Vasárnapi Ujság – 1855
1855-03-18 / 11. szám - Ifjabb Ritka Péter uram életéből. Pálfy Albert 82. oldal / Elbeszélések és életképek
ket, köszönöm önöknek; most rajtam a sor, megtenni a mit kötelességem parancsolEzzel a hideg idő daczára, szánra ült s a katonai gyakorló házba hajtatott, hol a gárdagyalogság felett tartott szemlét, melly másnap a lengyel határszélre volt utazandó. A császárnak ez utolsó, három óráig tartott szemléje volt utolsó nyilvános megjelenése. Midőn elment, azt mondá : „1% érzem magamat, mintha megfürdöttem volna!!' — annyira megviselte e végső öröködése. — Egész teste forróságban volt, odakünn roppant hideg. Igy hajtatott Dolgoruki herczeg hadügyminiszterhez, ki akkor betegen feküdt; ennek tanácsold, hogy idő előtt ki ne menjen s azután visszatért a czári palotába. Este még jelen volt a böjti imádságoknál, később a császárnénál mulatott , de folyvást fázott s köpönyegét a szobában sem veté le. Ez est óta nem hagyta el kis dolgozószobáját. Febr. 23 án itt fogadta el, pamlagon fekve s köpönyegével betakarva, Tettenborn ezredest és hadsegédét, utasításokat adva neki Szebasztopolba. Ezután pedig fiára, a trónörökös nagyherczegre bizá ügyeit. Febr. 24—27-e ugy mult el, hogy csak az volt a hite : ,,A czár lázban van, ágyából fel nem kelhet; köhögése lassanként engedni kezd, stb. Betegségének egész lefolyása alatt mindig tábori ágyán feküdt, melly egy szénával töltött bőrzsákból, ugyan illyen vánkosból, egy takarós köpönyegből állott. Csak febr. 28-án lett állapota valóban veszélyes. Ez időtől fogva márczius 1-ig szemmel látható volt a betegség rohanó pusztítása. Márczius 1-én este már lemondtak róla. Az orvosok tanácsára a czárné s a trónörökös megkérték a czárt, hogy az Úr vacsorájával éljen. E perczben látszik a czár igazán felfogni állapota veszélyességét, de azért változást alig lehete rajta észrevenni. Márczius 1-je és 2-ka közti éjjel tudtára adta az orvos a czárnak , hogy veszélyesen beteg, név szerint, hogy tüdeje van leginkább veszélyeztetve. Ekkor a czár teljes nyugalommal és elszántsággal élt az Úr vacsorájával, bucsut vett a császárnétól, gyermekeitől s unokáitól, megáldá és megcsókolá mindegyiket, szilárd hangon mondva reájok áldását s a többieket elbocsátván, a császárnét és a trónörököst kérte, hogy nála maradjanak. Ez mintegy reggeli 4 óra tájban történt. Később igy szólt a császár a császárnéhoz : „Kérlek, menj most nyugalomra." A császárné kéré,hogy engedje mellette maradni : „Veled szeretnék elköltözni, ha lehetséges volna." Mire a czár ezt mondá : „Nem, neked még itt kell maradnod, viseld gondját egészségednek, hogy középpontja lehess az egész családnak ; menj, hivatni foglak, ha elérkezik a pillanat." Ezen határozottan kimondott akaratnak engedett a császárné s kiment. A czár azután behivatá Orloff és Adlerberg grófokat s Dolgoruki herczeget, megköszönte hüségöket s elbúcsúzott tőlök. Nem sokára azután berendelteté egész szolgai szemészetét, megköszöné szolgálatukat, megáldá őket s bucsut von tőlök, melly alkalommal igen meg volt hatva. Végre Rohrbeck kamarahölgyet hivatá be; ennek is megköszönte hűségét és a császárné iránti gondosságát, s megkérte, hogy az utóbbit ezután se hagyja el. Utoljára orvosának keze után is nyúlt s e szókat mondá neki : „Ön nem volt oka!11 Gyóntató atyja beszéde alatt megfogá a császár a császárné kezét s a papéba tette, mintha reá akarná bizni. Ezután elállott a szava egy időre, mialatt a czár, több izben keresztet vetve, csendesen imádkozott. Később ismét megszólalt s egyetmást szólott még kimúlása perczeig, melly márczius 2-án déli 12 óra 10 perczkor következett be minden nagyobb rázkódás nélkül. Mondják, hogy maga küldte még szét Moszkvába és Varsóba a halálát jelentő telegrafi tudósításokat s meghatározta a temetési szertartást. Utolsó pillanataiban jelentették neki, hogy Mencsikoff herczeg fia Szebasztopolból megérkezett s leveleket hozott az ott tartózkodó fiatal nagyherczegtől. De erről már nem akart tudni semmit. „Ez megint visszavezetne a földre !" mondás eltiltá a herczeg bebocsátását. A holttest arcza eleinte egészen el volt változva. De lassanként ismét visszatértek a czár eredeti szép vonásai s halálos nyugalmukban még meghatóbbak voltak, mint valaha. 