Vasárnapi Ujság – 1856
1856-07-06 / 27. szám - Különös lángész 237. oldal / Érdekességek - Kakas Márton levelei: XXXI. 237. oldal
Lemondás a multak tévedéseiről; kölcsönös bocsánat, mindenik nemzetiség keleli jogainak tiszteletben tartása, s őszinte kézfogás a közhaza virágzására, ezen elvnek kell mindenik nemzetiség szószólója által elismertetni, ha őszintén akarja nemzetének javát. S a magyar nemzetnek elől kell menni a béke és engesztelődés zászlójával, mert akkor mellé mint ezer vihart törhetetlen erővel megállott szirt mellé, bizalmasan vonulnak meg a többi népfajok, s világszerte elismert nagylelkűségében menedéket és üdvöt keresnek. Nem feledkezni meg nemzetünk múltjáról s önmagunk visszateremtését első kötelességül tűzni, méltányolni a többi nemzetiségek igazságos törekvéseit is, s nekik testvéri jobbot nyújtani, jelen helyzetünkben ezt tartom egyetlen czélszerű útnak. Más iránytól hazámnak üdvöt nem remélek. Különös lángész. Sajátságos esetet hallottunk a napokban elbeszéltetni. Volt **-en egy fiatal 17 éves leányzó, aki azzal foglalkozott, hogy nyakkendőket s egyéb apróságokat árult házról házra; e mellett azonban azzal a szívbeli gyöngeséggel bírt, hogy amit szemei megláttak, kezei ott nem hagyhatták s ezen az úton azután igen hamar meg kellett ismerkednie a rendőrséggel, mellynek szokása az ollyan emberek mesterségében gáncsoskodni, a kik ezüstkanalak s egyéb idegen jószágok ingyen való gyűjtésében találják gyönyörűségüket. A mint azonban a fiatal bűnöst a rendőrbiztos vallatni kezdi, az összeroskad és kitöri a nehéz nyavalya. Rögtön kórházba küldik, gyógyítatják, s miután e baj többé nem mutatkozik rajta, ismét visszaviszik a rendőrséghez. A legelső kérdések után ugyanazon jelenet ismétlődik: a leány összerogy, tajtékot túr, elmerevedik, a kórság tökéletesen kitöri. Újra visszaküldik a kórházba. A felügyelő orvos már ekkor gyanakodni kezdett , hogy megtudhassa, ha nem tettetés-e az egész a leánynál, midőn harmadszor ismét a rendőrség elé kellett vitetnie, egy adag hánytatót adott be neki, helyesen gondolva, hogy az meggátolja az önkénytes tettetett ájulásban. A leány harmadszor is összeroskad s ezúttal meghal. Holtan viszik vissza a kórházba, megvizsgálják, kijelentik, hogy meghalt; kitörlik a nevét a jegyzőkönyvből s a hullát kiteszik a halott-őrszobába. Reggelre azután a hűlt helyét találják. Azon a szűk ablakocskán, melly a halott-szoba ajtaja felett van, a leány megszökött, miután éjfélig öt halott társaságában feküdt kiterítve, mozdulatlanul, egy lélekzetvétel, egy érütés nélkül. Ennek már jó ideje lehet; most a napokban egy berlini orvos jön látogatni az említett kórházat; a felügyelő orvos a több nevezetesség között felemlíti előtte ezt a rejtélyesen megszökött halottat is; a berlini csak elbámul: kérdezi millyen volt az a leány? leírja tetőtül talpig. Ugyanaz a leány az idén Berlinben épen azt a komédiát játszotta el az orvosi facultással; lopott, befogták, elájult, gyógyították; meghalt, kiterítették és elszökött. Most sem tudják hol van. Mi ebben az orvosi kar részéről nem találunk semmi titkolni valót, sőt szeretnők, ha ez e kettős eset tudományilag is meg lenne vitatva, mint nevezetes , eddigelé csak regényekben előforduló példa arra, hogy valaki nem csak a legszokatlanabb betegségeket, de magát a meghalást is olly híven tudja játszani, hogy a legnagyobb figyelmet is elaltassa vele, mert ha az eset csak egy helyen történt volna meg, azt mondhatnák, a vizsgálók hanyagul vették az ügyét, de ismételve okvetlenül nevezetes természeti tünemény. Dénes — volt egyházmegyei gondnokunk őt két ízben is szorgalom-jutalmak osztása által részesité. Ő nem csak iskolájában volt tanító, hanem künn az életben is szóval, példával hintegeté már-már őszülő tanítványi közt a vallás