Vasárnapi Ujság – 1855
1855-12-23 / 51. szám - Victor Emmanuel (kép) 413. oldal / Nevezetes személyek arczképei és életirásai
414 nyert figyelemmel kísértük azóta. Örömmel valljuk be, hogy a részünkről hozzátapadt remények fényesen igazolják. Okszerű tanvezetés, korszerű szervezés, szép rend, csinos helyiség az előnyök, miket benne tapasztaltunk. Üdvözöljük az intézet-tulajdonost a tanárok megválasztása körül tanusitott finom tapintatáért is! Illy tanerők, illy lelkiismeretes kezelés mellett csak üdvös eredményeket várhatunk tőle mind a tanitás, mind a nevelés terén. 1.— A békéscsabai evang. egyház mintegy 20 ezer lélekszámmal bir, és igy honunkban e vallásfelekezetiek közt a legnagyobb, és 8 elemi és 1 alreáliskolával bír. Ezek tanítói, tizedjökben egyszersmind temetni is tartoznak, az alreálisk. tanítója mellesleg orgonistái hivatalt is visel. Ez iskolákban a tanulók száma összesen meghaladja ugyan a 2 ezeret, de szorosan véve talán a 4 ezer is kikerülne. E számhoz képest a tanítók száma kevés, de a jövőre nagyobb uttatni fog, valamint a tanítók a temetési és orgonistai kötelességek alól is fel leenének mentve, ez utóbbi foglalkozásra külön hivatal állíttatván fel. Ugyanez egyház a m. kormány meghagyása folytán a mult évben egy, ez évben pedig két vasárnapi iskolát rendezett a mesterinasok számára. — A rozsnyói kereskedői vasárnapi iskolában f. h. 9-kén tartatott a legelső felolvasás. Irodalom és művészet. Egy kis vitatkozás. Jelszó : „Amicus Plato, amicus Aristoteles, sed maximé amira veritus." Magyarul: „Barátom Kemény Zsigmond, barátom Gyulay Pál, de még inkább barátom az igazság." A Pesti Napló utóbbi számaiban Gyulay Pál Berlinből közleményeket ad histori olasz drámai művésznőről, amikben valódi lelkesüléssel, s a művészettel egyrangu költői ragyogással irja le a drámai művészetnek e méltán ünnepelt tüneményét, s a miket e tárgyról ír , azok teljesen elismert szép és magas dolgok, a minőket Gyulay múzsájától megszoktunk. Hanem a mivel e szép czikket befejezi, hogy az idegen művészetnek teljes igazságot szolgáltatva, ellentét kedvéért a hazai művészetet és irodalmat kigúnyolja, azt sem helyeselni, sem szó nélkül hagyni nem tudom. Nevem alatt írva, mint magam is író, és színésznő férje, pánczél nélkül jövök, s minden sebzhető részemet fedetten hagyom. Ristori méltó magasztalását végezve, azt mondja Gyulay, „hogy alig hiszi, miszerint volna magyar színésznő, a ki őrá e dicséretért meg ne haragudnék." Ha ez lett volna utolsó szava, egyszerűen felszólítanám mind őt, mind a „P. N." szerkesztőjét, hogy ha eléggé tisztelik a lovagiasságot, e hirtelenkedve mondott „jellemsértő" gúnyért minden magyar színésznőt megkövessenek, mert aki pályatársai dicséretéért haragszik, az nem becsületes ember, az csúf lélek; azonban ezt az eljárást kizárta Gyulay a későbbi soraival, mellyekben oda viszi a dolgot, hogy ha valaki soha sem volt is művésznő, sem költő, hanem csak olvasó és néző, mégis kénytelen neheztelve elszomorodni. Nem kevesebbet mondott, minthogy a magyar művészek és külföldiek között még csak összehasonlítást sem lehet tenni, hogy íróink nem érdemlik, miszerint a színészek műveiket megtanulják, a színészek nem érdemlik, hogy számokra műveket írjanak, sem író, sem színész nem érdemli, hogy a közönség rájuk nézzen és a közönség nem érdemli, hogy színészei és írói legyenek. Én nem tudom, sejtette e az én tisztelt barátom Gyulay Pál és szinte nagyon tisztelt barátom báró Kemény Zsigmond azt a hatást, amit e czikk által sikerült elérniök, de a jobb érzésekbeni hit