Vasárnapi Ujság – 1855
1855-05-27 / 21. szám - Eszkimó király. Szilágyi Virgil 164. oldal / Nép- és tájrajzok; ismertetések; utleirások
Eszkimó király. — Népismertető életkép. — Éjszakamerika földsarki vidékei a legzordonabb éghajlat alá esnek. Pár hónapig tart itt a melegebb évszak, hosszú napjaival, mellyek végét alig győzi az ember bevárni. Juliusban pedig kevés ideig olly nyomasztó a hőség, hogy a jég és hó egy része felolvadván, a tartomány lakói magasabban fekvő síkokra vagy csolnakokba vonulnak, a hó- és jégviz elöl. Azután csakhamar ismét beáll a tartós hideg tél, s most az éj végtelenbe nyúlik. Hanem az éjnek rémes sötéte nincs. Fehér lepel boritja a tért, s az éjszaki fény — az őslakók véleménye szerint, elhunytak lelkeinek túlvilági ragyogása — regeszerü világosságot terjeszt s hegy völgy félhomályban úszik. A gyér tenyészet törpe növényeket állit elő. A legmagasabb fűz- és nyirfa két lábnyira emelkedik a fagyos földből, jégtorlaszok, hóhegyek között. Van néhány bogyót termő apró cserjefaj és izlandi vagy másféle zuzmó. Ebből áll mindaz, mi e mostoha, barátságtalan vidéken terem. Képzeljünk már most soha el nem olvadó jéghegyeket, és alig fogjuk gondolhatni, hogy ezek nyílásaiban, völgyeiben, szélesebb lapályain valami kellemmel kinálkoznék az élet. Nincs szántóföld , nincs tűzifa, s eszébe sem jut senkinek, hogy kandallós házakat épittessen e helyre. Van mégis egy népfaj, melly e partok hosszában, nyugattól keletig, orosz Amerikától Grönland és Labradorig, száz meg száz mérföldnyi téren barangolva, halászatból s vadászatból él, félig rothadt, félig fagyott, félig aszalt húst eszik, zuzmót rágcsál csemegéül, s hévizet, halzsírt iszik reá. PfíjgE vad bőrbe burkolt emberek tekintete inkább állati, s életök nyomorult tengés az igaz, de meg vannak elégedve. Jobbra nem vágynak. Egy illy éjszaki nép soha sem vett részt országokat duló népvándorlásban, minőket kincsgyüjtési vágy, zsákmányszomj és lakföldbeni válogatás idézett elő. Hozd el az eszkimót vidorabb éghajlat alá, helyezd jólétbe, adj reá piszkos bőr helyett tiszta öltözéket, s ő meghal bánatában. A polgárosultság nagyon ízetlen valami az ő szemében, czifra nyomoraival, kesernyés elveivel. Nincs jobb, nincs szebb haza a jéghegyek hónánál, nincs jobb, tökéletesebb, műveltebb, okosabb ember az eszkimónál, úgy hiszik. Hogy válhatnék meg tehát e hazától és fajától. Némi különbség van a nyugati s keleti eszkimó között, de megértik egymást. Az egész faj élénk cserekereskedést űz egymás között, halzsírral, szárított madárhússal, fókabőrrel s többféle első szükségbeli czikkel. Cserénél nem igen van helye a hízelgő rászedésnek. Még nem elég műveitek, hogy ezt az európaitól eltanulhatták volna. „Adsza — ne !" ebből áll az alku. Egyik kezében csereárut tart az eszkimó, s egy szóval megmondja, mit akar érette kapni. A másik kezében irtóztató kést, mi körülbelöl annyit jelent hogy : ha életed kedves, hát hozzá ne merj nyúlni, mig el nem fogadtad az alkut. A másik szemközt áll s ugyanazt teszi mit amaz. Ezen tiszteletreméltó polgártársakat itt olykor egy-egy vállalkozó szellemű hajóskapitány meglátogatja. Visz nekik apróságokat, szöveteket, fényes gombokat, tükördarabokat, halzsírért, fókabőrért, dunnalud-tollért, rozmár fogakért. E mellett vizsgálja a tartomány tulajdonait, a megszámlálhatlan tengerszorosokat, s azon töri fejét, hogy miféle hasznát lehetne még venni e földnek s lakóinak. Itt tévedt el a jéghegyek és zátonyok tengerszorosain sok év előtt Franklin az angol tengerész. Azóta többen indultak ennek is fölkeresésére, bár hasztalanul. Maguire kapitány 1852-ik év aug. havában indult el Plover hajón, hogy meglátogassa az eszkimókat. Átvitorlázva a Behringuton melly Ázsiát Amerikától választja el, sept. 24-én Point Barrow közelében horgonyt vetett. Olly hideg volt, hogy a matrózoknak majd szájukba fagyott lehelletek, és Maguire szétnézvén a partokon úgy gondolta, hogy itt igen jó lesz