és erény tiszta magvait. Ki nem emlékszik rá, mikép csak egy tekintete villanyként hatott át a társaságon, hol a vallás valamelly igazsága ellen szó emeltetett? Ki nem emlékszik rá, milly örömest sereglett a mindig víg öreg körül az ifjúság, halgatván a nagy olvasottságú és tapasztalásdús öregnek akármelly tárgyról tett helyes értekezéseit? Ó nincs többé! Huszár Lídia 50 évig hű párjával a ms. ócsai temető dombok egyike alatt pihen csendesen! De én gyakran felkeresendem ezután is őt; — megnyitom keblemben a hit emlékezet virágait, hogy láthassam kelyhökben harmatcsepként csillogni néptanitói pályám magas czélját, és tanuljam rólok megnjitni a tanítónak szükséges vidorságot, béketűrést, vallásos és erényes érzéseket; — mindenek közt még a kitartó szorgalmat, mit a boldogult bajnoktól olly sokszor kívántam örökleni. Fodor Jenő: Visszaemlékezés egy elhunyt jó tanítóra. Ha elhalt mellőlünk a jeles, kinek az emberiségre jóltevő élete, s nehéz munkájában minden akadályokat leküzdött szellemi ereje gyakran elevenítő olajat öntött szent tárgyakért lelkesedésünknek már-már szunnyadó lámpájára : igen jól esik nekünk még azután is a reá visszaemlékezés által ottanottan vele mulatni. Tikik a művészetnek századokkal küzdő emlékköveket emeltek,— kik évenként újuló virágfüzéreket aggattak a költő sírjára, — örökzölddé igyekvendők tenni a koszorút, melly víg tapsok közt olly sokszor köritté a szellemiek országában buvárkodottnak homlokát; ne vegyétek rosz néven, ha egy 84 éves jó atya és hív polgárnak, s e szép hosszú életpályából 56 évig fáradhatlan népiskolatanitónak sírköve mellett megállott pályatárs s rokon, tiszta érzettel megkisérti kizölditeni a koszorút, melly egykor pározva diszité — már 70 évein túl az ifjúkorral együtt haladottnak ősz fejét. 1855-dik év oct. 6-án elhalt Kocsis Ferencz, Komárom megyében ns. ócsai ref. gyülekezetnek 50 évig volt igaz szorgalmú tanitója az, kit e lapban hazámnak felmutatni akarok. Debreczeni főtanodából kilépvén — mint tőle hallam — már ifjú koráján fő elvül tűzé ki : miként csak ugy, és nem máskép foglalhat ő méltó hevet el a társadalmi életben, ha munkássága czéljául maga elébe tűzendő körlelkiismeretesen, a társadalom szent czéljainak elősegéllésére szóval, tettel, soha meg nem állapodó iparral betölteni törekedik. Ezen szép elvet ő a sírig mint vezércsillagot tekinté, és bármi nagy méltatlanságok környezték — mellyektől egy tanító sem ment — hűen keblében megőrzé. Épen ezen nagy elhatározásának sükere jőn az, hogy ns. ócsai "ényes ugyan, de lélek számra kis gyülekezet iskoláját olly hírre emelé, hogy ávos vidékről is jó modú édes atyák siettek gyermekeik kiképeztetését Kotsis Ferencz tanítóra bízni. Hogy pedig ifjúi szorgalma öregségében sem hanyatlott, bizonyítja azon megtiszteltetés, mellyben sokak fájdalmára korán elhalt ifjabb Pázmándy Kakas Márton a színházban. VII. levél. Mária királyné. Dráma Vahot Imrétől. Bulyovszkyné jutalomjátéka. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olasz király, akinek az jutott eszébe, hogy ő bizony már egyúttal majd csak magyar király is lesz, s neki is fog, hogy ide utazzék. Van egy áldott okos felesége, aki váltig mondja neki: ,,Angyal Bandi, ne menj az alföldre, csikósoknak, gulyásoknak közibe!" de nem használt. Tekintetes Kis Károly ur, (igy iríják az olasz királyt,) csakugyan elmegy az alföldre. A csikósoknak gulyásoknak azonban már van két királynéjuk, a kik elevenen emlékeztetnek arra a királynéra, a kit a szentgáli vadász irt le, a mint látta, hogy aranytésztát nyújtott ezüst sodrófával, igazgyöngyös derelyének. Itt nem tudják mit csináljanak vele? megfogadnák ugyan királynak, mert már tanulta azt a hivatalt, de hová tegyék a két királyasszonyt? Az ifjabbik már el is van jegyezve egy másik királynak, az