Vasárnapi Ujság – 1855
1855-11-25 / 47. szám - Álom és való. Erdélyi János 374. oldal / Balladák és genreképek
374 Álom és való. (Költői beszély.) Megya szón-e vagy Aszalón, De, történt a mit beszélek. Álom volt az egész dolog, De olly igaz , a mint élek. „Nlohó! álom, mégis igaz?" Szólalhatna fel valaki. De én kérem igen szépen, A régit is hallgassa ki. Tehát, a mint megmondatott, Az egyikben, itt avagy ott, Lakék vala Endre gazda, Kiről az a tréfa maradt, Hogy egy rövidke éj alatt Nyakra főre beutazta, A nem ismert túlvilágot, És nyere bő tanulságot. A tanulság olly erős volt, Endre gazda majd bele holt. — A mi népünk, tudjuk, ollykor, Főleg ha kiforrott az uj bor, A beállott hideg őszszel Úgy birkózik az idővel, És a széles unalommal, Hogy összejó napot tolni, Annyi mennyi bort kóstolni, És ezimborálni keveset; Elkiáltván nyugalommal, Hadd oszoljék a keveset! Már ez idétt jár a neszi , Mellyik leányt mellyik veszi; Ki lesz násznagya, kérője, Mikor lesz a menyekzője. Van miről tereferélni, Kit gyalázni, kit dicsérni. S nyakukon a hosszú esték : Jól esik egy kis vendégség. Endre gazda háza épen Állt a helység közepében. Maga, neje barátságos, A minő nagy ritkaság most. Mert a népek mai napság Egymást akár sohse lássák; Ugy kifogytak a vigságból. — Hejh mi lesz igy a világból! Nála meg, a ki dolgai Felől időt szakaszthatott, Hol szárazon, hol borozva, Könnyű szivvel mulathatott. Jaj, de házán nincsen áldás, Mert gyerekre nincs kilátás, A vagyonság pedig annyi, Hogy van enni, van eladni. No de ha már a szerelem Rózsa táján mi sem terem; És a háznál nincs is gyerek : Annál jobb! se kicsin se nagy — Találkoznak jó emberek, Kik magokat nem hivatják. S van erő, ha ingyen adják. Végre a ki utol marad, Mint apáink mondása volt — Tegye be szépen az ajtót. Már e nézve, barátságért, Szives látásnak okáért, Endre gazda hevenyébe ki-kirándult a pinczébe. Egy két kulacs nem a világ, A mi benne, bornak hivják. „Igyál koma, igyál sógor! Hadd kerüljön rám is a sor." Es iddogáltak csendesen , Ment a hosszú est sebesen. Mesebeszéd, pipa, kártya Gyönyörűségül megjárta. S mondogatták nagy félszóval : Hat a kötés * négy filkóval. És ez igy ment addig, addig Hogy éjfélig majd viradtig Emelgették a poharat, — Persze, telt a jóakarat — S ártatlanul, mulatságbul Tivornya lett a jó házbul; S faluszerte kidanolták. A ház tüze miben voltát. A mi Endrénk látta régen : Nyer a vámon, veszt a réven, Hogy lyukas hordót töltöget; Sohasem tölthet eleget. Látta, mi a bor hibája, Hogy nincs annak rakonczája. És ha módjával nem is árt Elkölteni egy két pohárt : De a soknál több az elég; Mert ugy jut is, marad is még. Látta mind jól, de nem illett Megtörni a barátságot; Mert legelső a becsület; Az tartja fel a világot. Természetesen, hogy Endre Büszke volt a becsületre. Ha valaki, ő volt készen Állni mindig a jobb részen; Az levén főbölcsesége : Jobb a jónak ellensége, És ha mint könyvből a lapot, Kivághata egy két napot Életének folyásából, Hogy senki ne tudna róla : Milly örömest, töredelmest Dúsan megfizette volna. De hiába a bűnösnek Emlékei neki esnek, Mint vadnak a kergető eb, És kiújul lelkén a seb , Akármiként fedezgeti A felítés fátyolával , Mint az árnyék a test után, Mennek azok ő magával, Még a midőn nyugalomra hajtja is éjente fejét, Erős álomlátásokkal, Forralják fel a velejét. Im egy mulatságos eset, A melly Endre gazdán esett. Van egy ország messzi tájon, Már-már nem is a világon , Mellynek minden igazsága És törvénye Tarka, csalfa képzelődés Játszi kénye. Ott a hős is könnyen visel Csörgő sapkát, Minden dicsőség sem ér fel Egy rosz batkát. Hamis ott a font, a mérték, Semmiben sincs igaz érték, Minden csak ál; Ha könyökig vársz a kincsben, Azt teszi, hogy semmid sincsen; Megcsalattál. Mégis ez országot annyi jövevények fölkeresik, Mert az ábránd túlvilága Határai közé esik. S kinek nincs más boldogsága, Övé az álmok országa. Ez országba vándorolt el Endre gazda is egy éjjel. De nem lele boldogságot, Hanem rakott nagy bírságot, — ő ugy teve, mint ébren tőn : Vállára pár kulacsot