Vasárnapi Ujság – 1856
1856-05-11 / 19. szám - A két koma Kecsei M. 167. oldal / Értekezések
167 Délután négy órakor mikor már jól megizzadt minden ember a napon, végre kezdett a porfelleg meglátszani a homokbuczkák felöl s távoli kutyaugatás és egy mély dörgő bömbölés jelenté az ünnepelt művész közeledését. Nem kellett a függönyt felhúzni, tágas volt a szinpad, öt, hat percz múlva sebesen robogva jött elő a kergetett vadállat, amint a pusztáról ostoros lovasok idáig terelték, véres nyelve kilogyott szájából, szarvait előre hegyezve, jött, és úgy látszik, hogy nem lát maga körül semmit. „Hahó! Itt a bika!" ordítált egyszerre minden oldalról. E zsivajra egyszerre megtorpant az üldözött vad, megállt, előre feszíté két első lábát, felemelte fejét daczosan s nagy büszkén körültekintve, egy hosszú, vontatott haragos bőgéssel kezdé el szerepét, amillyet alig hallottak még a jó criticusok, tán még külföldi művész szájából sem. A temetőárok mögül egy a bikáénál semmivel sem alábbvaló hang visszakurjanta rá : — Eresszétek rá a kutyákat! Most egyszerre vad csaholás hallatszik, s a mázsaház mögül sebesen rohant elő hat izmos szelindek a tér közepén álló vad bikára. A megtámadott vad egyszere megfordult, megrázta kormos fejét s azzal dühösen kezdte el szarvával tépni a gyepet, mintha addig sem várhatna, amíg ellenségei oda érkeznek hozzá Szép hat szelindek volt, aki megtámadta, de aki nem látott még repülő kutyát, most fogalmat szerezhetett róluk. A dühödt fenevad egymás után hajigálta fel őket a levegőbe, mint valami rosz macskafiúkat, nincs ollyan ügyes kötéltánczos, aki úgy hányja a bukfenczet a levegőben, mint ezek a párák. Egy-egy belekapaszkodott orrába fülébe, azt meg úgy legázolta, hogy sírva futott el onnan. Most azután még jobban neki bőszülve elkezdett a téren körül nyargalászni. Hasztalan uszították a kutyákat rá újra, elment a kedvük az első fogadtatástól. A bika végtére méltó haragjában ahonnan megtámadták, a mázsaházra rontott. Egyenesen neki a paraplés nézőknek, uraknak, asszonyságoknak, akik azt képzelték, hogy ez a pusztai állat csak tud annyi emberséget, hogy meg tudja különböztetni : ki a nobel ember? Nojsz volt rémület. Szaladt mindenki be a házba, fel a kéménybe, le a pinczébe; tán az üres palaczkba is örömest bebújt volna ijedtében, akinek szűk volt a világ. A bika berontott a nyitva talált ajtón, szerencsére a belső szobához vezető ajtót bezárták előtte. Annak neki rohant, a fejével keresztül ütötte az ajtó felső tábláját s nagy bozontos homlokát véres szarvaival betolva rajta, ott bömbölt egy ideig a szobába, halálra rémítve ahová lenni nem tudó honorátiórokat, míg végre ismét csendesen, nyugodtan visszahúzta a fejét, s minthogy megfordulni nem tudott, kihátrált az udvarra. Ott egy szögletben ácsorgott valami ártatlan gányó legény, aki sohasem vétett neki semmit; a bika nagy dühvel az ártatlan embernek fordult neki s szarvait előre szegezve, rá rohant veszetten. Mindenki elborzadva látta az ifjú veszedelmét, a kinek egy percz múlva ugy kelle a fáihoz szegezve maradni, mint a hogy a pillangókat odaszúrják a skatula oldalához gombostűvel. A veszély azonban némelly embert találékonnyá tesz. Az ifjú legény azon pillanatban, midőn a bika leszegte szarvait, odavetette magát annak fejére, s két kezével megkapaszkodott annak szarvaiban. A bika először elbámulva állt meg; azután elkezdte szarvait rázni, nyakát csavargatni, s a mint látta, hogy ez új ellenségét nem vetheti le olly könnyen magáról, mint az előbbenieket, akkor elkezde ugrálni, szökellni, hánykolódni. A legényt nem bírta levetni fejéről, oda volt az neve hozzá. Ekkor bömbölve futotta körül a tért, fején hurczolva legyőzhetten ellenségét, akit senki sem tudott helyzetéből megszabadítani. Végre egy pillanatra megállt a bika, tán hogy kissé megpihenve, új erőt szerezzen. E pillanatban azt vettük észre, hogy a legény egy kezével csizma szárához kapott s azzal valami villant meg kezében. Abban a perczben mind a négy lábáról leesett a bika, mintha kikapták volna alóla a földet, összerogyott, egyet rázkódott és vége volt. A suhancz a csizmaszárból előrántott fehérvári bicskával csak egy akkora szúrást tett a nyakán, hol