Allah akarata; a félholtak küzdeni fognak a falat kenyérért! . . Azonban hogy népemet megismerd, ajánlatodat minden hozzátétel nélkül kihirdettetem , — az eredményt meglátod. Béke veled! . Remény és kétségbeesés között várt a szerencsétlen nép Dargó mecsete körül. Az éhség iszonyú pusztitást tön köztük; erős férfiak, kik a panaszt szégyennek tartották, szótlanul rogytak össze s hajtották fejeiket az örök álomra; a nők, gyermekek, előfogyottan hulltak azon gyökerek mellé, mellyeket éhök csillapítására, körmeikkel ástak a földből. Végre hirnök jött, melly Bersekbey közeledését jelenté. Perezre az egész tömeg megelevenült; a halál félelme odahagyta a lelkeket s helyette az élet reménye mosolygott arezon, szemben, mint utolsó csillag, melly vihar közeledtekor a hajóst Isten jelenlétével biztatja. A bey arcza nem mutatott sem ijesztőt, sem reményadót, hideg és megfejthetlen volt az, mint sirkő, mellyre semmit sem irtak az emberek. Fellépett a mecset torony-erkélyére s szólt, a mint következik : — Hegyek lakói! . . A moszkók igen kegyelmesek hozzátok ... kit éhség kinéz, szabadon folyamodhatik hozzátok és ők lakásaikba fogadják, megvigasztalják kenyérrel, tüzitallal , sőt talán pénzt is adandnak neki. Beláthatjátok azonban, hogy a jószivü keresztények mindezt ingyen nem tehetik . . hiszen a sasnak is fáradni kell táplálékáért s a föld sem hozza ingyen termékeit. . . A moszkók mind e jótéteményekért igen csekély dolgot kivánnak. . . Tudjátok, hogy az abeházok földének azon részén, mellyet ők Kis-Abháziának neveznek, nehéz kőkoczkákból nagy épületek rakatnak, mellyeknek ormaira a „czár fényes puskáit szoktak sorba állíttatni, hogy a moskók ellenségét halomra döntsék. . . Azt is tudjátok , hogy a moskó katonák egyébbel lévén elfoglalva, e várak igen lassan épülhetnek, mert a moskók szemvakító aranyaikért sem kapnak munkásokat. . . íme, ott a kínálkozó alkalom . . szálljatok le hegyeitek ormairól; menjetek segíteni e munkánál és csillapítva lesz éhetek és szomjatok; ezenfelül aranypénzeket aggathattok öltönyeitekre." Ezt mondáa beg és végig tekintett a tenger-sokaságon. Egy lassú moraj keletkezett a férfiak ajkain, nem találva szavakat még, csak születve és elhalva, mint lassú menydörgés, melly vihar közeledtét jelenti. Bersek begismerte e moraj értelmét. Mielőtt azonban az értelem hanggá vált volna, három ember törte át a tömeget, a mecset előtt hagyott puszta térre tolakodva. Lapos fövegeik, s kuszált öltözetük mutatá, hogy Imerethiböl valók, azon tartományból t. i. melly ez időben legnagyobb közlekedésben vala az oroszokkal. — Mi a kivánságtok ? kérdé felülről a bev. — Gyermekeink éhhalállal küzdenek, nejeink nem képesek lábra állani . . . bocsáss minket a mosdókhoz. — El vagytok bocsátva — szólt egyhangúan a bey. A három szerencsétlen elindult, de alig tűntek el az első házsorok között, midőn a visszamaradt lapos kalapu imeriaiak közöl néhányan a tömegből gyorsan kiváltak s követték az irányt, mellyet a szökevények vettek maguknak. Perez múlva visszatértek s három közülök a mecset tornya alá állott, valamit rejtegetve mindenik köpenye alatt. — Vezér ! — szólt az egyik, mi nem engedhettük országunk és családunk meggyaláztatását; a szerencsétlenek rokonaink voltak . . . Íme itt hozzuk fejeiket . . . Halál a moszkónak! — Halál a