Vasárnapi Ujság – 1855
1855-02-18 / 7. szám - Az öreg halász. Pataky József 49. oldal / Elbeszélések és életképek
50 fát hallottam is, örömömben majd kibújtam a bőrömből, hát még mikor meg is csókolhattam. . . . Egy estve átballagott az öreg Kővágó mihozzánk, apám urammal sokáig diskurálgattak a boros kancsó mellett egyről másról, egyszer azonban az öreg közelebb csúsztatta székét apám uramhoz, s a fülébe valamit súgott, azután meg rám tekintett ; én szinte gondoltam, hogy rólam van a szó, de úgy tettem, mintha rájuk sem ügyelnék. — Te Miska! — szólt édesapám — elláttad-e jól odakint a jószágot? — El lesz én apám uram ugy, hogy reggelig rájok sem kell tekinteni. — De mégis fiam, jó lenne, ha megtekintenéd őket, mert az a kis bornya még a jászolba is belefuladhat, azután meg szénát is készíts be reggelre, érted? Felkeltem, s ott hagytam a két öreget, de báz én nem mentem az istállóba , sem pedig szénáért, hanem átsurrantam a kerítésen Mariskáékhoz. Ott fonogatott az eszemadta a kemencze mellett, szinte megijedt, mikor meglátott. — Jó estvét Maris! nincs itthon édesapád? kérdém széttekintve a szobában. — Nincs biza, hiszen elébb kendtekhez ment, hát nem látta ott ? — De bizony láttam, nem is azért kérdeztem ám, mintha vele volna bajom, hanem hogy hátha valaki van nálatok. •— Ugyan már ki volna? hisz azóta senki sem jár ide, mióta a faluban azt beszélik, hogy . . .— Ugye, hogy én szeretlek, szeretlek is biz én galambom, el is veszlek, mihelyt csak akarod, én nem bánnám, ha ma kellene is megesküdnünk. Apám uram is azt mondta, hogy ha már te Miska megházasodol, csak ollyan leányt végy ám el, mint a szomszéd Maris, aki jó is, szép is, a mellett derék gazdasszony. — Ugyan ne csúfolódjék ked mindig. — De bizony csak nem tréfálok, most is az öregek kiküldöttek, alkalmasint mifelőlünk beszélnek, hej galambom, ha mi egymásé lehetünk egyszer, nem lesz a világon ollyan boldog pár mint mi, ugye kis tubám ? Leültem Mariska mellé, ott dévajkodtam vele, megöleltem, megcsókoltam, de mikor épen utoljára akartam megölelni, ránknyitotta az ajtót édesapja. — Ejnye lánczhordta fattya, hogy mered bántani az én leányomat ? szólt haragos képet mutatva. — De bizony, hallja kigyelmed, nem bántottam én, — szólék meghökkenve — ugye Maris, hogy nem bántottalak?— Hát mit kerestél ollyan közel hozzá? — Csak izé . . . azt gondoltam, meg kellene nézni, millyen vékonyra fonja a kendert. — Jól teszed fiam, ha megnézed — szólt mosolyogva az öreg—úgy is lehet abból még neked is lábravaló. Jó lenne-e hej ? persze hogy jó, épen most beszélgettem apáddal is, hogy ha te elvennéd ezt az én leányomat, mert mi tagadás benne, úgy is neked számtam, mit szólsz hozzá? — Hát csak azt mondom, hogy az Isten áldja meg a ki fölnevelte, azután megesküszünk, ugye Mariskám? akár mindjárt. — Meg bizony fiam, hanem majd csak újesztendő első napján, — bizonyitá fejével is az öreg, — akkor majd levágatom lakodalmatokra azt a harmadik üszőt, meghivjuk vendégnek a kisbirótul a szolgabiróig mind, három banda czigány húzza féllábon, még magam is kijárom a lakodalmatokat. — A volna még szép, ha illy öreg ember is tánczolna mint édes apám. — Azért is, — kötekedek az öreg — te veled tánczolok legelőször is kis menyasszony, ugy nn. Jó kedve volt az öreg Kővágónak, de nekem még jobb volt, mert alig bírtam magammal. Egész éjjel nem tudtam aludni, mindig azt számláltam, hány hét még újesztendő, amikor igazán boldog lehetek. Elhallgatott az öreg halász, s lehajtotta ősz fejét, s durva ingujjával egy pár könyet törlött ki szeméből. — A napok repültek felettünk, többet voltam Mariskáéknál mint odahaza; a lakodalom már csak fél hét volt, mikor az urasági hajdú hozzánk jött, s