Vasárnapi Ujság – 1856
1856-10-19 / 42. szám - A rézpataki lelkész. Jókai Mór (1 kép) 365. oldal / Elbeszélések
<366 Pedig vendégfogadóban sok mindenféle ember megfordul; egynémelly falusi gavallér csak azért utazott alá s fel, hogy a rézpataki vendéglőben megszállhasson : hét sok szép szerelmi nyilatkozatot, még verset is irkáltak fel gyémántos gyűrükkel a vendégszobák ablakaira, gondolva, hogy ott csak elolvassa azokat Juliska, de hogy azokat szemébe is merték volna tenni, azt ugyan nem próbálta egy is. Az öreg János halála után egy héttel pompás négylovas hintó hajtatott be a vendéglő udvarára s a ki abból kiszállt, senki sem volt más, mint a helység földesurának fia, az ifjú Endreffy Lajos, kinek atyja fenn lakott Pesten. Ott volt ugyan számára a földesúri kastély, de azt mondá, hogy nem akar oda szállni, mert dohosak a szobák, s nem eheti a kulcsárné főztét, amíg tehát dolgoi tartanak, a vendéglőben fog tanyázni. Úgy látszott azonban, hogy az úrfinak minden dolga abból állt, hogy a szép Juliskát lesse, körülötte legyeskedjék s minden módon próbálgassa a leány szívének nyitját. Noha ezt tartá dolognak, ennek ugyan sohá nem lett volna vége. Egyszer azonban az úrfi megunta, hogy ollyan lassan halad előre „dolgában" s azt engedte meg magának, hogy a mint a lyánka észre nem vette, átkarolta a derekát. Juliska eltaszitá őt magától s bezárta az orra előtt a szoba ajtaját. Még aznap az ifjú kocsmáros felkereste az ifjú urat szobájában, ki ott az ágyon heverészve kopóit tanítgatta, s azt mondá neki, hogy ő holnap meszeltetni akarja a szobákat, tehát addig méltóztassék az úrfinak a kastélyba átvándorolni. A gavallér nem értette el a szép szót, befogatott, odább ment, s csak egy hét múlva jött megint vissza Nagy megütközéssel vevé észre, hogy még akkor is meszelik a szobákat. Ismét elment, ismét visszajött, és valahányszor megérkezett, mindig azt találta, hogy minden szobát meszelnek, súrolnak, ami el nincsen foglalva. Utoljára érteni kezdé a tréfát, s majd megharagudott érte. Előfogta a kocsmárost.— Micsoda az? Hát kentek mindig meszelni fognak, amikor én megérkezem? János alázatosan levette a sipkáját és azt mondá : — Igenis, nagyságos uram. Mindig meszelni fogunk. Mert én szeretem a tisztaságot. És az én házamon nem tűrök soha semmi szennyet. Az úrfi megértette ezt a mondást, azért hogy egy kicsit nehéz feje volt is, s hajtatott egyenesen haza Pestre, panaszt tenni édes atyjánál, tulajdon árendásának e hallatlan gorombasága miatt. Az öreg Endreffy rögtön irt Jánosnak, hogy menjen fel hozzá Pestre. Az öreg ur nem igen mozdult már ki helyéből, a köszvény igen lekötözte, helyébe kellett menni mindenkinek. — János öcsém,szólt a nála megjelenő vendéglőshöz : hallom, hogy kegyelmed nagyon tisztán tartja a házat, amit tőlem bérelt, és ez igen dicséretes dolog. Tartok tőle azonban, hogy az én fiam, aki a fehér szobákat nem szereti, ha én meghalok, kegyelmednek kiadja az útlevelet; azért, ha jónak látja, kész vagyok kegyelmeddel újabb tizenkét esztendőre szerződést kötni; a bérből is leengedek száz forintot, azért a szorgalmas tisztogatásért. János könyezve csókolt kezet a jó öreg úrnak s megnyugodva tért vissza Rézpatakra, s e naptól fogva nem látta Lajos úrfit többé a vendégfogadóban. Azonban nagy megütközéssel tapasztalá, hogy egy idő óta egyéb vendégei is gyérülni kezdenek; előkelő hintók, mik máskor betértek, most elvágtatnak a kapu előtt, régi ismerős fuvarosok sietve etetik meg az ablakot s ki sem fogják a lovakat; még csak egy italbort sem kérnek; úgy iparkodnak kijutni az udvarból megint, s ott nem lehetne őket marasztani éjszakára. János több ízben panaszkodott szomorúan Bertalan tiszteletes úrnak, hogy roszul kezd menni a keresete ; ő nem tudja miért ? az utazók a szomszéd falu vendéglőjébe kezdenek szokni, pedig ő most is olly becsületesen bánik mindennel, mint édesapja bánt. Bertalant is meglepé ez a váratlan változás, míg végre megtudta annak a titkos okát. Kitől tudhatta volna azt meg jobban, mint Czenczi nénitől, aki egész nap a falut