Vasárnapi Ujság – 1855
1855-12-02 / 48. szám - Az ekéről. Dienes Lajos (9 kép) 385. oldal / Ipar és gazdászat
385 minden gyermekes képzelődésemet, összes vágyaimat, hogy én lettem volna széles eföld kerekségén a legboldogabb kis gazda, ha jó szüleim e vásárban egy kis aranyozott ekét leltek s azt nekem vásárfiául megvették volna. Bár jó 30 év mult el már azóta, mégis ugy emlékezem azon napra, mintha ma történt volna; mert az a kedves arany eke olly mély barázdákkal szántotta be magát zsenge elmém emléktáblájára, hogy akkori gyermekded örömem s okoskodásom most is lelki szemeim előtt leng, s bár nem tudtam volna akkori eszemmel kellő okát adni, hogy miért gyönyörködöm olly igen épen az ekének aranyos voltában, azt bizton merem állitani, miszerint semmiféle más tárgy aranyból, ezüstből nem tetszett volna énnekem annyira, mint az a kajla szarvú, bajuszos gazdáju, csákós ökrü, a ráslitó nap sugaraiban bűbájosan csillogó eke. Mostani eszemmel szemlét tartva gyermekkori érzelmeim, okoskodásaim, örömeim, bánataim fölött, ha az arany ek és érzelmek jutnak eszembe, ugy hiszem, hogy az a rendkivüli elragadtatás, az a repeső öröm illy ékes szerszám láttára, nem egyéb volt, mint egy ösztönszerű ágazata ama kegyeletnek, melylyel a jámbor falusi ember az áldott kenyér iránt viseltetik, mellynél fogva a földmives gyermeke, mihelyt járni, dadogni tud, már azt tanulja munkás szülőitől, hogy a kenyeret eldobni, reá lépni, rábökni, vagy bármiféle illetlenséget rajta elkövetni csúnya vétek, nagy bün. — E kegyeletnek ugy hiszem, szükségkép át kell származnia azon szerszámra is, melly a kenyértermesztésnek nélkülözhetlen eszköze, — az ekére, mellyről a falusi gyermek már 5 — 6 éves korában jól tudja, hogy mire való; tehát illyen származású lehetett az én arany ekés gyönyörködésem. Mikorra a gyermekiesést teljesen megérik, a meglett ember kedvtelései nagyban különböznek a kiskorú örömöktől, mellyeket az ékes külcsin, ragyogó csillám teljesen kielégít, mig az érett eszü ember belbecset keres, valódi hasznú értéket óhajt. Illyen érett eszű, valódi haszonért izzadó józan földmivesek számára rajzoltattuk ide Vidacs István országszerte elhirhedt ekéjét, melly legnagyobb részt vasból van ugyan, hanem annak, ki vele szántja földeit, aranyat terem. Mielőtt ezen hazai gazdaságunkra nézve igen-igen fontos eszköz részletes leírásába bocsátkoznám, nem tartom fölöslegesnek röviden összeszorítva közölni a mit tudok az eke történetéről, származásáról; mert jól tudom kedves magyar népem, édes testvéreim! hogy — mint az ostornyelet — mindent töröl metszve szerettek. Tehát vessünk néhány vizsgapillanatot, visszafelé messze, messze a világtörténet ama homályos részébe, ahol még nem tudták írásba feljegyezni a történt dolgokat, hanem csak szájról szájra adták az öreg emberek fiaiaknak és unokáiknak az apáiktól átvett, vagy saját korukban történt nevezetes eseményeket, mellyeknek hulláma ivadékról ivadékra folydogált a vének és bölcsek ajkain, egész ama világeseményes korszakig, mellyben a lángszellemü Mózsef született, ki tűzoszlop társaságában vezérelte elsanyarodott nemzetét a szolgaság országából az igéret földére,s az általa megalapított szent könyv lapjaira feljegyzé, nemcsak azon bölcs törvényeket, mellyeket népének szabott, hanem azon történeteket is, mellyeket a nép ajkáról ellesett. Mózsesnek mind történeti jegyzetei, mind törvényei telvék a földmivelésre, szántásvetésre vonatkozó adatokkal. — A történeti adatok között legislegrégibb az, hogy az első pár ember két fia közül az öregebbik Kain földmives volt. Tehát a kik előtt a biblia szava szent, azok a földmivelés legelső bölcsőjét méltán kereshetik a paradicsom szomszédságában. — Ha elgondoljuk, hogy azok az emberek, kik a Bábel tornyát olly magasra szándékoztak építeni, hogy annak csúcsa az eget érje, illyen munkához nem foghattak mindenféle czélszerű szerszám nélkül, bátran feltehetjük , hogy kenyértermesztő eszközeik ha tökéletesek nem is, de mindenesetre meglehetős fokán lehettek a czélszerűségnek. De hagyjuk ez özönvíz körüli mesés időket, s térjünk azon innen oda, hol már biztosabb adatokkal találkozhatunk. Meg van írva József történetében, hogy az atyai szeretet irigylése fölött a miatt gyülölők öt meg bátyjai még inkább, mert azt álmodá, hogy együtt „kötöttek kévéket a mezőn" és az ö kévéje felkele és megálla, a bátyjaié pedig körülállák az ö kévéjét és meghajták magokat az előtt."—Továbbá az is meg van írva, hogy midőn megismerteté magát József gabonáért jött testvéreivel,igy szóla hozzájok : „ezzel két esztendeje, hogy éhség vagyon a földön; de még öt esztendő vagyon, mellyben sem szántás sem aratás nem lészen." Itt világosan ki van mondva a szántás szó; a hol pedig szántani tudtak, ott szántó eszköznek ekének, is kellett lennie. — Törvényei között azt mondja Mózses, hogy kétféle barmon szántani nem szabad (azaz, hogy kétféle barmot nem szabad összefogni az ekébe,) amelly törvény nemcsak arról tanúskodik, hogy az ő idejében már ekével mivelték a földet, hanem oda is mutat, hogy barmokkal vonatták az ekét. Ezen egy pár idézett helyen kívül az egész ó- és ujtestamentom tele van szántásvetésről, aratásról szóló hasonlatokkal, példabeszédekkel, világos tanúságul arról, hogy midőn a szent könyvet írták, akkor már mindennapi átalános foglalatosság volt a mezei munka. Ha a mi szent könyvünktől eltérve, betekintünk bármelly pogány nép történetébe, csakhamar meggyőződhetünk, hogy a földmivelés a mesés eredetű ősi szokások sorában áll, s olly tiszteletben tartaték, miszerint a földmivelés, — vagy jobban mondva — a földmivelő szerek feltalálóit istenekként imádták nemzeteik. Illyen volt a görögöknél Triptolemos, a rómaiaknál Ceres, az egyiptomiaknál Osiris, a chinaiaknál Chin-Nong Fohi ivadéka. Annak bizonyítására tehát, hogy a földmivelés véghetetlen régi származású, elég lehetne az is, hogy mióta az egészen vad Vidacs István ekéje.