elparancsolt az uraságért, ki egy ismerősénél volt tul a Dunán; én még a kocsit akkor estve elkészitettem az útra, s korán reggel átmentem Kővágóékhoz egy fIsten-áldjont mondani. Mariska nagyon szomorú volt, s mikor meglátott, elkezdett zokogni. — Mi bajod kis tubám ? — kérdém a siró leányt — ne keseregj, hiszen hazajövök holnapután, s tudod-e azután meg újesztendő lesz ? — Tudom, de ugy fáj a szivem, hogy ki sem mondhatom. — Miért ? tán valami bajod van ? vagy megbántott tán valaki ? — Nem senki, magam sem tudom, hogy mi a bajom. — No ne búsulj galambom, nem sokára látjuk megint egymást, az Isten áldjon meg. Elindultam, de háromszor is visszamentem, pedig se ott nem hagytam semmit, se nem akartam mondani valamit. Mariska elkisért a kocsiig, ott megcsókolt s én elindultam, de mikor messziről visszanéztem, még akkor is ott állt, láttam hogy kötényével takarta el arczát s ugy sirt. Hej uram! csak akkor el ne kellett volna őtet hagynom, most boldog volnék. Az után, hogy mikről gondolkodtam, azt csak az Isten tudná, de sokszor ugy ugy elszomorodtam, hogy ha nem restellettem volna magamtól, még sirtam volna is, pedig már csak három nap volt újesztendő. Alkonyodni kezdett a nap, hogy beértem a helységbe, mellyben földesurunk volt, a hajdú utasitása után egyenesen a kastély udvarára álltam, kevés idő múlva azonban megtudom, hogy még egy nap itt kell várakoznom az uraságra. Igen keservesen esett nekem egész nap haszontalan ácsorognom, mert a fülemet haza fúrták, de nem mertem eljönni, mert ha egyszer megparancsolták, hogy várakoznom kell, mit tehettem egyebet ? Végre eltelt a kínos nap, sok kászálódás után felült az uraság, s elindultunk hazafelé. De a legjobb igyekezetem mellett sem haladhattunk sebesen, mert egész nap esett, fújt a szél, s hordta a havat. Minél közelebb értük a Dunát, annál erősebben kezdett verni szívem, szerettem volna már látni Mariskát, kit ollyan búsan hagytam el. Mikorra a révész házhoz értünk, egészen öreg este lett, világért sem mehettünk át a Dunán, hacsak bele nem akartunk fuladni , mert a jég nagyon sűrűen zajlott. Káromkodott mint a jegelső az uraság, szidott, mocskolt, fenyegetett engem is, hogy miért késtem el, szidta a révészt, szidta a Dunát, hogy illyen nyomorult viskóban kell neki tölteni az éjet, pedig nekem nagyobb okom lett volna haragudni, hiszen másnap újesztendő lett. Alig kötöttem be lovaimat, kiálltam a ház végire, s onnét néztem a falunk felé, hol az én menyasszonyom tudom hogy nehezen várt, sokáig ott álltam magam, midőn a mi falunkban megszólalt a lélekharang, egyszerre hideg borzogatta végig testemet, ollyan búsan szólni még soha se hallottam azt a kis harangot. Sokáig gondolkodtam rajta, vájjon kinek húzhatták meg a jobb hazába vezető harangot, midőn a hátam megett elkiáltotta magát az öreg révész. — Miska tegyere csak ide, valamit akarok mondani. — Itt vagyok, mit parancsol kend ? — Parancsolni ugyan nem parancsolok, hanem azt hallottam, hogy megházasodol? — Meg lesz én Gyula bátyám, azért szerettem volna átmenni, hogy az esküvő holnap lesz. — Ne bolondozz gyerek! hát kit is vettél el ? — Az öreg Kővágó leányát— Aztán még meg se hívtál a lakodalmadba, várj csak gyerek várj! tudom, nem is méri el temetésedre. — Nem is szeretném, ha még illyen öreg ember is kikisérne, mint kend bátya. — Azt elhiszem, kinek ollyan szép mátkája van, nem is szeretne az meghalni; bizony öcsém, derék leányt választottál, azt az egyet csak tudom, hogy nem kötötted vele be szemedet, hanem át is viszlek ám mihelyt hajnallik, hogy ki ne maradj a lakodalmadból. Az öreg révész szavai egészen megnyugtattak, hogy legalább reggel korán átvisz, de azért egész éjjel egy szikrát sem tudtam aludni.