fentartása végett szeretem azt állítani, hogy nem tudnak róla, azért elmondom azt. .... Husz éve annak, hogy a magyar színészet állandó lakhelyet lelt, ahol magát képezheti. Akik e mi szegény színtársulatunkat alkották, nem voltak valami régi conservatorium növendékei, nem halkatlan hírü művészek tanítványai, hanem voltak egyszerű emberek, kik a múzsa ihletén kívül semmit sem hoztak magukkal, ami a külföld hírhedett művészeivel közös, de hoztak igen-igen sok lemondást, türelmet, nélkülözésekben táplált szent buzgalmat , ami viszont másokkal nem volt közös. . . . Tán negyven éve annak, hogy magyar sziniirodalom létez. Akik e szinirodalmat alkották, nem találtak egy rég megállapodott írói nyelvet, tanúságos társadalmi és közéletet, buzdítást alulról és felülről; hanem találtak szegény, elparlagult, uraktól elhagyott, köznéptől elrontott nyelvet, idegen irodalmak nyomását, drámai alakok hiányát, közönség részvétlenségét; — az anyagi haszon nélkülözését nem is számítva bajaik közé. .... Tiz éve annak, hogy megállapodott magyar közönség létez. Akik ezt alkotják, nem a nemzet duzsgazdagjai, hanem azok, akiknél több az akarat, mint a tehetség; nem a világvárosok népözöne, melly háromszoros uj tömeggel képes megtölteni a szinházakat, hanem mindig ugyanazok az ismerősök, azaz egy, nagyitdatlan család. És lássátok , tisztelt barátim , ezek a gyarló írók , ezek a gyönge színészek ez a szegény közönség tíz, husz, negyven év alatt addig küzdöttek, törekedtek, egyik a másikért élve , tűrve és elnézve, míg sikerült egy előrehaladó nemzeti intézetet megalapitaniok, mellynek most vannak művészei, költői és közönsége, a kik, ugy ahogy, meg vannak elégedve egymással. És most ti előjöttök és azt mondjátok : „Te szinész, mért vagy olyan bolond, hogy tanulod azokat a rosz verseket, hisz azok nem érdemlik, hogy fáraszd magadat velők, s ez a hideg részvétlen közönség nem érdemli, hogy elszavald neki! Légy inkább kötéltánczos, ott csak a magad jambusaival van bajod. Te költő, mit töröd magad a versekkel, hisz a szinész undokul fogja azokat elmondani s a buta közönség nevetni fog rajtad. Csinálj inkább kalendáriumot. Ez te közönség, ugyan mit nézed ezeket a fából csinált szinészeket, s mit hallgatod ezt a nyakatörött verselést, ugy sem neked való ez , eredj egy házzal odább, ott van a circus, ott lovakat tánczoltatnak, ez különb mulatság." És azután a szinész elmegy kötéltánczosnak , vagy, ami még rosszabb , ott marad a színháznál, de már most igazán nem iparkodik, mert azt tartja : úgy is mindegy, ha a lelkemet kiadom , akkor is úgy megszidnak, mintha a súgóból beszélek. Az iparkodó, tanulni kész, lelkesült színész egy fokkal sem emelheti magát feljebb a kritika előtt, mint a korhely, naplopó és kontár, ha szerencsétlenségére magyarnak született. A költő igazán nem ír drámát, hanem csinál kalendáriumot, mert azért jól fizetik és nem szidják, s a közönség igazán a circusba megy és nem néz a színház felé. Ez a hatása Gyulay czikke végének igen tisztelt barátim, és én újra elmondom azt a meggyőződésemből eredeti mentséget, hogy ti ezt a hatást, mostani körülményeink között lehetetlen hogy el akartátok volna érni. Gyulay ugyan végül azt mondja, hogy az egész nézetnek az ő sötét kedélye, az ő világfájdalma az oka. De hát mi joga van neki sötét kedélyét éreztetni nemzetének akármellyik osztályával? Szenvedett ő többet, mint mi? Fáradt talán, és nem volt jutalma érte? Csalatkozott emberekben, barátaiban? Küzdött családjáért, szeretteiért s érték megrenditő catastrophok az életben? .... Semmi