Vasárnapi Ujság – 1855
1855-05-20 / 20. szám - Egy lövés ára. Jósika Julia 154. oldal / Elbeszélések és életképek
154 Ez Lajos Napoleonnak eddigelé legremekebb mestermüve, s legnagyobb büszkesége is lehet, fényes jelenjének. Mi jövőjét illeti, ahol látnoki tehetség nélkül lehessen szólani, szólunk tehát még néhány sorban, kiegészitésül, múltjáról. Lajos Napolon született Párisban 1808. évi april 20-án. Szülei Bonaparte Lajos, I. Napoleon császárnak harmadszületésű öccse , és Beauharnais (Bourné) Hortenzia, szinte a császárnak mostohaleánya. Atyja rövid ideig hollandi király volt, de királyi székéről szabad akaratából lelépvén St. Leu (Lö) gróf czímmel magánéletet élt, s nejétől törvényesen elvállván, a kis fiút egy ideig Olaszországban, később a császárság megbukása után, Helvecziában arenenbergi jószágában, részesité édes anyja a nevelés első kezdeményeiben. Az ifjú herczeg jókor kitüntető előszeretét azon katonai tudományok iránt, mellyekben olly jeles volt nagybátyja, kit ő bálványozott, s kinek ő választott kedvencze volt. Tanulmányainak több rendbeli gyümölcsét rakta le katonai tudományos irataiban, mellyek közül kiváltképen „Tüzér-kézikönyv" czimü munkáját részesitik legtöbb elismerésben a szakértők. Ifjú korában közel érintkezésbe került a felső olaszországi 1830- és 1831-iki mozgalmakkal, mellyek elnyomása után kénytelen jön édes anyjával együtt, Angolországon át, Helvecziába menekülni, s miután több izben megkisérte családja részére elfoglalni a franczia királyi széket; végre 1840-ben fogságba került, mellyet 1846-ig Ham erősségben tölte. Fogságából megszabadulván — minek eszközlésére közvélemény szerint a kormány behunyá szemeit — Angolországba menekült, s nagyobbrészt ott tartózkodék 1848-ig, melly év február havában kitörvén a forradalom visszatért Francziaországba, s erős pártküzdelem közben országos szavazat utján megválasztaték köztársasági elnökké. 1851-ben dec. 2-án, tetemes változásokat tön a kormánykezelésben, s mindinkább a nagybátyja alatti kormányrendszer felé törekedvén 1852-ben Francziaország császárjává lön kikiáltva roppant szavazattal, s nemsokára Montijo Eugenia thébai herczegnővel házasságra lépett, melly szövetség mai napig gyümölcstelen. Viselt dolgait, s a személyével szoros összeköttetésben levő eseményeket hetenkint megirja a „Politikai Újdonságok" valamint azon merényről is körülményesen tudósitó olvasóinkat, melly, csaknem egy hajszálon mult, hogy véget nem vete Lajos Napoleon életének, s egyszersmind alkalmul szolgált, nem mindennapi tanúságot tenni, mind személyes bátor szivéről, mind éber lélekjelenlétéről. oo Egy lövés ára. Irta JÓSIKA JULIA. (Folytatás.) Pár hét alatt minden megváltozott. Adrienne, ki anyja halála óta csak házi körében élt, engedvén végre atyja s Alfréd kéréseinek, egy tánczmulatságban jelent meg , hol elég szerencsétlen volt, főkép bájos táncza által, egy öreg s tehetős angolnak annyira megtetszeni, hogy Duprat házánál bevezettetné magát egy közös ismerősük által, s azóta a szép Adrienne legbuzgóbb udvarlója jön. Tomkins úr, — ez volt az angol neve — ifjúkorában Londonban tánczmesteri hivatalt vitt, s olly ügyesen mozgatta lábait, hogy 400 font, az az 10,000 v. frt. évi jövedelmet összetánczolt magának; de eljővén az idő , hol lábai részint az évek súlya, részint a köszvény által elgyengülve, nemcsak tánczolni nem akartak többé , de ollykor még mozdulni sem, ennélfogva véget vetett működéseinek és magánéletbe vonult vissza. Mivel pedig Brüsszelben 10,000 frankból sokkal úribb módon élhet az ember, mint Londonban 400 fontból, Belgiumba költözött az öregúr, s annak fővárosában telepedett le. Egyelőre Adrienne nevetve fogadta hódolatát, s Alfréd is gyakran tréfálgatott vele öreg udvarlója felett; de látván, hogy Duprat ur napról napra nyájasabb s előzébb lőn Tomkins ur irányában, ugy tetszett nekik, mintha