Vasárnapi Ujság – 1856
1856-07-13 / 28. szám - Régi képek. Vas Gereben 242. oldal / Elbeszélések
lálta mennnyi pénz van mindenikben annélkül, hogy azt megmondaná, mellyik kié? s a fiúkra hagyá találgatni, hogy a nagyobb vagy kisebb összeg mellyiké. Rendkívüli öröme volt, midőn a fiúk maguk kitalálták, hogy körülbelöl mellyek kié? s igy osztogatta el a pörsölyök tartalmát, melly a gyermekeket jövendőre mindinkább ösztönözte. Hanem megszolgáltatta velük, éreztetni akarta, hogy csak a szorgalom várhat jutalmat, s a kis polgárok egészen új erényekkel mentek ki a fölügyelet alól. De sok ember van még, ki gyermekkorából emlékszik az egykori pörsölyökre. Hányszor mondják : Bár csak még élne, vagy hogy még valaha föltámadna. Fájdalom, ez is ember volt, ennek is meg kellett halni, hanem mégsem akkor, mikor a tudós orvos urak előre megmondták. A gróf elég okos volt arra, hogy órájának közeledtét belássa, hanem azért az orvosokat mégis minduntalan kérdezte, mit szondálnak, mennyi ideig élhet még ? Az orvosok látván, hogy a beteg állapotáról elég tiszta fogalommal bír, csakugyan bevallák neki a veszedelmet, s minthogy a gróf a hátra levő időről kérdezte őket, azok végtére még egy huszonnégy órával biztatták. 'Csak kétszer huszonnégy órát engedjenek a tekintetes urak!' mondja a gróf. „Nem lehet, a kiszabott idő is szűken fog kikerülni!" mondja nagy képpel az orvos. ,De ha nagyon szépen kérem a tekintetes urakat.' „Mégsem lehet." rővel. ,Épen semmi, de semmi mód sincs?' kérdi a gróf egész léleke„Már mondtuk, hogy nem lehet." .Akkor a huszonnégy óra sem kell, mondja a gróf, a fal felé fordult, s néhány percz múlva már halva volt, mintha az orvosoknak időmérését igy akarná nevetségessé tenni. Ezen pillanattól kezdődik a halhatatlanság, s nekünk azon könnyű szerep maradt, hogy a nagy emberről megemlékezhessünk. Méltóságos uraim! a példa itt van, kinek van rá kedve, hogy holta után illy szivessen megemlékezzék róla az utóvilág? Herczeg Batthyányi Lajos: Ez is ollyan ember, kinek emlékezete nem egy könnyen vásik el, s ki nagyon jól tudta, hogy mikor kell az egyik kézzel adni, s mikor kell a másikkal büntetni. De sok ember vehetne róla példát, értem az ollyan embert, ki mindkét kezével elvenné, ami a másé. Elment jószágaira, jobbágyainak panaszát maga meghallgatta, aztán csinált igazságot kurtán, hanem jól megrágta légyen a panaszát, a ki mit elmondani akart, mert szárazan csakugyan nem maradt, ha panasza vádaskodásnak bizonyult. Egy időben a névtelen levelek egymást érték, s alig volt egyetlenegy tiszt, kit a névtelen levél be nem vádolt volna. A herczeg valóban nagyon elkeseredett, hogy jól fizetett tisztei tömegesen csalják s végtelenül szerette volna, hogy a vádak alaptalannak bizonyuljanak. Ennek kinyomozása miatt mindent elkövetett, s maga szemével akart meggyőződni, mielőtt a tiszteknek a vádat tudtul adta volna. Ezen ezért most már éjjel is gyakran fölkelt, s midőn egyszer igy a komornyik szobáján keresztül menne, a gyertyát égve találta, az asztalon pedig egy elkezdett levelet, melly tökéletesen hasonló volt a névtelen föladásokhoz, azonban ezen be nem végzett levél nem a tisztek magaviseletéről szólt, hanem jegyzék volt magáról a herczegről. Ekkor a herczeg rögtön szobájába ment, hanem reggel korán elfogatta a komornyikot, ki a föladásokat nem tagadta, s azt is bevallotta, hogy már némely pártfogoltjának reményeket is nyújtott. A herczeg katonás ember lévén, az ítélet is hasonló volt, mert a várnagy a hivatalnok jelenlétében két hajdú közé vetette a foglyot, maga pedig egyenkint tépegette el a névtelen leveleket, mellyeknek minden példányáért egy rovást kapott a fogoly. A tisztek elbámultak a herczeg szigorú igazságszolgáltatásán, de látták, hogy nagy lelkiismeretességgel tartoznak annak, ki az ő becsületüket és kenyerüket így őrizi meg. Szerteszét járt terjedelmes uradalmaiban, hol legtöbbnyire váratlanul