ezek közül. Tenyerén hordozta a világ mindig. Érdemei elismerést, tehetséges méltánylatot vivtak ki számára. A közönség háladatos, barátai őszinték voltak iránta. Honnét hát ez a nagy világgyűlölet, mellynek egy királyságot kell megenni, hogy étvágyát elverje? Azt is megmondom én. Nem világgyűlölet, nem önmeghasonlás az, ami az én tisztelt barátomat aludni nem hagyja, hanem „önteltség." Kicsinynek találja ő azt a szerepet, amire egy magyar költő hivatva van : (amint hogy kicsiny is az) morzsát morzsára hordani egy nagy hangyabolyhoz, mellynek nemzeti irodalom a neve, s nevezetesebb szerepet lát abban, hogy e hangyabolyt széllyelru^ja. Nagyon fárasztó ésdicstelen pálya előtte az, a mellyen mi járunk, szerény irodalmi napszámosok, a kik gyenge szóval két három embernek dalolgatunk nemzeti nagyságról, önérzetről, balga reményekről s sokkal messzehangzóbb szónak találja azt a gunykaczajt, melly ezt a jámbor működést a külföld magasából lecsufolja. A minden emberi indulatok legroszabbika az tisztelt barátom :— a gonosz hiúság, melly „világfájdalom"álnév alatt fészkelte be magát egy gyanútalan becsületes ifjú szivébe. Mi is régen megjöttünk onnan, — Berlinig sem voltunk érte, — a hol megtanultuk, hogy a magyar nemzet bizony kicsi nemzet; — hogy a magyar nemzet költői és művészei bizony kicsiny költők és művészek; — hogy a magyar nemzet költőinek és művészeinek dicsősége bizony kicsiny dicsőség; — de mi azért szeretünk ezen parányi nép apró költői lenni, s meg vagyunk elégedve azzal a kis szereppel, mellyre hivatva voltunk, ha azt be tudtuk tölteni; s kérünk titeket is nagyon tisztelt barátim, hogy ha egyszer visszajöttök közénk, azért hogy tzi asztaloknál jobban is éltetek, ne szégyeneljetek ismét közénk ülni s ne piruljatok a mi szegénységünk miatt. Jókai Mór: — Közelebbről említettük, hogy nagyobb városaink milly lelkesedéssel karolják fel a Vasárnapi könyvtár ügyét; most egy kisebb városnak — Majsának derék lakóit említjük fel, hol több honfi — közöttük Jackó Károly helybeli segédlelkész, Busái Károly fő- és Révfi Imre aljegyző uraknak a magyar irodalom melletti buzgólkodása oda vitte a dolgot, miszerint Majsára s szomszéd pusztáira, hol még néhány év előtt a hivatalos hirlapon kivül alig volt látható az irodalomnak egyéb terméke, a jövő 1856-ik év beálltával a nevezett hivatalos lapon kivül a Pesti Napl. Iteligio, Cath. Néplap több példányban, Hölgyfutár, Vísz-hang, 12 Vasárnapi Újság és 50 Vasárnapi Könyvtár fog szellemi táplálékot nyújtani a mivelődésben haladó lakosoknak.— A lengyel költők legnagyobbika, Mickiewicz, hónán kivül mint menekült, koszorús költőnkkel, Vörösmartyval, csaknem egy időben költözött át az örökélet hónába. Bebalzsamozott tetemeit némellyek szerint, hol meghalt, Konstantinápolyban fogják eltakarítani, mások szerint pedig Párisba fogják vinni, hogy ott kortársai és és barátai, Niemcewicz Julian Ursin költő és Kruáziewicz tábornok mellé temethessék. Hat árvát, négy fiút és két leányt hagyott maga után hátra, kiknek javára a lengyel menekültek segélyt gyűjtenek s idáig már 60 ezer forint gyűlt be. így illik és kell is pártolni egy nemzetnek nagy férfiait. ..— Londonban létezik egy társulat, mellynek czélja az ipar ésszépművészetek előmozdítása nemcsak Angolhonban, de az egész polgárisuk világban. E társulatnak a világ minden polgárisuk országában és igy honunkban is vannak tagjai, kik Tomori Anasztáz és Toperczer Tamás urak. — E társulat legközelebb minden és ifjú honunkban létező tagjaihoz is felszólítást intézett, mellyben őket a következőkre