járta. Tehát ebből állt a baj. „Hogy az utazók, a vendégek nem mernek a vendéglőbe szállni, vagy épen éjszakára ott maradni, mert az öreg Kalapos János lelke kisért a szobákban. Többen, akik ott meghaltak, hallották őt nyögni, fohászkodni, jajgatni. Éjszaka csörgeti a lánczait. Ezt minden szobában, az istállóban, és a kocsiállás alatt is egyformán hallották. Két átutazó hajtsár mennyre földre esküszik, hogy ő nekik meg is jelent a kisértő lélek, hosszú lánczot czepelve a kezén; de ők nem merték megszólitani, hanem féltükben elbújtak az ágy alá. Hanem az ispán legtöbbet tud. Ő egyszer készakarva ugy tett, mintha ittas volna s felfeküdt a padlásra. Éjfélkor megjelent előtte a lélek s miután a nagy nyögésekkel össze vissza ijeszgette, azt rebegte neki , hogy ő kénytelen most feljárni a másvilágból, mert ez előtt több esztendővel egy gazdag utazót maszlagos borral elkábítva, meggyilkolt s azt a kamarában a mángorló alá elásta. Az ispán mennyre földre esküszik, hogy ő ezt a titkot soha sem adta tovább; de azért még is tudja az egész helység, valamennyi keresztül utazó s estefelé a világ minden gyönyörűségéért nem merne senki a hírhedett vendéglő felé közelíteni." Bertalan megértve ezeket a szép dolgokat, kiment az erdőre, kikeresett egy szép hüvelykujjnyi vastagságú somfát, nagy bunkóval a végén, azt megfaragta botnak s este levén visszasétált megint a faluba, bement a vendégfogadóba, a botot megtámasztotta az ajtó mellé s benyitva Ivalaposékhoz, jó estét kivánt nekik, s azt mondta, hogy ő most itt marad náluk vacsorára. Azok örömmel fogadták; a szép Juliska asztalt teritett, felhozta aszalt gyümölcseit, mézét és a méznél is édesebb mosolygását adta mellé; a tiszteletes úr Vidám regéket beszélt nekik, ők pedig hallgatták; még János is jó kedvű kezdett lenni utoljára, pedig eleinte nagyon hallgatag volt. A nyájas beszélgetés közben nem is ügyeltek rá, mennyire elmúlt az idő, csak azt vették egyszer észre, hogy a nagy kakukkos óra üti már a tizenegyet. Erre az óraütésre észrevehetőleg megdöbbent a két testvér, mindjárt itt lesz az éjfél, s a kisértet őket is megrémíté. Bertalan úgy tett, mintha semmiről sem tudna semmit. — Elbeszélgettük az időt. Az én öregeim már alusznak, nem rontom el az álmukat, itt maradok nálatok az éjszakára, ha van egy üres szobátok. Hajh, egy egész sor szoba volt üresen, de a két testvér azért mégis olly nehéz szívvel nézett egymás szeme közé, mintha rettegnének azon gondolattól, hogy a kedves ifjú is megismerkedjék az ő szomorú házuk rémeivel. Ő azonban olly szívesen kínálkozott, hogy nem lehetett ellene kifogást tenni. Juliska maga sietett neki ágyat vetni a legtágasabb szobában, megveregette saját kezecskéivel a szép puha vánkosokat s reszkető sóhajtással kivánt neki jó éjszakát. A fiatal ember, Isten tudja miért? ollyan boldog volt, hogy abban az ágyban feküdhetett. Mennyi édes gondolatra támadt ottan? hova nem vitték el lelke ábrándjai? Talán édesdeden el is aludt volna, ha egyszerre valami idegen nesz meg nem zavarta volna ábrándozásai közepett. A mellékszobában egyszerre megcsördült valami s egy nehéz sóhajtás hangzott végig az egész házon. Bertalan elolta a gyertyát, a holdvilág besütött az ablakon, annak kétes világa deríte fel a szoba sötétségét. Nem sokára még közelebb hangzott a sóhaj s panaszos hangok töredeztek elé, nyöszörgő jajgatás, kínos fohászok : a mellékszoba ajtaját elkezdte valami kaparni, egyszerre felpattant a zár s egy magas öles fehér alak állt meg a küszöb alatt. Bertalan csendesen nyúlt az ágy mellé támasztott somfa fütykös után. A kisértő rém most lassú csoszogó léptekkel betipegett a szobába , hosszú fehér szemfödél takarta be fejtől sarkig; valami csörömpölő lánczot húzott maga után s ijesztő hangon rebegte : „Jaj nekem, jaj! Jaj nekem, jaj! Uram irgalmazz, kegyelmezz!" Bertalan hirtelen felugrott az ágyból s rákiált a mennydörgő hangon : „Ki vagy ? mit akarsz ?" „Jaj neked ember! ne közelíts hozzám"; rebegő kísértetes hangon a rém, s a mint Bertalan feléje lépett, a hosszú lánczczal nagyot ütött rá.