érkezett meg, s néha igen takarékos ebéddel kelle megelégednie. Egy illyen alkalommal Enyingre délelőtti tiz órakor érkezett, midőn a tisztek mind munka után voltak. A herczeg nem csinált zajt, hanem a kastélybeli felügyelőnek, egy hajdúnak feleségével főzetett magának ebédet, minthogy az asszony saját állításaként valamellyik veszprémi kanonoknál volt szakácsné, és magára merte vállalni, hogy a herczegnek ebédet főzzön. Délután két órakor tálaltatott a herczeg, s a négy tálból álló ebéd igen jó iziin esett, azért ebéd után rögtön magához hivatta a szakácsnét. ,Minden jó volt, édes lányom, de különösen jó volt a leves! „Egészségére váljék herczegségednek!" mondja a nő megmutatni akarván, hogy ő már forgott a nagy urak körül. ,Na, aztán hány fontból főzted ezt a jó levest?" „Engedelmet kérek, kegyelmes uram, a mit kaptam azt is a tisztartó úrtól hoztam el, annak volt egy darab a jeges vermében, mert a mészáros ebben a melegben csak minden harmad nap vág,— biz az nem volt több egy fontnál. ,Az lehetetlen, mondja a herczeg, hisz a szakács nekem minden nap huszonöt fontot számit be, ha egymagam vagyok is." „Már pedig az egy font volt, kegyelmes uram, pedig abból még vacsorára is maradt, és még én is ettem belőle meg a kis fiam is." A herczeg megmosolyogta az őszinte beszédet, s mikor Bécsben a szakács megint huszonöt fonttal kezdte, azt irta a számadás hátára: Ha a szakács öt fontból nem tud egy magamnak jó levest készíteni, ugy hogy még magának is marad négy font hus, rögtön elmehet. A szakács megmaradt, s a herczeg azért csak ollyan levest kapott mint máskor. Enyingen mindig igen szívesen mulatott, ámbár a legtöbb dolog ott várt reá, minthogy a nagy uradalomban temérdek panasz adta elő magát; de ő azért nem fáradt el azoknak elintézésében. Egyszer délután egész embercsapat jelent meg az uradalmi iroda előtt, hogy igazságot kérjenek a herczegtől, minthogy a helybeli haszonbérlő zsidó gabonájukat és borukat hitelre beszedte, most pedig csődöt mondott, s a sok kárvallott ember pénzevesztetté lett. Mit csináljanak? kihez fordulhatnának inkább, mint a herczeghez, ki legalább legolcsóbban elvégzi a pört még akkor is, ha semmit sem kapnak is. Jakab gazda azonban csak nevette a dolgot, mert ha már az Istentől nem félt, gondolja magában, akkor biz a herczegtől sem ijedt meg.Csakhogy ezt az egyet nagyon roszul számította ki, mint az alább következendőkből bővebben meglátjuk. A herczeg türelemmel végig hallgatta a sok panaszoskodót, ki egytől egyig azt mondta, hogy Jakab ennyi búzát, ennyi bort vitt el hitelbe, s most ennyivel adós, hanem fizetni nem tud.Majd meglássuk! mondja a herczeg a tételeket rendbeirván, miből jókora összeg jött ki, s a herczeg nagyon fölindult a megcsalt emberek panaszán, azért el is határozta, hogy e gazságot igen rövid uton fogja megbüntetni. Fölszent a zsidónak, ki ismét visszaizent, hogy hiában megyek le, ő ott is azt fogja mondani, a mit a maga lakásán, hogy fizetni nem tud. A jobbágyok méginkább megdöbbentek , mert látták, hogy a zsidó a herczegen is ki akar fogni, hanem a herczeg most már azon utasitást adta, hogy erővel hozzák le. A zsidó ezen nyájas meghívásnak annál inkább nem tudott ellenállni, mert az egyik hajdú elölről húzta, a másik pedig hátulról tolta; azon kívül pedig mindenik ígért neki valamit, ha nem megy ; tehát végre ő lett az okosabb, és a két hajdú közt szépen odatalált az irodához, hol annyira megbecsülték, hogy sokkal közelebb állott a herczeghez, mint a panaszosok maguk. ,Szegény Jakab, — kezdi a herczeg egész sajnálkozással, — tehát csakugyan nem tudod kifizetni ezen embereket.' „Egy fillérem sincsen!" mondja a zsidó elszántan, mire a panaszosok keserves szemekkel nézték Jakabot. ,Pedig lásd, Jakab, — okoskodik a herczeg, — ennyi ember nem szenvedhet egy ember miatt, s én azt akarom, hogy ezen embereknek pénzük meglegyen egy fillérig." „De hol vegyem ?" kérdi Jakab.