anyjától meg félnek,hogy nagyon fog pörölni, ha belekötnek; emiatt azután nagy vármegyegyülésezések folynak a színpadon : „nem kell asszony király, nem kell szoknyás király! Halljuk! Éljen!" — Hm. De ki meri ezt nekik megmondani? — Végre előáll egy öreg mokány legény,nemzetes Horváth uram, s igéri, hogy majd megmondogatja ő! de ő sem bánja, ha elébb Pál mester (egy ravasz furfangos öreg), jól megijeszgeti az asszonyságokat. Ez a furfangos Palmerston tehát elrémíti a királynékat, hogyha ki nem adják a koronát, ennek a Kiss Károlynak van egy roppant hosszú inasa, aki mindig pánczélban és sisakban jár, abban eszik és alszik, azzal Károly mindnyájokat meggyilkoltatja. Perse, hogy megrettennek szörnyen. Garák, Forgácsok töprenkednek, nem jó volna-e a dolgot följelenteni a policzájra? jön azonban a vén Horváth, egy csoport kortes urakkal; bezzeg tud ám ez lármázni, az öreg királynét úgy letorkolja, hogy az egy szót sem tud neki felelni. Mária királyné azonban mindenki meglepetésére azt mondja, hogy vigyék el azt a koronát, nem bánja, egy az, hogy nehéz, más meg az, hogy régi módi, inkább hozzanak neki helyette egy szalmakalapot a la-Paméla Párizsból, amivel nagyon lefőzi saját híveit. Kisül azonban, hogy miért tette le ollyan könnyen azt a koronát? mert azt hiszi, hogyha királyné lesz , akkor a szép Forgács gyerekről le kell tenni, ezt azután, mikor vége van a ceremóniának, előfogja, megmondja neki : szembe rózsám ha szeretsz! s úgy megölelkezik, csókolózik Forgács öcsémmel, hogy az esetben még a criticusok is szeretnének forgácscsá válni. De nem szólhatjuk meg érte, hisz az anyakirálynénak meg Gara urammal van viszonya, a mit annak tulajdon fia elég elmés szemére hányni; s e tilos viszonyok sajátságos fény vetnek a magyar históriára, melly addig azt hitette el velünk, hogy Nagy Lajos özvegyét és leányát lovagias alattvalói hűségből védték párthiveik. Kisül, hogy értették egymást. — De nincs ám itt még vége a dolognak. A mint Károly király elviszi a koronát, Gara uramnak akkor jut eszébe, hogy „mért nem engedték kirántani a kardját?" — „Ne tegye azt!" figyelmezteti az ifjú Forgács: „inkább vegye el az enyimet is, mert bizony még baj történik vele." Pál mester átveszi a kardot, gyanítva, hogy itt még emberhalál lesz. Az uj király azonban nagyon piguantul kezd föllépni a hágomasszonyok ellenében: nem elég, hogy a schmuckot elvette, de még azt is parancsolja, hogy csak tessék Szentgyörgy napkor kihurczolkodni a szállásból, le az első emeletből a földszintre. Az anyakirálynét ez hozza legnagyobb dühbe. Képzelni is lehet : ő már kifestette szépen a szobákat, takaréktűzhelyt, mángorlót, mit állitatott be , az ajtókra uj kilincseket csináltatott, a függönyöket felszegeztette az ablakokra, s már most tessék csókmókostul együtt leköltözni a földszintre, mikor lesznek azok a szobák kimeszelve, felsúrolva? mennyit romlanak a bútorok a hurczolásnál? stb. Ez a legerősebb és a leghelyeselhetőbb motívum, amiért Károlynak meg nem bocsátható kiszeigerelni az embert a szállásából! Hozzájárul, hogy Kiss Károly úr azt kivánja, miszerint a két királyné legyen jelen, a mikor őt koronázzák. Megtörténik, azok gyászba öltözve megjelennek a koronázási innepen, mellynél ugyan már czéhmesterválasztást is láttam fényesebbet. Hanem hiszen Kiss Károlynak ez is jó volt. Ének után a két asszonyság Nagy Lajos ur emlékszobránál elmarad, melly a piacz közepén van,s ott a sok mindenfélét áruló asszonyságoknak elkezdik panaszolni a nyomorúságukat; a derék cicák felpezsdülnek s egy emberséges polgárnő szavaira már-már kis székeiket ragadják, midőn megdördül az ég s egyszerre térdre esik minden és elkezd imádkozni. E csendesség közepett kilép Horváth uram a kastélyból s mérgesen kérdezi, hogy ki lármáz itt? Jelentik neki alá-