sötét felleg kezdené szerelmök egét elborítani. Egy este Tomkins ur szokása szerint eljött Dupratékhoz, és Adrienne hon nem lévén, mert Vanderelszínével s fiával szinházba ment, olly meghittelen nem sokára a társalgás a két férfiú közt, hogy az öreg angol őszintén bevallotta a festőnek, mikép leánya kezét megnyerni leghőbb óhajtása volna, de Adriennet megkérni nem meri, mert fél, hogy visszautasittatik. Ne féljen semmit, tisztelt barátom, — biztatá a festő a legnyájasabb hangon az őszhaju kérőt, kinek tizezer franknyi évi jövedelme Dupratra nézve oly vonzóerővel birt, hogy éjjel nappal csak arról álmodott : — leányom sok észszel s meggondoltsággal bír minden fiatalsága mellett, s teljes mértékben méltányolni fogja ön ajánlatát. Majd beszélek vele, s minden akadályt, — ha létezhetne — elhárítok útjából; ön eljön aztán holnapután este, s megkéri őt annak rende szerint. Jót állok érte, hogy kedvező feleletet nyerend. De Alfréd ur? — rebegte a vén kérő, kinek az egyes szavak s pillantások, mellyeket féltékeny szemei észrevettek volt, most eszébe látszottak jutni. Oh attól nincs mit tartania, kedves barátom, — vágott szavába a festő, — nagyon szeretik egymást, de csak mint ifjúkori barátok, mint testvérek, tudja, hogy úgyszólván együtt nevelkedtek. Legyen nyugodt, holnapután kedvező feleletet nyerend leányomtól. Akkor egész jövőm boldogsága meg van alapítva! — felelt Tomkins úr. Mint szintén az enyim is , gondolá Duprat, kezeit dörzsölvén , mig vendégétől bucsut vett; csak Adrienne-t reá tudjam venni, hogy el ne utasítsa azért az üres erszényü Alfrédért. Mikor Tomkins úr kiért a folyosóra, Josephine már készen várta őt prémes kabátjával, nagy sáljával s esernyőjével, — mi nem volt csuda, mert hallván konyhájában, melly épen az ebédlő alatt volt, hol Duprat vendégével mulatott, az élénk beszélgetést , — engedett kíváncsiságának, s fellopódzván, már jó félóra óta lesben állt az ajtó közelében, s a két urnak minden szavát hallotta, mérgelődvén, hogy gazdája szép leányát pénzért akarja feláldozni. Mindamellett nagyon érthető módon tartotta Tomkins úr felé balkezét, mikor felnyitotta a ház ajtaját, gondolván, hogy olly ígéretek után, millyeneket épen most nyert Duprattól, csak előáll az öreg úr egy kis borravalóval, de csalatkozott; egy fillér sem esett markába, azért becsapván az ajtót a távozó vendég után, mérgesen mormogott: egy fillér sem! eredj csak vén fukar, ezért lakolni fogsz! * * Elérkezett végre a Duprat által kitűzött nap, melly véletlenül épen szombat volt. Adrienne búsan s könyek közt tölté azt, mert atyja szokatlan szigorral bánt vele, s olly elhatározottan nyilatkozott Tomkins ur mellett, hogy a szegény leány nem tudta mitévő legyen, s mikép utasitsa el az utált kérőt, a nélkül, hogy szeretett atyja egész haragját vonja magára; mert Tomkins ur ajánlatát el nem fogadni, és hű maradni Alfrédhez, arra el volt határozva, akármillyen fordulatot vegyen is a dolog. Az öreg szolgálónak ellenben igen jó kedve volt, mindamellett, hogy fiatal úrnőjét, kit mint tulajdon gyermekét szeretett, szívéből sajnálta. Sürgött, forgott szokatlan élénkséggel, s tisztogatta az egész házat, a pinczétől a padlásig, mint az Brüsszelben szombatonként minden háznál szokás. Végre , estefelé a ház előtti járdára került a sor, mellyet megsepert s megmosott; de a helyett, hogy jól letörölte volna, miként ezt olly csikorgó hidegben a többi szolgáló tette, hogy sikamlós jéglemezzel be ne borittassék a járda, rajta hagyta a vizet, sőt több izben, mikor ez már meg kezdett fagyni, újra megöntözte, ugy hogy rövid óra múlva tükörsima jéglappá vált az egész ház előtti járda. Most tiszta kötényt és főkötőt vett magára, s állást von a konyha ablakánál, melly a járdával épen egy irányban volt, a konyha félig földalatti lévén. Alig állt ott, közeledni látta Alfrédot, ki haza jött F*** úr irodájából.