moszkónak ! — orditá az egész tömeg s sorai megingottak, mint a tenger hullámai. Most intett Bersek bey, s csendes jön újra minden. — Imeretnek ! — szólt ő —mit tettetek kegyetlenül, de dicsőn volt téve; rokonaitok vére lemosta a gyalázatot, mit tetteik reátok hoztak volna ... És most szedjétek össze erőtöket férfiak; ássatok és főzzetek gyökereket; a reggel útban találand Georgia felé. * * * Gyönyörű csillagos éj borult Cserkeszországra; az ég fénye kárpótolni akará a föld nyomorát. Az „alu"* egyik végső kunyhójában ínségtől környezve aludt egy cserkesz család. Tudva van, hogy a cserkeszeknél a vérboszu máig is divatozik s e végből a rokonok rendesen összevonulnak s együtt laknak, hogy a családjok ellen intézett leseket könyebben kikerüljék vagy a vett sérelmet megtorolják. Ezért nem fog az olvasó csodálkozni, midőn azt mondjuk, hogy a kis lakban öt teljes számú család feküdt s öt háznép küzdött az éhhalál kínaival. Rettentő dolog az az éhség. Ti gazdagok, kiknek arról fogalmatok sincsen, ott dőzsöltök rakott asztalaitok mellett s ha illatos dohány és fűszeres kávétok mellett éhségről olvastok, egykedvűen fordítjátok odább e kellemetlen tárgyról a lapot; pedig naponkinti hulladékaitokkal gyermeket tarthatnátok meg az anyának és anyákat a csecsemőnek. Az éhség kínai iszonyúak, alig van csapás melly ahoz hasonlítható volna. S mi legirtózatosabb, az éhség soha sem jár egyedül, legszokottabb kísérője a bélpoklosság, ez iszonyú nyavalya, melly a gyomornak nem enged kielégítést s csaknem lehetlenné teszi az egyesek segélyét. Aztán az életerő perczenkénti fogyása, a telhetlenség s a pokol vágygyal tölt kinai, mellyek lassanként vonják össze a belrészeket, mig végre ólomlábakon elközelg a felmentő halál. Mint mondám tehát, a kis lakban öt szerencsétlen család küzdött kínokkal. Egyikök sem aludt, de mindnyájan hallgattak s csak a sötétben innen-onnan hangzó fájdalmas sóhaj árulá el a nyomor életét. Egyszerre tompa sikoltás hallatott s utána suttogó hangok. Egyik nőéi voltak azok, ki férjének sugá — A gyermek kezei hidegültek, ő nem az életé többé; de a másik meleg még, a Tezir, fussunk az átok e földéről megmenteni, ha éltünk árán is ez utolsó kincsünket. A moszkók nincsenek messze s ökj meg bár, de kimondom : inkább leszek rabszolganő, mint gyilkos a gyermekemnek. Senki sem szólt, pedig mindnyájan hallák a nő szavait. Órákkal előbb talán megfojtották volna érte, de most már oda volt a nemzeti büszkeség, a szabadság és honszerelem; érezték hogy azon országba léptek be, mellyben minden dicsőség foszlánnyá válik : a halál országába. Az ész és sziv kiestek szerepeikből; az uralkodást az ösztön vette át, az első ur az ember bölcsője és koporsójánál. Némán, őrült gyorsasággal szedelőzködtek fel; mintha eddig csak arra vártak volna, hogy valaki a büvlánczot megoldja. Mindenik érezte, hogy e föld nem az, mellyen uj határzatukkal csak perczig is maradhassanak többé. A szabadba értek ; olly nyájasan mosolyogtak a csillagok. — Boruljatok le és csókoljátok meg a földet, mellyet soha nem fogtok látni többé. Az egész csapat ugy jön mint Tezir mondá, aztán útra kelt, hogy soha se lássa hazáját többé. Nem is látta soha egyik sem. A reggel fölviradt s Cserkesz ország fiaiból csak amaz öt hibázott. *) Pálinka. *) Igy nevelik falvaikat a cserkeszek. «