Vasárnapi Ujság – 1855
1855-01-28 / 4. szám - Cserei Balázs. Győry Vilmos 27. oldal / Balladák és genreképek - A találmányok története. Ballagi K. 27. oldal / Tudományos rovat
27 bátorsága elmondani annak : „az én kezem tiszta a vértől!" — a ki a test helyett megölte a lelket? * Ki gondolta volna, hogy ez a kis rongyos tatár-telepitvény, Akhtiár egykor az egész világot esztendőkig foglalkoztassa nevével ; hogy a föld három részéből csődüljön ide tizenkét nemzet egymást eltemetni, s napról napra az legyen reggeli estel köszöntő mind Európában : mi öröm, mi gyász van Szebasztopol alatt? Az idők mérge ott adja most ki magát. A mi roszat száz esztendő alatt bevett ez a beteg világrész, mind ott jön ki rajta, mint valami mérges kelevényen. Az egész világ reszket, lázban van, a kór egyik tagról a másikra terjed, és ennek a betegségnek a neve háború. A háború hajdan igen szép költői tárgy volt. Egy-egy magasztos eszme végett kiszálltak a síkra a hősök; egy-egy dicső bajnok, nemzetének ünnepeltje, országa czimerét paizsára véve, kiállt védelmére s győzött, vagy elesett dicső halállal. Azután előjöttek a költők, későn, talán századok múlva s énekeltek róluk lelkesült dalokat. Most practicus időkben élünk, hősöknek és poétáknak nincs kelete többé, nem ér a honszeretet, a délczeg bátorság semmit ágyú nélkül, vége van az ellenállhatlan vitézeknek; a legdicsőbb bajnokokat ezer rőfnyi távolságból lelövik ágyúval; nem is jön értük a költő, aki elhordja őket onnan a csatatérről, s hulláikat megmentse az enyészettől, bebalzsamozva őket költészete örök szépségeivel, elég ha egy napig beszéltek róluk a börzén, ha mától holnapig nyomtatva állt a nevük az újságban, másnap már azt kérdik : hát aztán mi történt? s haragusznak az ujságíróra, ha még egy hét múlva is ugyanarról beszél. Szegény Homér! millyen roszul járnának égi alakjaid, ha ez uj Iliászba akarnák magukat ártani; ha Trója ostrománál a hadistene egy lándzsától találva, akkorát ordított, mint tizezer ember, mit mondana most egy százhatvan fontos bombához, melly goromba süvöltéssel ront az egeken keresztül s nem kérdi, hogy van-e ott valaki? Az emberek különb ményköveket találtak fel, mint Jupiteréi; a találmányok százada megbuktatta a költők korszakát; a háború nem költészet tárgya többé; a ki jobban ki tudja számítani a hajlott vonalakat, miket a golyó tesz, a ki czélszerűbb alakot tud adni a bombának, a ki jobb számító, és végtére a ki tovább győzi pénzzel, az a győztes. (Vége következik.) Cserei Balázs: Rettentő midőn a föld ség Egymás ellen harczra kelnek S dörrenésre és villámra Uj dörgés s villám felelnek; Rettentő, midőn a tenger Bőszülten küzd a viharral, Habra hab tolul s a szélvész Vad lovagként zúgva nyargal. Ámde rettentőebb a harcz, Partja mellett a Dunának; Hol Nikápoly rónasíkján Két nemzet vitézi állnak. Itt Zsigmond király csatári, Túl az ozmán szörnyű népe; Mindegyiknek bosszú keblén, Mindegyik karddal kezébe'. Cseng a fegyver, villan a kard, Szól a küzdők vad moraja, Iszonyin viszhangozik rá A haldoklók végsőhaja. Vérpatak foly a mezőn át, Melly holtakkal van borítva, A halál és pusztulás, zord Ünnepet fog ülni itt ma. Tál a százezernyi tábor, Mint a felvert tenger árja, Vad dühének, bosszújának, Féke hol van, s hol határa ? Itt Magyarhonnak vitézi Sziklaként szilárdul állnak, Bátran ellenébe nézve Száz veszélynek, száz halálnak. Harczi ménen száll előre Zsigmond, a magyar királya, Hősi népe van körötte, Hősi nép vonúl nyomába, S mint a szikla büszke sasa, Ugy csapnak le a törökre, S kit megérint kardjok éle, Elveszett az, el örökre ! Ámde a mint küzdve szállnak Dúlva, ölve valamennyen, S mint sarló előtt a fűrend : Prull előttük már az ellen. Ekkor égrázó morajjal Uj török had csap le rájuk : „Ott van — ordít a vad ormán Rajta! Ím ott van királyuk!" Kardra, Allah hősi népe Veszni kell ezeknek