a gerincz és az agy összeér, mint egy gombostű hossza, s megölte vele. Illyen mulatságok voltak hajdanában a víg Kecskeméten, nem tudom vannak-e még most is, vagy azokat is pótolja a civilizáltabb időkben Beranek lovar-komédiája? * * * Illyenek a magyar nép mulatságai piros pünkösd napján; jól jellemzi magát bennük; harcz, verseny, dal és küzdelem van azokban. A felső vidékeken és Erdély déli részén, hol más faj lakik, az izlés is másforma, amott pünkösd napján kötelet húznak az utczán végig, annak közepére eleven ludat akasztanak lábainál fogva, a melly alatt azután a legények lóháton elballagva, a lud nyakát elszakítani törekesznek. Természetesen a ki azt egy rántással el nem tudja végezni, a ló kimegy alóla, s ő a ludon függve marad; ezen azután sokat lehet nevetni. Az utóbbi helyen pedig fazékba dugnak kakast s a bekötött szemű legényeknek azt kell furkósbottal eltalálni. Ezek is szép mulatságok, a ki szereti. A magyar ember természete az, hogy inkább szereti, ha bámulják, mint ha nevetnek rajta. J. M. A két kori ÍI. Mihály és András gazda,Keszi helységében mint hű komák, ápril 16-án 1856. Mihály gazdánál beszélgettek egyről-másról, a mint szokott menni falun a beszélgetés a jobbmódú gazdáknál. Majd válogattak a falu szép leányai közt fiaik számára, majd még a tizedik helységet is bekalandozták gazdag legényekért leányaiknak. Így megy ez faluhelyen is a falu elejénél. — A szegények meg nem is akarnak tovább gondolni a szomszéd kerítésénél. Délután 4 óra volt az idő, midőn Mihály gazda ajtaján benyújtja a kisbíró a „Vasárnapi újság" 15-dik számát, s azzal — áldomást se kérve — elsietett. Mihály gazda kezeibe veszi az újságot, felnyergeli orrát ősi ókullárjával, — András gazdát az asztalon levő poharakhoz utasítva — neki fog az olvasásnak. — „Tessék komám uram!" . . . „Hm, tizenöt arany pályadíjt nyert mű!" .... Szép dolog, ritkaság, éljen a ki irta! . . . E szavak után végig forgatja az egész számot. .. . Néha nevet, néha gondolkodik, néha meg olly darab izzadságok gördülnek le homlokáról, hogy szükség esetében golyóbisnak is megjárnák. Nagysokára aztán leteszi az újságot az asztalra, öreg ókullárját melléje helyezve, — szinte megörült az orra, hogy megmenekült a kemény nyereg nyomásától! . . . „Hm" — ezzel egyet űriz a pohárból — és felsóhajt : „Héj koma — koma!" András. Mi baj komám? Talán valami rosz? Mihály. Se baj komám, hanem öröm, nagy öröm! András. Hogy-hogy, talán az újság most is jót beszél? . . . Hét csak én is tudnék olvasni, mint kelmed komám, de nem kérdezgetném a dolgot, hanem hát elolvasnám! . . . Mit olvasott komám? Mihály. Azt édes kedves komám, hogy már ezentúl nekünk is lesz újságunk — falusiaknak — akarom mondani, falusi gazdáknak. A. Hisz az eddig is volt komám, csakhogy én nem tudok belőle olvasni, meg velem együtt az egész falu, ötöt hatot kivéve. M. Jaj édes komám, nem ollyan újság lesz ez! . . . Még illyent nem láttunk ám. Egészen nekünk való falusi kis gazdáknak, kiket a szükségnél egyéb nem tanított eddig gazdálkodni. Hanem majd megtanít ez! A. Hogyan? M. Ugy komám, hogy mindent megmagyaráz a mi értelmünk szerint; nekünk aztán csak tenni kell, akkor jó gazdák leszünk. A. Hiszen én ugy hallottam a m. gróf ur kasznárjától, hogy már eddig is járt ollyan újság, melly gazdálkodni tanitott! . . . M. Járt ám mindég komám, de mikor mink azt nem értjük! . . . Az édes komám Csak tudósoknak való. Hisz épen minap kérdeztem egyet belőle kasznár uramtól, hogy mi az a „plus" meg az a „minus"? . . . Meg azok a sok) : jelek, mit jelentenek? . . . Hát mit mondott? . . . Ezt mondta: „minek mondjam Mihály gazda, ugy se érti azt kend!" Hanem komám nekünk lesz csak most gazdasági ujságunk — nekünk! . . . (ezzel egyet kocczantottak közakarattal). A. Talán aki olvasni is tanit? . . . M. Nem oda vergál az komám! A. Hát hogy? M. Hát az olvasni nem fog megtanitani senkit. — De amit irni fog, azt mindnyájan ugy megértjük, mint ha csak az öreg pap prédikálná. Én majd olvasom, vagy a kelmed fia, kelmed meg szépen megérti, hogy mit olvasunk . . . Nem lesz abban annyi anglus numerus, hanem olly magyaros szóval fog hozzánk szóljani, a minő nekünk kell, a millyent megértünk.