von, Es kirándult hevenyébe Egy kis borért a pinczébe, — Oda, hol ama partélen Egy utczasor kifehérlik; Legelő juhnyájnak hinnék, Kik a tájat nem ismerik. Pedig azok szép sorjában Ollyan nyájas intézetek, Hol elégszer eldanolják : „Hej ! iszom én is veletek. — Megvirad még valaha, — Nem lesz mindig éjszaka!" A kulaccsal Endre gazdag O Lement, feljött, tele hozta. S amint a szabadba lépett, Szemlátomást csak elképedt: Fel-feltörte a homlokát: Vájjon igaz-e, amit lát? Valóság-e vagy igézet? — Persze, hogy ezt mind álmában-Tudta bár, mi a szinészet Kassáról, ifjú korában . De a szinpadon sem látott Soha illy bűbáj világot. A kulacsot az oldalán El is felejtette talán. És tehát jó Endre gazda Emlékeit átlapozta : Mit hallhat a szent beszédből Az utolsó Ítéletről. Ott pedig meg vala irva Nemmuló szinű papírra: „Hogy a végső nap haraggal Világot emészti lánggal. Lesz félelem nagy, rettentő, Mikoron a biró eljő. Halott fölkelvén sirjábul. Számolni bíróhoz járul, írott könyv előhozatik, Abból világ biráltatik." — Semmi titok, semmi kétség! Minden oda bizonyított, Hogy az irás nem nagyitott. És a fenséges jelenség, Szinről szinre nyilatkozik. Ö remeg, hisz, csudálkozik. Mert, ime, a sik mezőben Tenger nép jövő- menőben. Nyilik a temetők hantja. Fekete föld visszaadja Eltemetett halottjait: Az itélet végnapja itt! Milly öröm! a szülő, gyermek. Az egykor elvált szeretők, Olly szépek és olly rokonok Mint a fehér liliomok, Még árnyaik sem feketék, — Viszontlátásra felkelnek. De kelnek a gonoszok is, Olly soká feküvén együtt, Holott egyik a másiknak, Mig éle, fejére esküdt. Ám az ő szemök le vagyon Szögezve a földre mélyen: Kin nekik a feltámadás, Jobb szeretnek örök éjben; És köztök nagy zenebona! Zeng a végső tárogató; Jókra vár égi korona, Roszakra kin, nemmondható. Ó, nyomorult, vajh! mit tegyen, Szegény feje hova legyen? Hazudni ? vétek, nem lehet . Tiltja a lélekismeret. Megjavulni? nincsen idő. A perez el nem viselhető. Nincs mit tenni, ugy kell lenni. A hivásra megjelenni. S megy ő esze tudta nélkül. Emeli őt a hit szárnya. — A két kulacs az oldalán ; El is feledé az árva. — És a mint megy esze nélkül, Nagy hirtelen elsötétül Körötte az egész vidék, Mint a legfeketébb hangya. Ha meghalt-e vagy él-e még? Soha, soha illy kalandja; Magát körültapogatja, íme, a koromsötétben A rosz lélek sug feléje : ,,Jobb az ördög mint az Isten; Szegény ember, maradj itten!" Ő kezd eszmélni magában: Mi résznek jár határában, Hogy ez az ördög megyéje; A ki csupa rosz akarat; Sokat igér, keveset ad. Szép a szava, rút az éha, Prédán hizik, ollyan czéda. Hallja megint, s harmad izben : Jobb az ördög, mint az Isten! De ő se hall se szól, csak megy. „Na ugy tetszik, tehát eredj!" És egy előkelő ördög, A ki vihart, szélvészt csinál, Nyakon csípi, hátba vágja; S Endre gazda, mint lapta, száll. A két kulacs az oldalán, — A jó madár törött szárnya — Hányódik, vetődik vele, Üt nagyokat tomporára. És körötte a sok ördög, Mint a macska tüszög, köpköd. Egyik fricskát nyom orrára, Másik a feje búbjára Nagyot pattant : „ne egy baraczk! Menj, ha tetszik, bolond paraszt!" S kézrel kézre mint a lapját, Pörgetik az istenadtát, S megtapogatván keményen, Végre jól körülfogdosva Kibökik a világosra : „Főjj meg a magad levében !" Endre, de nem valósággal, Hanem folyvást álmon által, Mint zarándok, egyet hátra, Ha kettőt lépett előre, Félig élve, félig halva Elhatolt a sik mezőre. Ottan elve szerint készen : Állni mindig a jobb részen, Midőn szemmel kivehette, — Mert a furfang meg volt nála — Üdvezülni hol lehetne: A jobbik kéz felül álla. A kulaccsal mit se gondolt, Kisebb gondja is nagyobb volt. Csakhogy ott van, ahol kellett! Egész szabadon lehellett. De az álom furcsa jószág. Tüntet ezerféle orózát, Változtatja magát és mást, Fintorítja a csalódást. Oh az a legbohóbb színpad, Hol komoly, víg összeolvad, Hol a fenség és nevetség Tővel, hegygyel állnak össze. Mint a nyári forgószélben A félüldözött parányok, Mert viharhozó kedélyben Levegős boszorkányok .*) Kártyajáték neve a népnél. Játszák négyen.