Vasárnapi Ujság – 1856
1856-01-27 / 4. szám - Lassan a testtel. Salamon Ferencz. Tiz arany pályadíjt nyert mű (kép) 28. oldal / Elbeszélések
Lassan a testtel! Eredeti beszély a székely népéletből. — írta SALAMON FEREXCZ. Szegény Tulu Marczi bácsi, az Isten nyugasztalja meg, igen furcsa egy ember, de Mákosfalvának igen hasznos embere volt. Mióta meghalt, nem tudom ki veri a helység dobját a kótyavetyében *) és a vásárok alkalmával, — de tudom azt az egyet, hogry olly jól, olly régi módon senki sem verheti. Mindenki ismerte őt a faluban a legutolsó gyermekig; mindenki tréfásan szólt hozzá, mert tudta, hogy ő is tréfásan fog rá felelni. Minden gyermek megkérdezte tőle : „Mit dobol?" a mert jól tudta, hogy nyitott bajuszú, igen kicsiny termetű és nagy kalapú ember azt feleli rá : „A doboz." Minden szó olly furcsán hangzott az ő szájából. E kis embernek, kit mindenki Pirczi Marczinak nevezett, az a tulajdonsága volt, hogy mindenki nevetett rajta, pedig ő tán kétszer sem nevetett egyik uj esztendőtől a másikig. Soha sem tudni voltaképen, ha igazán sánta volt-e bal lábára, vagy csak azt képzelte, hogy mindig a helység nagy, tompa hangú dobja fekszi meg; úgy járt, mintha a dob mindig ott függene. Fiatal legény korában is dobos volt egyik regimentnél, az emberfő székelyek között. Akkor nevezték el Pirczi,Marczinak. Pedig nemzetségét, mint mondám, Tulu nemzetségnek hittük. Ő a falu végén egy puszta udvarú és kis házban lakott, melyet soha sem tett lármássá a gyermekek hangja; csak néha hangzott ki a szájas Borbála csatorája () belőle, ki a mi Marczinknak törvényes hites társa volt. Borbála asszony soha sem dolgozott; udvarát, kertjét felverte a dudva, csak igen ritkán lehetett látni a kémény füstjét, mert férje áldott temészetü volt, száraz kenyérrel is megelégedett; Borbála asszony pedig inkább nem evett főtt ételt, sem hogy maga vágjon fát, maga hozzon vizet, és lesse, mig felforr a puliszkának) való viz. Szálas Borbála asszony épen ugy volt a falu trombitája, mint Marczi a falu dobja. Hireket hordott, minden ember dolgával volt baja, s kapott azért annyit, a mennyi neki magának elég volt az élelemre; — arra pedig, hogy férjének is jusson valami, soha sem volt gondja; nem is kivánta ezt tőle az áldott természetű Pirczi Marczi. Egyetlen testvére volt csak, kit Tulu Pistának hittak. Sok volt, ha ezzel is beszélt egy esztendőben egyszer; mert Tulu Pista bá ') igen ritkán volt otthon. Eljárt nemcsak Brassóba és Vásárhelyre, hanem Moldvába, Szebenbe, s minden esztendőben kijött Enyedre. — Még azzal is dicsekedett olykor, hogy Debreczenben is járt egyszer életében. Néha látta ugyan Pirczi Marczit, az ő édes öcscsét, midőn éjfél tájban messze atról haza érkezett, de ekkor sem álltak szóba; még azt sem kérdezte tőle Pista bá , hogy hány az óra, pedig Marczi lett volna a helységnek örökös baktere. Nem mondhatni, hogy harag lett volna e magaviselet oka, hanem Marczi bá nem szerette hiában vesztegetni a szót, Pista bá meg csak ollyannal állt szóba, kivel sokat lehetett komázni. 2) Elég szép tőle, hogy öccsével nem űzött tréfát, — szebb mintha vele szóba állt volna. Azonban bekövetkezett az idő, midőn a szálas Borbála megzavarta a két testvér között a békességet. Történt pedig ez a nevezetes dolog ezelőtt jó tizenhárom esztendővel 1842-ben. „Csak lassan a testtel", mint Pista bá szokta mondani, majd mindjárt meglátjuk, miképen történt a dolog sorsa, mert az egész igen furcsa történet, a mint arra Mákosfalván és a szomszéd helységekben minden ember ugy emlékszik, mintha ma történt volna. Egy nyári estve Tulu Marczi bá haza ment a hullótól, kinek háza előtt olly nagy tökéket hasogatott fel, mellyek vastagságban is magasabbak voltak, mint maga kalapjával együtt. Miután haza érkezett volna Marczi bá, letette iszonyú nehéz fejszéjét, abba a szegletbe, hol a dob szokott állani; itt volt egy csomóban minden szerszáma : a dob, rajta az éjjeli csergettyű, 3) mellyel az utczákat fellármázta, éjjelenként lette a fejsze, és mel Ezek voltak életének elválhatlan társai. Mivé lett volna, ha a dobban dicsőségét, a csergettyűben fontosságát nem látta volna, s ha a durva fejsze nem hozott volna valamit a konyhára? Miután hát fejszéjét szó nélkül leereszté, hogy a ház földje megdöbbent, a dob megkondult bele, a háziasszony így szólt hozzá : „No, már az hallatlan! Az a te vén bolond Pista ecséd maholnap megjön, s kihirdetik, hogy Juczit elveszi, ki eddig szolgálója volt!" Marczi bá már elővonta csizmaszárából nagy bicskáját, kinyitotta azt és egy jó nagy karajt szelt le a száraz kenyérből, de felesége bölcselkedésére egy hangot sem szólt. Azt tarta : az ő feleségét arra teremté az Isten, hogy fecsegjen. „S az az utálatos leány, hozzá megy Pista bához, kétség kivül ő csábitotta el." Marczi leült a pest mögé 4 nagy darab kenyerével, s egy kukkot sem felelt. „Pedig ö keme már vendég, Juczi alig husz esztendős fiatal lányka. Hát semmit sem felelsz ?" „Ifjú ám!" felelt Marczi. ") Árverés. — a) Lármája. —3) Kukoricza lisztből készített étel. ") A székelyeknél általános használatban van a „bá," e helyett „bátya."— 2) Tréfálni, nevetni és gúnyolódni. — 3) Az éjtörök illyennel ébresztik föl a figyelmet, midőn órát kiáltanak. ( 4) A sutba.