telelni. Nem azért mintha ez az átkozott hideg nagyon megtetszett volna neki, hanem mert a helyet épen alkalmasnak találta, s a melegebb évszak bekövetkeztéig tovább haladni tanácsos nem volt. A kapitány deszkát szállíttatván partra, téli szállásul kunyhót állítottak össze, s a delej eszközök felállítására kísérletek végett egy kémlakot építettek jégtáblákból. A hajót egy közel szigethez vonták, hogy az a benszülöttek szárazföld felőli támadása ellen óra legyen. Másnap egy kis eszkimó csapat érkezett délkelet felől. Előre cammagott néhány férfi íjakkal fegyverezve. Utánuk egy szán, s ezen keresztbe téve meglehetős nagyságú csónak, megrakva bőrrel. Az eszkimó valóban igen okos ember. Előre számit, s szánnal és csónakkal utazik. Ha vizet, tengeröblöt, folyót talál, szánját rakja a csolnakra, ha szárazon kell folytatni útját, csónakját teszi a szánra. Három nő húzta a szánat s kettő taszitotta; oldalt és hátul lelógó hosszú hajjal, s bör ködmenben, bőrnadrágban mint a férfiak, csak abban különbözve ezektől, hogy termetök kisebb , ködmönük ujja rojtfélével czifrázott, s nadráguk bővebb. Egy másik szánon eszkimóporontyok ültek, zilált hajjal s aránylag vékony öltönyben. E szánat négyesbe fogott virgoncz kutyák vonták, s a lármás urfiakkal ollykor előre nyargalván megállapodtak, mig utoléretnek. Leghátul harmincz-negyven lépésnyi távolban még egypár férfi ballagott. A karaván nyári idő alatt vásáron volt a keleten lakó eszkimóknál, s most az útközben ejtett vadakkal is meggazdagodva érkezett vissza. Az angolok téli szállásához közel megállapodokt egy kevéssé bámészkodott, s aztán szó nélkül tovább haladt föl egy nyugati eszkimó telep felé, melly a tengerparton csak hét angol mérföldnyire volt az angoloktól. Maguire tudta, hogy az eszkimó nem sokat tart az illendőség szabályaira. Nem várja, hogy a jövevény tegyen első látogatást, ő elmegy hozzá, s barátkozik, ha ugyan barátkozásnak lehet mondani azt, mikor valaki csak azért megy valahova, hogy mit az ujjával ér — ellopjon. Bizonyos volt, hogy az eszkimók miután az angolokat észrevették, látogatóba fognak jöni. Másnap csakugyan egy nagy umiák — így nevezi az eszkimó dereglyéjét — evezett a hajóhoz, és az eszkimók a hajóra tolakodtak; sehogy sem lehetett őket visszatartani. Az eszkimó király volt kíséretével, egy zömök, erőteljes korosodó s gyanús tekintetű férfiú, kezében egy hudsonmelléki puska , avult ugyan de még használható; bal karján mint vadászoknál, portülök függött egy zsinórra kötve, por s golyó nélkül. Az eszkimó főnök külsőleg nem igen különbözik a többitől öltözékére nézve. Ő a legvállalkozóbb , legbátrabb legszerencsésebb vadász, ki jelentékenyebb vagyonnal bír, hanem hatalma csak annyiban van a többiek fölött, hogy hajósainak parancsol s a vadászatot vezeti. E főnök az által adta jelét kilétének, hogy szemtelenebb volt a többinél és az egyetlen puskát, mellyel bírtak, kezében tartá. Azt mondá, hogy a kapitányt akarja látni. Maguire a téli kunyhónál volt és mondák, hogy dolga van. De a főnök nem tágított. Egy matrózt küldöttek tehát jelentéssel a kapitányhoz, ki azt izente, hogy jönni fog, hanem addig Vernon hadnagy ügyeljen, hogy baj vagy összeütközés ne történjék. A főnök egy kevés ideig várt, aztán türelmetlenkedett, és Vernon kénytelen jen személyesen menni a kapitányhoz. Fedezetre érkezvén a kapitány, a legbarátságosabban üdvözölte mogorva vendégét. Ez pedig egy asszonyt mutatott be s megérte a kapitánnyal, hogy az neje. A kapitány egy kis tükört s egyéb apróságot ajándékozott a királynénak, a király pedig lőport és golyót követelt. A kapitány levezette őt a kajütbe, kíváncsian megbámult mindent mi neki a hajó belsejében mutogattatok. Aztán dohánnyal kedveskedett neki Maguire, s annak nagyon örült. Midőn azonban a hajófedezetre visszavezetteték, épen nem jött azon gondolatra, hogy távozzék. Sőt ellenkezőleg kényelembe tette magát, és egypárszor a hajó belsejébe osonván, ugy kellet