Vasárnapi Ujság – 1855
1855-05-13 / 19. szám - Egy lövés ára. Jósika Julia 146. oldal / Elbeszélések és életképek
147 ügyes keze által hajtatva, szélgyorsasággal vitte a szánat fel s alá a Boulevard du Regenton és a Park körül, hol számos szánokkal és könnyű kocsikkal találkoztak, mert a gyönyörű téli idő tiszta napfényével, mi Brüsszelben a ritkaságok közé tartozik, mindenkit kicsalt a szabadba. A kis Anna öröme, ki folyvást beszélgetett s nevetett, Lionelt is felderitette, és mindig gyorsabban hajtván a lovakat, ollykor Ellinorral is pár nyájas szót váltott. Épen a Rue de la Loi és a Rue Ducale szögletén voltak, mikor egy csinosan de igen egyszerűen öltözött hölgy az utczán keresztül menvén, a sima havon kicsúszott és elesett, még pedig olly közel Lionel szánjához, hogy ez, mielőtt a hajtó képes lett volna a lovakat feltartani, mellette elrobogott s karját súrolta. Ellinor felsikoltott ijedtében; Lionel pedig, mihelyt sikerült neki lovait megállitani, odadobta a gyeplőt a kocsisnak , ki a szájnak kis hátulsó ülését foglalta el, s a hölgyhöz sietett, ki körül már az emberek összeseregleni kezdettek, mig két nő segitségével felkelt s reszketve állt az egyikre támaszkodva. Szép fiatal leány volt ez, alig tizennyolcz éves, és arcza halványsága daczára, üde mint a fehér rózsa. Bocsásson meg ügyetlenségemért, Mademoiselle; mond Lionel közeledve; remélem azonban, hogy baja nincsen, s hogy szerencsém leend önt szánomban , mellyben nem s leányom ülnek, haza vihetni. Nincs semmi bajom uram , — felelt reszkető hangon a leányka, — csak megijedtem volt; de azért folytathatom utamat. Most Ellinor és Anna is jöttek, kik a kocsis segedelmével leszálltak a szánról, és a fiatal nő kéréseit egyesitvén férjeével, a leányka nem sokára mellette a szánban ült, míg Lionel a kocsis helyét foglalta el, s a gyeplőt átvette. Hová vigyem önt, Mademoiselle ? — kérdé Lionel udvarias hangon. Rue de L'arbre bénit, 34, s'il vous plait Monsieur; — felelt a leány s nem sokára Brüsszel egyik külvárosában, egy kis, de csinos ház előtt álltak meg. Lionel csengetett s épen segitett a fiatal leánynak, ki leszállt a szánról, s udvariasan köszönetet mondá Ellinornak, midőn a ház ajtaja kinyilt s azon egy éltes, tisztán öltözött szolgáló lépett ki. C'est vous Mademoiselle? — Ön az, kisasszony? — kiáltott; fel csudálkozva; — mi történt? csak remélem hogy baja nincsen ? Semmi bajom, Josephine, — felelt nyájasan a leányka, — csak ügyetlen voltam s elestem, s ezen asszonyság sziveskedett engem saját szánjában haza hozni. Elesett! csak el nem törte kezét, lábát? — mond ijedt képpel az öreg cseléd, szemeit jártatván fiatal úrnője gyönyörű termetén. A mint látja — nem; — felelt ez nevetve; — mig a vén szolgáló fejcsóválva mormogta : elesett, s még nevet! milly könnyelmű az ifjúság! — Ellinor bucsut von uj ismerőjétől, megigérvén, hogy másnap személyesen tudakozódni fog vájjon igazán nem voltak orosz következései az esésnek és ijedtségnek. * * * Adrienne Duprat egy festő leánya volt, ki azonban már régen felhagyott művészetével. Soha sem birván kitűnő művészeti tehetséggel, s amellett igen sok restséggel és önzéssel, csak addig folytatta munkásságát mig a szükség kényszeritést arra. Harminczéves korában egy fiatal zongoraművésznővel ismerkedett meg, és szép ember lévén, ki — ha akart s a fáradságot nem kimélte, igen kellemetes társalgó is tudott lenni, nem sokára az igazán szeretetre méltó és szellemdús leány szivét s kezét nyerte meg. Ezen idő óta jónak látta Dupratur minél kevesebbet festeni, de annál többet festészetről s átalában művészetről beszélni; színházba, kávéházakba és művészeti körökbe járni, serezni és dominózni s kényelmesen abból élni, mit neje részint hangversenyek, részint zongoraleczkék által szerzett. A mellett becsülte nejét, mindig jó kedvű volt, s a szó közönséges értelmében épen nem rolz férj; de önzése nőttön