Vasárnapi Ujság – 1856
1856-06-15 / 24. szám - A kétszer elesett magyar király. P. Szathmáry K. 202. oldal / Elbeszélések - Gyászvitézek. Vida J. 202. oldal / Költemények
Az anyai ösztön sugallata kevés nappal a gyermek születése előtt tevékenységre ösztönzé Erzsébetet; így történt hogy Sz. István koronáját kezére kerítve, igyekezett Bécs felé, hol a csecsemőnek támaszt nyerni reméllett. S midőn a szerető anya fagzatát végre karjain tartá; midőn a reményeket, mellyeket olly soká és olly nagy vággyal táplált szivében, végre teljesedésbe menni látta : az eddig gyönge engedékeny nő oroszlánnyá vált, melly a barlang száját, melly gyermekét rejti, minden erőszak ellen megvédeni kész. E közben a fiatal lengyel király lemondott az édes álmokról, mellyeket fiatal vére és élénk lelke olly rózsás vegyületben szőttek s annyi szép szóra, intés és fenyegetésre végre elhitte, hogy a nagy Isten őt csakugyan a kereszténység s a magyar-lengyel nemzet vér tanujául szánta. Reszkető kebellel ment ki az utolsó csöndes estve Krakkó egyik távoleső utczájába, hogy Lenkájának, kinek őt többet látnia, szeretnie nem szabad, örök „Isten hozzádot" mondjon. Az ifjú király szeretett már és pedig az első szerelem salaktalan érzelmeivel s az ifjú kebel forró tüzével. Országjárainak tanácsa, a püspökök és öreg nevelője rábeszélései azonban nemes lelkében sokkal fogékonyabb anyagra találtak, hogysem ö, ki hazáját és nemzetét a lengyelek saját csaknem fanaticus föláldozásával szerette, a nagy eszme által el nem ragadtatott — s életboldogságát a közügynek alá ne rendelte volna. A kis Lenka pedig, egy lengyel birtokos egyszerű leánya, ki csak Wladislawot a krakkói tanulót szereté, mit sem tudott a király felöl s a kis kert hátsó ajtajánál csak az iskoláiból megtérő kedvest vára. Tizennégy éves lehetett a kis leány, a lengyel hölgyek szépségének minden bájaival. Világos kék szemeiben elérhetlen vágyak ábrándja égett, szép homlokán, nemes vonású arczán a nemesre és nagyra törekvő lélek nyomait hordá s a könnyen hevülő ifjú király mellé ép illy szőke hajú, angyali jóságú teremtés illett. Hetekkel ezelőtt nem is volt boldogabb pár a nap alatt s hetekkel később nem érzett nagyobb fájdalmat szerető szív, mint az ifjú királyé. Már eléje mosolyogtak az annyi édes boldogságot látott kert fái, a lemenő nap vidám bibor fényében; már hallani vélte a csalogányok dalát, mellyek szerető lelkét annyiszor ringaták édes álmodozásba; s még nem volt tisztában magával, hogy mit mondjon a szerető gyermeknek, ki hihetőleg most is szíve dobbanása után számítja a perczet, mellyben Wladislawja megjő; nem tudá, miként fejtse le a hókarokat, mellyek beléptére olly gyermekies testvéries ártatlansággal fűződnek fekete bársonyra hulló szőke hajcsigái körül. — El kell hagynom őt, — ezt megmondhatom neki . . . Sokáig nem fogjuk látni egymást ... ó ez már maga is annyi fájdalmat fog okozni! . . Hátha még azt tudná, hogy sziveink közé két ország hegyei és völgyei tolulnak s mi ezeknél is nagyobb, két nemzet koronájának csillogó kövei?! De miért repeszszem szét a szelíd gyermek szivét? Mit használ tudnia, hogy a holnapi nap két hon királyát látja bennem? . . Mit nálam dicsvágy és a nemes hivatás ösztöne kárpótolnak, mi kárpótolná neki? . . Én távozom ismeretlenül és ő mit sem fog rólam hallani többé . . . Talán megemészti a bánat, de reménye mégis fenn marad s ez addig táplálhatja, mig a másik segéd a feledés el nem érkezik. Miért foszszam meg ez utolsó támaszaitól is? . . Illy gondolatokkal közelgett Ulászló a kisded kerthez, melly eddigi boldogságát rejté bokrai között. Fölhevülésében észre sem vevé, hogy távolról egy egészen fekete selyem köpenybe burkolt férfiú követi, kinek négyszögű lengyelsipkája alól tisztes hószínű fürtök omlanak alá. Lenka gyermeki örömmel fogadá kedvesét s nemsokára a kert bokrai fedék el szem elöl a boldog párt. Mit mit nem beszéltek? azt mi nem hallhatjuk, de annál nagyobb figyelemmel kiséri suttogásaikat az emlitett ősz férfiú, ki kétszer háromszor elmegy a kis kert előtt s a mondott szavakból úgy látszik egyet sem akar elveszteni. Fejét gyakran előre nyújtja, s