Vasárnapi Ujság – 1855
1855-11-04 / 44. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 349. oldal / Elbeszélések és életképek
A ,,Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg. — Előfizetési dij julius — decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton a „Politikai újdonságokkal" együtt csupán csak 3 l't pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasítandó. Pályadíjt nyert ma P. SZATHMÁRY KÁROLYTÓL. Azon lovagvárakban, mellyekről olvasott, mindenütt volt egy-egy szenvedő és szerető nőalak, kinek a vad lovag fáradalmai után ölére hajtá fejét; ki mindent feledett, mindent megbocsátott s mi több : fentartá a családfa ágait! Ez eszmék — és uzoknak azon szenvedélye nyomán, melylyel az a regényesen, a veszélyes kalanddal járó cselekvényeken csüggött, nem ok nélkül sejték tehát, hogy az ifjú báró neje az uri lak elkészültével ép olly rögtön és bevezetés nélkül betoppanhat, mint az ifjú báró maga. Csakugyan alig álltak a sáncz tetején a kisikált családi csatakígyók, alig rezgettek a vár tornyain a nyikorgó szélvitorlák , midőn a báró egyszerre első tisztjét hivatá,s leendő menyegzőjéhez az ünnepélyes vendégeket illető rendeleteit kiosztván, magát könnyű uti kocsijába vetés hátul ültetett hü szolgájával és tőle elválaszthatatlan fegyvereivel, gyönyörű ötös almásszürke fogat által röpitve tova robogott. Van-e abban valami igaz, mit a természettudósok délejes vonzalomnak neveznek ?. . . Sejtetted-e te halvány zárda-szűz, hogy mig te szeretteid és elleneidért egyenlő áhitattal imádkozol, addig tul bérczeken, tul völgyeken a legrokonabb kebel robog feléd? . . . Valóban, midőn a szegény Cserényi Ilonka, — kit szülei, miután konok hálás érzelmeiből semmi ki nem verhető, a nagyszebeni zárda falai közé rejtettek — szokott esti imája után kisded czellájába tért, bizonyos nyugtalanság fogta el, mellyet magának megmagyarázni alig tudott. Arcza liliomként halvány volt, s a mint fekete köntösében, végső imája még egyszer a kisded feszület elébe térdelt; korához nem illő elhatározottság látszott rajta, mintha az életet már átélte — s örömök és fájdalmakkal számot vetett volna. Az égvehagyott mécs kanócza hosszan és lankadatlan lobogott s a halvány szűz még mind ott térdelt, talán erőt meríteni az elhatározó tetthez, melly pár nap alatt bekövetkezendő volt végleges fölszenteltetéséhez. Ez áhítatos merengéséből csak akkor tért magához, midőn a hosszú folyosón cellája előtt férfias léptek hangzottak végig, bizonyos meglepetést jelentő zaj után, melly azonban rögtön elhallgatott. Férfi-léptek, zárda falai között és illy szokatlan időben . . . mindez megfoghatlannak látszott előtte, s a hosszas lelki feszültségtől félig kábultan állott föl az imoláról, bágyadt szemekkel tekintve az ajtó felé, mellyen most hatályos zajt ütött valaki; s mielőtt meglepetéséből csak annyira is magához tért volna, hogy ajtaját maga fölnyissa, valami óriási erőnek engedve, rögtön beszakadt az, s a rémült hölgy előtt rendületlenül, bár az erőfeszitéstől kissé kipirult arczczal állott — Versényi Miklós. — Ilonám! — szólt a reszkető hölgyhöz — a kocsi alant vár,jel kövess! Az esemény Ilonára váratlanul hatott, mi a rögtöni elhatározást gyűlöltté teszi. Még a fájdalomtól, a szerencsétlenség hazájától sem könnyen válunk meg egy kétes jövőért, ha abban egyszer meghonosodtunk. • A zárdaszűz, ahelyett, hogy a hívásnak engedett volna, a feszület felé hátrált, s mintha annak árnyékában védelmet keresne, fél karral a fekete kereszt alját ölelte át. — Megegyeztek-e benne szüleim? ... kérdé átható hangon. — Arról majd útközben beszélünk, minden akaratod szerint fog történni — szólt sürgetőleg Versényi — de most nincs veszteni való idő; jer kövess! . . . — Nem Versényi, én nem követhetlek; szüleimnek hatalmat adott fölöttem az Úr és ők azt tehetik velem, amit, akarnak, — én nem rendelkezhetem magam fölött. — Na hát majd rendelkezem én; én nem hagylak elraboltatni — felelős leszek e tettért Isten előtt! E szavakkal előrelépett s az erőszakolt lépés miatt elalélt hölgy karjait a feszületről gyöngéden lefejtvén, izmos bal karjára fekteté s könnyű léptekkel hagyta oda a czellát, mellyben kedvese olly hosszan szenvedett. De még egy élő falat kellett áttörnie. A tiszteletet igénylő zárdaszüzek, a hattyú fehér fürtű fejdelem-asszony a kijárásnál útját zárták s komolyan, a hit erejével követelték, hogy barátnőjüket , az Urnák idestova felszentelendő menyasszonyát rögtön eressze el és adja ápolásuk alá. — E hölgy itt — szólt a tisztességes nénéknek Versényi— az én menyasszonyom s nem én, de azok voltak rablók, kik őt előlem e zárda falai közé zárták el. ^ VERSÉNYI (Történeti beszély.) (Folytatás.)