Vasárnapi Ujság – 1856
1856-02-17 / 7. szám - Érzékeny románczok. Kökény II. 56. oldal / Furcsaságok - Növény világ titkai. Dr. Encz 56. oldal / Tudományos
„Nézzék kentek, nézze kendédes Anikó néni," szólt zokogás közben Juczi az asszonyokhoz „ki hitte volna, ki hitte volna!" „Bizony ki" monda egyik vén banya, „olly ép, egészséges ember volt, az Isten nyugtassa meg." „Itt a feje lágyán, itt, itt!" folytatá Juczi, míg Borbála az egész szomorú esetet elbeszélte az asszonyoknak. „Mondtam én kendnek édes lelkem Pistá bá, ne induljon pénteki nap útra. Millyen jó kedve volt, millyen tréfás ember volt , jaj, jaj! és most csak sírni lehet rajta! Utolsó szava is az volt : Édes Juczim, holnap hajtasd csordára a tehenet, a borjú pedig maradjon itthon! Nem kell kendnek többé se borjú, se semmiféle marha." Bandi nagy szomorkodva ment ki az ajtón, és ugy látszott minden szusza egy-egy sóhajtás. Kinn pedig fütyölve, danolva fogta ki a lovakat. (Vígc következik.) Érzékeny románczok. IV. Az evangyéljom. Honnan, honnan Irha János bátya? „Hát csak innen, a csapszékből. Mig ti a templomban bibliáztok, Én olvastam az itczéből . . ." Hát aztán mi volt az evangyéljom? Kérdi az én buzgó népem. „Ha nincs benne, legyen benne Izsák! Persze, hogy csak az itczében ..." S évről évre igy járt ezután is Izsákhoz, evangyéliomra, így járt Irha János bátya, míg más jó ember ment a templomba . . . Egyszer csak azt veszi észre, hogy már Dobra ütték földjét, házát. Nem soká meg, hogy koldustarisznya Nyomja az ő megtört házát! — Honnan, honnan Irha János bátya? „Hát csak innen a szomszédból. Míg ti mulatozni jártok, Irha János házról házra koldul!!" Hát aztán mi most az evangyaljom? Kérdik tőle akaratlan. „Adjatok, adjatok a szegénynek!!" Válaszolta szomorúan. És a könycsepp, melly szeméből gördült, Igazlá, hogy elértette . . . De a nép sem tréfált vele többé, — Hanem szánta, segítette. V. Isten csudája. Ingadozva, tántorgó léptekkel Megy az utczán Kincses Márton ur; Majd pedig, ha egy kissé megbotlik, — Mint egy ősz vakondak, — földet túr. A csapszékben öregedett ő meg, Az igaz, hogy sokat emelt ő: Emelte a tele kancsót, és azt Felemelni nén olly megvető ! Sokat látott teljes életében Látott mást is, látott eleget; De legtöbbször ieze fenekén át A csillagos szép eget. Hanem ollyat soha sem látott még, A minőt most lát az öreg úr; — Nem azt értem, hogy gyakran megbotlik, És veres orrával földet túr. „Oh imádlak, oh szeretlek Édes, kedves angyalom! Hogyha látnád, mint ver szivem A jobb . . . vagy . . . baloldalon! Ha nem szeretsz, — felakasztom magamat, Vagy a szivem érted rögtön megszakad!" Igy szoktátok térdre hullva Tenni ti a szépeket. S az oltárhoz két hét múlva Karátok más lyányt vezet. Tettetés az egész élet nálatok; Csak imában szól igazat alkatok. Inkább azt , hogy a templom megmozdult, Megmozdult, és im . . . feléje megy! „Szent Isten, mond, hát magad megintesz; Hogy vén szolgád immár térne meg? Ötven évig nem voltam templomban; S most az jön felém . . .! Ni! hogy mozog! ! Nem! Ha már meg kell lenni, — jövőre Beléd menni inkább én fogok .... Én Istenembeli sokfélekép is Inted a gyarló embereket! Majd vesszővel, majd pedig csudákkal. Csak hogy megtöltsd egykor az eget . . .!" S hogy megtartsa, amit mámorában Az öreg úr ekkép fogadott : Csaknem minden Isten-adta reggel Látogatja most a templomot . . . Nem igy Jancsi! Ő soha sem Vall szerelmet Erzsinek, — Legfelebb, ha szembe jönek, Piros arczát csípi meg, — Vagy ha elment, messze még utána néz: Mindössze is ennyiből áll az egész! Sőt mikor már az oltárnál Térdepelnek is együtt : Mind a kettőjük orczáján A szemérem napja süt . . . Otthon aztán bátrabban is szembe néz: Mindössze is ennyiből áll az egész! Kökény *). VI. Úri és pórszerelem. 56 A növényvilág titkai. Dr. ENCZTŐL. (Folytatás.) Aki a növényvilág titkait fejtegeti, nagy fába vágta fejszéjét, mert el nem kerülheti, hogy egyúttal a szemeink alatt mai nap is folytatott teremtés titkait ne fejtegesse. Mi azonban ettől se rettenünk vissza, miután meg vagyunk győződve , hogy olvasóink majdnem mindegyike ugyanazon tapasztalásokkal bír, amikből mi fejtegetéseink indokait meriteni készülünk. Hegyes vidéket lakunk. Iszonyú szélvész, millyet ember hegyeink közt még eddig nem tapasztalt, dühöng el fölöttünk. Vannak kik szinte földrengést is vettek észre több ízben. Tömérdek a kár, mellyet a természet e rendkívüli csapása mindenfelé ejtett. Illyen lehetend valamikor az utolsó Ítélet napja! a szilaj elemek harcza lecsilapul ugyan ismét, de rémülve térnek vissza a pásztorgyerekek a hegyekből és hozzák hírét, hogy az óriás sziklafal, melly a Topa-völgy