illyenkor kitűnik a szép agg patriarchalis arcz, összefolyó bajusz és szakállal, mellyen az elérzékenyedés és bánat vonalmai ülnek. Már leszállt az est s a teli hold tányéra emelkedett az ódon város tornyai felé, midőn Ulászló a kertet elhagyá. — De holnap látlak még ugy e édes, édes Wladislávom? . . Jer el még egyszer meglátni a szegény Lenkát, kitől mint mondád olly hosszú időre távozol. — Eljövök, ha megtiltanád is, látnom kellene még egyszer téged kedves leányka — mondá a kényező leány parányi kacsóit tartó király. — És olly hosszan fognak ezúttal a szünnapok tartani? — Igen hosszan. Ó nem szünnapok lesznek ezek nekem egyetlen kedvesem, de a fáradalmak, nélkülözés és föláldozás, szenvedés dús napjai, évei. — Te rejtélyekben beszélsz . . . Mit beszélsz itt évekről? — vág közbe rémülten a leány. — Ne légy nyugodt. Nem éveknek tetszenek-e neked is az órák,midőn Wladislawodra várakozol?. Nap és hold járása — hiszen magad mondád — kétszer olly hosszú az én távollétemben s százszor olly rövid ha veled vagyok. Légy nyugodt . . . Töröld le könyvidet,. Téged szerettelek, szeretlek s bármi történjék az életben veled, vagy velem, szivem mást szeretni nem fog soha. — Tehát holnap — — Ez órában még egyszer Isten veled . Tedd, hogy nyugottabb légy, és hogy kétszerte fájdalmasabb ne legyen az elválás tőled. Isten veled, Isten veled! Még egy ölelés egy forró kézszorítás, s az ifjú lovag, festői bársony öltönyében a kis nyusziprémű lengyel sípkával fején, délczeg léptekkel haladt tova. A hold ezüst sugarait utána küldé, s körrajzát még a távolban is kivehetővé tette. Talán hogy tovább láthassa a kedves gyermek, ki a kert ajtajából könyüs szemekkel tekintett utána. Már eltűnt szem elöl; a könyük homályos fátyolán át mit sem lehetett többé kivenni s Lenka szemei még mind a tájra valának függesztve, merre szeretett ifja távozott. Lelkével még mind látta őt. Merengéséből egy jéghideg kéz érintése ébreszté föl, s a kellemetlen érzést a rettenet egy sikoltása követé. Vissza akart vonulni, de az agg férfiú, ki a kerítés egyik kiálló vége mögöl lépett elé, gyöngéden fogta meg kezét s jóakaró résztvevő szemekkel tekinte reá. Illy arcz, illy tekintet minden félelmet eloszlat. — Mit se félj, gyermekem. Pár szót mondandok neked. Itthon-e atyád ? — Még nincs. Ez időben egy jó barátjánál szokott mulatni. Utána küldök. — Nem, gyermekem. Veled és különösen veled akarok beszélni. Majd később atyáddal is értekezhetünk. Lonka megdöbbent. — Mit akarhat vele e tisztes agg épen e perczben és illy komoly hangon ? — A dolog, miről véled szólani akarok, igen komoly. Ne rettenj meg, gyermekem. Tekints ugy mint atyádat, mert az is vagyok a szó nemesebb értelmében. Először is azt kérdem, — de őszintén szólj, — mióta ismered a fiatalt, ki e perczben vett búcsút tőled. — Már két hó óta, — szólt remegve a leányka. — Igaz, mondá magába az agg férfiú; ennyi ideje lehet, hogy néha kimarad! — És szólt-e neked szerelemről? . . No, ne pirulj el; faggatni nem akarlak ; a dolog fontos, valót akarok hallani. Az agg férfiú szavai jóakarat mellett szilárd és parancsoló hangúak voltak, s Lonka szemeibe, ki az első kérdésre fülig pirult, könyük szöktek föl. Előérzete megsúgta neki, hogy szerelmét vész fenyíti, de szíve sokkal bátrabb és nemesebb volt, hogy sem az igazat el akarja tagadni. — Igen, uram, megvallom, mi szeretjük egymást; de szerelmünkben egyetlen olly érzelem sem támadt, mellyért pirulnom kellene. — Jól van, gyermekem. Nemes és széplelkü leányka vagy, sem te, sem benne nem csalódtam. De szólj csak, nem szólott-e ö valamit származásáról, szülőiről? . . — Keveset. Régi nemes családból valónak mondá magát s nemes szíve és még nemesbarcza könnyen elhitetheték azt velem. Nem remélem, hogy e tekintetben meg akart volna csalni. — Nem, kedves gyermekem, szerencsétlen leánykám. Ó igen is régi és nemes családból való, a Jagellókéból! — Nagy Isten! sikoltá Lenka, ö királyi vér, királyi berezeg. — Nem,gyermekem.Az idő rövid s gyönge szíved iránt kímélettel nem lehetek. Erősítsd magadat, ö a király ő felsége maga! Lenka hóhalvánnyá lön s eszméletlenül hanyatlott az agg férfiú