82 Ifjabb Ritka Péter uram életéből. (Beszély.) Irta PÁLFFY ALBERT. VIII. A vacsora sebes kanalazgatással kezdődött. A folytatott beszédből, ha csak nem maga az öreg szólt, igen keveset lehetett érteni. A lányok meg épen nem búsultak azon, ha egymás szavát értik-e vagy nem ; mindenki meg volt elégedve, ha elpattogtathatta azt a mi nyelvére jött. Száz tárgy került elő, egy se jutott a bevégzésig; a csatárláncz ropogó tüze legjobban hasonlított a beszédmodorhoz. Leányok! — szólt egyszer, tányérváltás alkalmával az öreg — valamit mutatni akarok nektek . . . — Oh mutass ... oh mutass ... oh mutass, édes atyám. — Ha mondom, hogy mutatok . . . mit rohantok úgy egyszerre rám . . . mint hogy ha ti akarnátok előbb kikényszeríteni, hogy mutassak valamit. . . . Azt már hallottátok, hogy Erdélyben egy uj fejedelem akar fellépni, de azt még nem tudjátok , hogy ez az ember valahol Ebesfalva körül, már uj pénzt is veret a maga nevére . . . — Oh, mutass nekem egy illyen uj pénzt! — kezdé rá ismét az első, s a többi folytatá. — Oh mutass nekem is! Oh be szép lehet egy uj pénz, én még soha sem láttam. — Igen, de nekem is mutasd meg, édesapám, én meghalnék, ha nem látnám. Az öreg újra megcsóválá fejét. — No már hallott-e valaki illyeneket a világon! egy fél szót mondok, s majd kihúznak a házból. Ezzel előkeresett dolmánya oldalzsebéből egy papir darabkát, mellybe valami igen apró portéka volt begöngyölve. És a mint nevekedék a valószinüség, hogy a papirból a fényes érczdarab elő fog tűnni, azonképen emelkedének felfelé székeikből a leányok; a ki nem volt elég magas, hosszította nyakát a mennyire tudta; a legkisebb leány az asztal végén már feltérdelt a székre, s ugy hajlott az asztal felett előre az öreg felé. Soha illy csekélység miatt, illy perzselő kíváncsiságot. Azonban az öreg felpillant s szédelegve látja magát körülvetetni a leányfejek tengerhullámitól. Hirtelen toppant egyet, s tenyerével rácsattant az asztalra, mire valamennyi lány visszaesett előbbi helyére . . . Csak a tizenhárom éves kis Erzsike maradt szégyenben, mert ijedtében elvesztvén az egyensúlyt, a mint hosszában az asztal felett előre volt hajolva, ugy esett le egész terjedelmében, s tenyereivel egyenesen belemászott egy nagy tálba, melly az asztal közepén félig kiürülten párolgott. Az egész szoba harsogó nevetésre fakadt, csak az öreg nem. — No látod, no látod — mondá — mivé teszed magad szeleskedéseiddel . . Nem mondtam, hogy ne ágaskodjatok? Hátha megégetted volna a kezedet? Most pedig az lesz büntetésed, hogy kimegysz, s addig szemem elé ne kerülj, míg kezedet meg nem mostad. Ezt a szerencsétlen tálat pedig hordjátok innen félre. Elvégre kicsillogott az annyira látni óhajtott pénzdarab. Az öreg két ujja közé vevé azt, s a gyertya elé tárta, hogy mindenki láthassa, aztán oda akarta adni a néninek, ki azt tovább adta volna, míg csak minden jelenlevőnek kezén keresztül nem megyen. Tudva van azonban, hogy Isten bölcs rendeléséből, nyolcz leánynak tizenhat keze van. (A kis Erzsike ezalatt már vissza is jött; csak belemártotta kezét egy dézsa vizbe, s útjában kötényébe megtörölte.) A tizenhat kézen pedig összesen 80 ujjacska létezik. Képzelhető tehát, mennyire esze nélkül ugrott ki az öreg kezéből a pénzdarab, midőn az minden oldalról 80-ra menő éles-hegyes fegyvertől megtámadtatott. — Ott van ni! — kiáltott kezeit összecsapva az öreg, de még mindig oktató hangon , és jóval belül a türelem határain. — Életemben illy kapkodást! de már megbolondulok veletek . . . Azonban ki találná el, ki volt most legjobban megijedve?