nőtt, ugy hogy akkor is, mikor husz évi házasság és fáradság után nejének ereje és egészsége apadni kezdett, azt észre sem látszott venni, s a helyett hogy kímélésre intette, s inkább maga szerzett volna valamit ecsetjével, folytatni engedő fáradságos működését. Több gyermekekből , kikkel az Isten megajándékozá e házaspárt, csak legkisebb leányuk, Adrienne maradt életben, anyjától és dajkájától Josephinetől, ki már születésekor Duprat házánál volt, gondosan ápolva, a nélkül hogy elkényeztették volna a kedves gyermeket, ki nem erős ugyan, de egészséges volt s anyja művészeti tehetségét teljes mértékben öröklötte. Dupratné a legnagyobb gonddal s fáradsággal mivelte ki e tehetséget, mellytől, ismerve férje jellemét, biztosítást várt leánya jövőjére nézve. Mikor egészsége elkezdett gyengülni, Adrienne tizenötödik évében volt, s már több hangversenyben méltó diadalt aratott. Anyja átlátván, hogy halála után Adrienne nemcsak magát, hanem atyját is kénytelen bend tartani saját munkája által, lassankint arra is szoktatta a kedves gyermeket, hogy zongoraleczkéket adjon, s mikor tizenhatodik évét betöltötte, már nagyobb részét anyja tanítványainak átvehette , hogy azt a fáradságtól megkímélje. Alig egy évvel ezután , a gondos anya mindinkább elgyengülve , rövid betegség következtében a sírban pihent munkás élete után. Adrienne a fájdalom első rohamát legyőzvén, egészen anyja szerepét vette át; dolgozott, fáradozott reggeltől estig , hogy a háztartásra szükséges összeget megszerezhesse; míg atyja járt, kelt, sokat beszélve enyhütlen fájdalmáról, de mindamellett evett, ivott, igen jól mulatta magát, s észre sem látszott venni, hogy mint neje ezelőtt, ugy leánya most érette dolgozik, ahelyett, hogy ő fáradozott volna érettek. De Adrienne ezt gyermekkorától fogva annyira megszokta volt, hogy neki fel sem tűnt, és atyját, ki egyébiránt mindig igen nyájasan bánt vele, a legjobb apának hitte széles e világon. Miként Brüsszelben átalános szokás a szegényebb sorsú polgárságnál, úgy Duprat is házának egy részét bérbe adta ki, és annak első, három szobácskából álló emeletében, tíz év óta már egy éltes asszony lakott, egyetlen fiával. Madame Vanderelszt — ez volt neve — Dupratnénak fiatalkori barátnője volt, ki egy kereskedőhöz menvén férjhez, özvegy jön , mielőtt férje, igen derék és becsületes ember, annyit félre tehetett volna, hogy neje s egyetlen fia jövője biztosítva lenne. De Vanderelsztné, ámbár lesújtva férje halála által, kit nagyon szeretett, érezte, hogy fiának — akkor csak tíz éves gyermeknek — élnie kell, erőt vett magán, hogy dolgait rendbe szedhesse. Látván, hogy adósságok léteznek, felhagyott a kereskedéssel, férje raktárában lévő minden áruczikket eladott, kifizette az adósságokat, a megmaradott kis összeget biztos helyre tette le, s annak kamatjaiból élt; igen szegényesen ugyan, de becsületesen. A fia nevelésére szükséges pénzt ugy szerezte be, hogy virágokat csinált, mihez jól értett; mellyek aztán egy igen keresett divatárusnő boltjában párisi virágok czime alatt adattak el a brüsszeli elegáns világnak. Mihelyt fia, Alfréd, tanulmányait bevégezte, alkalmazást nyert, atyjának egy régi barátjánál, F*^ bankárnál, ki annyira meg volt elégedve az ifjú szorgalma, ügyessége és csendes magaviseletével, hogy megígérte neki, mikép nemsokára könyvvivői minőségben leend alkalmazva, mint ez magában értetik, igen jó fizetéssel. Adrienne és Alfréd úgyszólván együtt nőttek fel; előbb elválhatlan játszótársak voltak, aztán együtt tánczoltak és mulattak azon körökben, hová szüleik bevezették őket; végre szerelmes pár lett belőlök, melly Alfréd előléptetését várva várta, hogy házaspárrá váljék. Hogy mindez szülei beleegyezésével történt, magából értetik, s ámbár Dupratur gazdagabb vőre vágyott volna, mégis elég jószívü volt — minden önzése mellett — a fiatal pár boldogságát nem gátolni. (Folytatjuk.)