is ma !" Zugnak, s mint a vészes felhő Ugy robognak fel, riadva. Hallja a nép, meggyalázva Van királya szent személye, Minden jó magyar vitéznek Boszuláng ragyog szemébe. Összenéznek. „Rajta, rajta E szóért halál reátok!" Igy kiállt fel a magyarság S száll sötéten mint az átok. S kérik a királyt, maradjon; Majd ők küzdenek meg értte, Mert e szégyen, e gyalázat — Szólnak — őket, őket érte! S a király megáll, s tekinti Mint harczol vitézi népe, És a mint néz, és a mit lát, Arra köny tolul szemébe : „Milly dicső nép!" ezt sóhajtja, Majd öröm derűs reája, Most örül csak hogy király, s hogy E népnek lehet királya. S a mint ott áll elmerülve Népe hősi harczát nézve, Óriás ozmán lovag jő Titkon és orul feléje; Nosszu kard leng oldalánál Szörnyű bárdja zeng karába, Egyet ugrat nagy lovával, S lecsap a magyar királyra. Zsigmond ekkor ébred, eszmél, Ott, előtte áll az ormán ; „Kardra, kardra — igy riad fel Vad kaczajjal és mogorván — Kardra, magyarok királya Jöttem párcsatára véled; Szálljon a pokolba lelkem, Hogyha e harczot túléled. Nézd e bárdot, mint piroslik Népeid vérétől éle; Száz magyarnak undok éltét Fosztottam meg én ma véle; És a milly szent, hogy felettünk Fénylik a nap ékes arcza : Olly való az, hogy karodnak Velem lesz utolsó harcza!" S szörnyű bárdját megrengetve Már is a királyra méri, Egy csapás, s Zsigmond e perczet Bizonyosan túl nem éli. Népe tőle elszakasztva, Egyedül áll a fenyéren, S mit tehetne gyenge kardja E szörnyű bárd ellenében. „Rút halál rád!" — zúg az ormán S amit mond tenni akarja, Ámde rögtön ámulattal Hanyatlik le bárdja, karja. Túl a tél porondja által Gyors lovag száll, éji ménen Véres kardot villogatva A töröknek ellenében. Már a vér hull a fenyérre, Jó lovának oldalából. S mint a két küzdőhöz eljut, Ajka im e hangokon szól : „Hát te undok földszülötte Bárdod a királyra méred ? S nem gyalázat rád, megölni Azt, ki nem küzdhet te véled? A hon, a nép és személyed Szent előttem, éh királyom, Üdvödért a legnagyobb bajt S legnagyobb veszélyt kiállom. Ám azért hát büszke harczos, Én velem kell pár csatára, Ámde szent és sérthetetlen Legyen a magyar királya!" Szól Cserei a magyar hős, S megvillantja jó aczélát, A királyért bármelly ügyben Megküzd és veszélyt, bajt nem lát. Cseng a fegyver, villog a bárd , rá hull a magyar vitézre, Jó Balázsnak íme máris Bal karján ömlik le vére. Ámde ekkor visszacsapja, Szikrát hány a fegyver éle, A magyar vitéznek kardja Rásújt a török fejére. „Átkozott !" ordít az óriás És bárdját elejti karja Pillanat még, s a szörnyű test A földet vérben takarja. Látja mindezt a király, s szól: „Hála neked, jó vitézem, Te mentetted meg hazádat, Te mented meg önön éltem, Szólj, kérj bárminő jutalmat A mit csak adhat királyod Hogy ha tetszik, im e perezben Rögtön birtokodban látod !" Csereinek ajka hallgat, Nincsen semmi óhajtása, „Jó uram — viszont a bajnok — Bírja szivem, mit kivána; Legnagyobb jutalmam az, hogy Én mentettelek meg téged; Térj hazádba, s boldogítsad És szeresd e hősi népet! Ámde mégis egy jutalmat kérnék tőled, jó királyom : Én e török óriásnak Végső perczeit kívánom!" „Ugy legyen — szól mosolyogva A király ezen beszédre — Hiszen nézd haldoklik, igy hát Mit tehetnél, bajnok, véle?" „Szolgám vagy — szól Cserei hős Fordulva az óriáshoz — Más úrhoz mégysz ugyan tőlem, A zordon hideg halálhoz : ne halld meg , bárhová jutsz Ezt hirdesd minden hazába': Mindig szent volt, mindig az lesz A magyar nemzet királya!" Győry Vilmos. A találmányok története. Irta BALLAGI KÁROLY. VII. Kenyérsütés. — Malmok. — Ételek és italok. A földszinén, ugy szinte a tenger mélyében megszámlálhatlan állatsereg tanyáz, mellyek legelső és legfőbb szüksége a tápszer. A gondviselés bölcs rendezése szerint minden élőlény feltalálja eledelét a természet nagy tárházában, a legcsekélyebb féreg úgy, mint a hatalmas elefánt. Az