északi kopár falát képző, ezernyi darabokra zúzva végig ledőlt a völgybe, betemetvén azt fél óra járásnyira. Vége a gazdag völgyi legelőnek. Idomtalan sziklaromok borítják el több ölnyi magasságban azon tájat, mellyet még pár nap előtt István bátyó a hegység bölcs és jámbor remetéjének kisded kunyhója diszíte. Néma rémülettel hallgatja a falu népe az iszonyú hírt, s utóbb érthetlen zsibaj ered közte s végtére egyszerre kihangzik Iviváncsiné asszonyom ismert éles szava-hangja : ez Isten haragjának csodáját meg kell néznem. S neki is indult század magával sőt Kétkedő Tamás öcsém uram kíséretében magam is kiindultam az iszonyat színhelyének megtekintésére. Mindnyájan méla elfogultsággal másztuk meg egy darabig a sziklatöredékek közét, mindnyájan tartottunk ösztönszerűleg s némán egy pont felé. Itt, több ölre lábaink alatt, itt állhatott István bátyó kunyhója! Így tört ki egyszerre a közfájdalom hangjával a közös észrevétel. — De itt segíteni úgy sem lehet. — Emeljünk tehát keresztet, hogy feledékenységbe ne merüljön azon hely emléke, hol kétes eseteinkben a jó tanács, nyavalyainkban a gyógyszer üdvét találni szoktuk évek óta. — S nem sokára a bús emlék keresztjével meg is vala jelölve a hely. De milly iszonyú vala a látmány, melly bennünket körültátongott mindenfelől. Eltűnt fél órányi területen a fris és nyájas élet képe, melly eddig ezer forma és szin alatt a tövér völgyből elénk mosolygott; eltűntek a fák, a virágok, a gyepnek zöld bársonya és nyers és érdes törésű sziklatöredékek temették be végig, mint nagyszerű sirhalom, az egy olly bájas völgyet, melly a holtkor természet düledékeiben egy szikrával több szerves életet sem mutatott fel most, mint árva föld- plánétánk akkor, midőn a teremtés első napján a világosság első sugara annak élettelen pusztaságától visszarettent. Vándor és szomszéd nép századokig kerülte volna a rideg halál e színhelyét, de István bátyó emlékkeresztje tartotta fenn a közlekedést közte és a szomszéd vidék közt. Sz. István napján szintúgy tódult ki apraja nagyja a kereszthez. Ki imáját végezte közelében, ki virágkoszorúkkal diszesité azt. Én félrehúzódtam illyenkor, minttermészetvizsgálok tenni szoktak s nagyító- üvegemmel vizsgáltam a szikladarabokat, mik már egy rövid év lefolyta után némi változásokat és a szerves életnek némi kezdeményeit ismét felmutatták. A törések helyén több darabon eltűnt az érdesség, minden aprócska mélyedésük alig akkora, hogy egy kávés kanálra való esővizet felfoghasson, némi scarlatpiros por alakjában diszlett. Smitt amott barnuló foltok mutatkoztak. Későbben e foltok helyein már színes formában keményzöldü mohlevél-félék emelkedtek, mik rövid életök után az enyészetnek átesvén, elkorhadásuk által a televény első kezdeményeit alkották, mikből ismét tökéletesebb alkatú növényeknek készült el tápszükségletük. És ime, midőn ismét két évtized múlva a vidék népe István bátyó szinte ismét gyönyörűvé vált völgyében a bucsut megtartaná, lombos fák árnyéka alatt járta már ismét a fiatalság a csárdást és lábai alatt ismét fényes zöldségü pázsit terült el. Mi éltesebbek is mulattunk ugyan, szinte egy vígan zöldülő akáczcsoportozat árnyékában, de az általános derültséget több ízben elég ingerült szóváltás is szakaszta félbe. Kétkedő Tamás uramöcsémben nevének csúnya természete az idő jártával mindinkább jobban fejlődött ki, és háborgató szokás szerént mostani kedélyes társalgásunkat is. Ennek természetes tárgya vala az általános bámulat és csodálkozásnak kifejezése azon nevezetes változás felett, mellyen a hajdani Topa-völgy végelpusztulása, a közelebb mult husz év óta keresztülment és a melly jelenleg a növényi élet és változatainak vajmi sokkal szebb és bujább képét viselé mint valaha. Senki sem leendett vala köztünk, ki vallásos ihlettel a mindenható teremtő hatalmát teremtményei e legújabb művében nem imádta volna, ha Kétkedő Tamás hozzám intézett gunyoros észrevételei félbe nem szakították volna több ízben az általános és vallásos természetű kedélyességet. Ugyan szeretném mégis tudni, így kezdé el ismét, vájjon ki vállalhatta magára egy közelebb ezen kopár kőomladékok trágyázását, mert ha urambátyám szokásos állításai szerént a növényi élet ugyancsak a trágyában találja természetes élelmét, legalább is csak nagyon csodálatosnak látszik előttem, hogy ezen buja gyep, ezen gazdag lombosságú bokrok s fák bátyám uramnak minden tápja nélkül beérték, mert alig gondolhatom, hogy avval valaki titkokban tartotta volna őket. *) Másik nevem nem tetszik; tehát kegyes engedelmével csak ezt veszem fel — bérmálásban. — Lovat ugyan már hallottam igy neveztetni, de még szamarat soha sem.