Vasárnapi Ujság – 1856
1856-10-26 / 43. szám - Dobra vára (kép) 377. oldal / Hazai tájleirások
377 versenyek, az előkészített dalidók? — Ott künn pedig az együgyü népnek csak egy öröme van : — ki fog jövő vasárnap prédikálni? az öreg tisztelendő-e, vagy az ifjú tiszteletes? megint ollyan szép beszédet tart-e, mint ma egy hete; megint fognak-e annyit sírni a hallgatók, és ollyan könnyebbült szívvel fognak-e ismét hazatérni utána? és azután este, midőn kiülnek a kapuk alá, ugy elmondogatják azt egymásnak, ki mire emlékezik belőle? semmi, egy szó el nem veszett abból, mind megtartották magukban. Soha egy vasárnapot el nem mulasztott Juliska, mellyen Bertalan beszédeit hallhatá; amíg csak szólt, szemeit le nem vette róla, minden szavát elfoglalta magának, és az volt ránézve a legnagyobb gyönyörűség. Bertalan valami olly földön túli lény volt szemei előtt, a kit szeretünk a közelítés reménye nélkül, a kit szívünk magáénak vall, a ki lelkünket igazgatja és a ki iránt egy földi gondolatunk nincsen. Az ábrándozó leányka örömnapjai közé számitá a vasárnapokat, s ugy tetszik neki, mintha ollyankor minden ember arcza egészen más forma volna, sokkal kedvesebb és igazabb, mint egyéb napon. A kisértetezés utáni vasárnapon ismét Bertalanon volt a sor a szent beszédet tartani, s szokás szerint megtelt az egyház minden padja; még az az egy is, melly különben üresen szokott állani: az urasági szék. Az öreg kegyes Endreffy késziteté azt magának, hogy midőn itt nyaral, ünnepnapokon onnan hallgassa a buzgóság szavait; a nép ugy szerette őt ott buzgó megpillantani, ősmagyar friczával, és ihletten lépett nyomába, midőn a köznéppel egy sorban megindult elfogadni azIfr vacsorájának kelyhét. Ezúttal nem az öreg ur ült ott, hanem az ifjú, és még valami fővárosi piperkőcz. Az ülőhelyek ollyan formán voltak rendezve, hogy egyik oldalon a szószék mellettvoltak a férfiak padjai, másikon a nőké, az urasági ülőhely e kettő között, épen a szószékkel, és az Úr asztalával szemben. Talán imádkozni, talán énekelni, talán az írnak áldozni jött ide a két ifjú gavallér ? Igenis , azért jöttek, hogy itt egy csomóban megláthassák a vidék szépségeit : a rézpataki hölgyek mind híresek voltak kitűnő szépségükről. Itt volt Juliska is; ott kellett ülnie az urasági szék mellett, csaknem szomszédságban az urfival. Endreffy úr nem láthatta őt másutt, mint a templomban, mert a leány csak ide járt látogatóba, tehát felkereste őt a templomban, és mosolygott, mikor őt meglátta, hogy a leány mélyen elpirulva kényszerült szemeit lesütni előtte. Az ének megzendült, a hívek ajtatos hangja egy harmóniába vegyülve szállt fel az ég felé : az úrfiak is jól tudták, hogy kell az embernek magát a templomban viselni; megtanulták otthon a balletben. Beszélgettek, nevetgéltek egymás között; Endreffy egészen áthajolt Juliskához s suttogott hozzá mindenféle édes szavakat, amiktől az ártatlan gyermek arcza égni látszott. És a hivek mindezt látták, és szíveikben romlás volt és borotványkozás ezt látni, maga a vendéglős is kénytelen volt azt elnézni, hisz az Isten házában megszólalni nem szabad. A helyzet valóban jól volt kiválasztva. Sem a leányka nem futhatott el a csábitó szavak elöl, sem goromba bátyja nem jöhetett segélyére. Erre való az Isten háza. Az ének elhangzott; — az ifju lelkész csendes léptekkel fölment a szószékbe, ihlett,méltóságteljes arczczal megállt azon a helyen, a mellyről elmondhatni : „rettenetes hely ez : e kisded ölnyi tér senkié , egyedül az úr Istené." Az imádság alatt még volt az úrfinak valami suttogni valója: valami vidám enyelgő beszéd; csak az ámenre hallgatott el kissé s akkor azt a boszontó félszemüveget szeme elé csíptetve, úgy kezdett a lelkészre nézni , mintha az valami híres komédiás volna. A lelkész pedig felnyitá a szent bibliát és felolvasá az alapigéket , ahogy azok meg vagynak írva Máté evangélioma XXI. részének 13-ik versében : „Az én házam imádkozásnak háza; ti pedig tevétek azt láttok barlangjává!"• Az egész gyülekezeten egy hideg borzongás futott végig e szavak után, — mindenki előre érzé, hogy ez rettenetes tanítás lesz . . . Endreffy is elsápadt e szókra, és nem tudott többé mosolygani, bármennyire előtette. Olly csendesség támadt, hogy a lélegzetvételt lehete hallani. E földöntúli csendben; — mint a pusztában harsogó Isten haragjának szava, zendült meg a lelkész lélekrázó hatalmas beszéde : „Ez a ház imádkozásnak háza, hova a nagyok magukat Isten előtt megalázni, a kicsinyek Istenhez felemelkedni jönnek, hová a bűnösök vétkeikért bocsánatot kérni, ellenségek kibékülni, világi örömöktől megcsömörlött szivek égi malasztot keresni járulnak, hol a porba leborul mindenki, mert tudja, hogy por és hamu minden, — a mi a porból támadott . . . Ki volna olly merész, hoo vgy elfelejtené, mi szerint ez a ház minden palotánál felségesebb palota és ennek ura minden uraknál hatalmasabb Ur, a ki előtt a koldusok és a királyok egyenlők? Ki volna olly merész, hogy szive legbünösebb gondolatjait e helyre behozza, s mutogassa Isten arcza előtt lelke fekélyeit? Ki volna olly merész,hogy e rettenetes házban, melly az Úrnak temploma, emberek megrontására, ártatlan szivek megejtésére, a kárhozat útjaira ne átallana gondolni, aki idejönne, adni és venni eladó portékát, és alkudni azokra, amik pénzért nem eladók . . . ." Az egész gyülekezet ámultan tekinte fel a csudálatos bátorságtól átihletett szónokra, és senki sem mert az uri székek felé pillantani. Rettegés volt arra gondolni, hogy a föld hatalmasai imé meg vágynak fogva saját csapdájukban, imé bejövének a templomba, hogy megszentségtelenítsék azt és imé támadt egy bátor szolgája Istennek, aki megostorozza őket ott az egész nép előtt, és nem szabadulhatnak a keresett büntetés elől, mert a templom nem komédiaház, ahonnan akkor mehet el valaki, amikor nem tetszik neki az előadás. Végig kellett nekik hallgatniok az egész történetet; minő bűnök terhe alatt romlott meg az ős Jeruzsálem, hogy vétkeztek a phariseusok, a nép előkelői künn és benn az Úrnak templomában, hogy tolakodtak be a szent csarnokokba kalmárok és kufárok Dobravára. » E regényes romok a stájer határszélen feküsznek, Vasmegyében, és fenyő rengeteg közepében, melly a távoli hegyeket örökzöld lepelként fogja be, az alant fekvő helység egyike legkissebb mezővárosainknak s a róla nevezett uradalom feje.