Vasárnapi Ujság – 1855
1855-02-18 / 7. szám - Az öreg halász. Pataky József 49. oldal / Elbeszélések és életképek
A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg.— Előfizetési dij helyben : január—juniusi folyamra azaz : hat hónapra 1 ft. 30 kr. Házhoz küldve 2 ft. pp. Cy* Postán elküldve minden egyéb költség nélkül : január—juniusi folyamra azaz : hat hónapra 2 ft. pp. — Az előfizetési dij az alulirt kiadókhoz bérmentve utasítandó. — Landerer és Heckenast, kiadók, egyetem-utcza 4. sz. a. Az öreg halász. (Beszély.) A szőke Duna partján áll egy magános ház, kisded ablakával a gyorsan hömpölygő hullámokat szemlélve. E ház lakója egy öreg ember, arcza setét és komor, soha se látta őt senki mosolyogni; ez az öreg Gerö halász. Most is csendesen ül a viz szélén, ide-dulta arczát széles tenyerébe fektetve, mig szemei ollykor-ollykor a rezgő habokon tévedeznek, mintha valakit keresnének a hullámok felett. Ez öreg emberről a vidék sokat beszél, pedig vele nagyon kevés ember ereszkedhetett szóba, hallgatagsága miatt. Feléje irányzom lépteimet, s megállva felette , jó estvét kivánok. Mint kit ábrándozásaiból vernek fel, olly forma hangon fogadá köszöntésemet. — Miről gondolkodik Gerő bátya? szóktám meg szelíden a mogorva öreget. — Tudj' isten uram! talán magam se tudom, a régi jó idők jutottak eszembe. — Hát jobbak voltak a régi idők, mint a mostaniak? — Kinek jobb volt, kinek meg roszabb. — Ugy, de hát Gerő bátyának csak jobbak voltak? — Nekem uram? bizony vétkezés nélkül elmondhatom, hogy sem a régi, sem a mostani idő nem volt jó, hanem majd talán a jövő lesz a legjobb, mert azt majd a sírban töltöm el. Elhallgatott az öreg halász, de homályos szemeiben egy pár égő köny csillogott, mellyek gondolatait kiegészítették. — Hát soha sem volt boldog, öreg? — De bizony voltam, de bár ne lettem volna, mert ugy most nem volnék boldogtalan. — Hogyhogy. Ugyan beszélje el Gerő bátya, nagyon szeretném hallani. — Nagyon hosszú az uram , de ha terhére nem esik, hát elmondom. Abban a faluban, melly itt átellenben van a Dunán tul, lakott egy öreg ember, illyenforma idős lehet, mint én most, nem tudom él-e még azon a néven valaki a helységben, mert ötven esztendeje lesz nemsokára, hogy elszakadtam onnét. Módos egy ember volt, hat ökre járt a szekér előtt, de minden vagyonánál többet ért a leánya Maris, mert szépségének híre megfutotta a Duna s Tisza közit. Nagyra is volt leányával az öreg Kővágó, mert ollyan legények mentek hozzá kérőbe, kik talán be tudták volna fedni a háza tetejét ezüst tallérokkal, de mind kosarat kaptak, mert Mariska egyiket sem szerette; az öreg pedig, minthogy felesége nem volt, egészen reá bízta a férj választást. Választott is Maris magának, de azt apja sem tudta, meg a legény sem, akit szeretett. Egy őszi vasárnap délután kiálltam a kapunk elé, Mariska is épen kinn állt, mert édesapja nem volt otthon. Eleinte csak távolról beszélgettünk össze, de azután közelebb mentem hozzá, s mind a ketten leültünk az ablak alatt levő padkára. Beszélgetés közben egyszer átöleltem a kedves leány karcsú derekát, mire ő felugrott mellőlem, s alig érthetően dadogá : — Ugyan menjen ked már ne! — Elmenjek galambom? hisz csak most jöttem ide, máris haza küldesz? — Hát mondtam én, hogy haza menjen? én nem küldöm, csak azt akartam mondani, hogy ne hamiskodjék, mert hátha meglátná valaki! — Ugye szégyenlenéd ha meglátnák, hogy én öleltelek meg, — ugye restellenéd, ha édesapád fülébe menne, hogy a szomszéd fia ölelte meg a leányát? — Gondol is azzal édesapám, hogy én kit szeretek; — felelt Mariska fülig elveresedve, — a múltkor is azt mondta, elég nagy vagyok már, választhatok magamnak, mert biz ö csak nem szeret ám nekem senkit. — Hát te kit szeretnél magadnak, ha már édesapád megengedné a választást? — Senkit se, mert . . . nem is akarok férjhez menni. — Ugye bizony azért, mert nincs egy szép legény is a faluban , hanem ha majd eljönnek azok az ezüstgombos vidékiek, akkor, akkor! — El is jöhetnek, vissza is mehetnek énmiattam Isten hírével, mert én csak egyikhez sem mélt ám. — Hátha én kérnélek meg galambom, hozzám jönnél-e? ugye én hozzám semmit? Mariska szemébe konyolult, s hogy eltitkolja elpirulását, kötényébe rejtette az arczát. — Én pedig oda léptem közelebb hozzá, megfogva nyájasan a kis leány kezét, bátran megkérdeztem : — Ugye hogy hozzám jönnél babám, ha édesapádtól megkérnélek ? — Ugy ám, de mit mondana majd a kend apja ? hát ha meg sem engedné? — Arról ne gondolkozzál babám, az az én dolgom, hanem hát csakugyan szeretsz igazán? Mariska egyet intett fejével, s én ollyan boldog voltam, mint egy viczispán. Örömömben megöleltem Mariskámat, s elballagtam haza. Az naptól fogva mindig találtam én valami neszt, hogy Mariskával beszélhessek; ha csak fél napig nem láttam is, ollyan bus voltam, mint a ki az anyját temeti, s ha csak a sza»