Vasárnapi Ujság – 1856
1856-02-10 / 6. szám - Lassan a testtel. Salamon Ferencz. Tiz arany pályadíjt nyert mű (kép) 46. oldal / Elbeszélések
Lassan a testtel! — Eredeti beszély a székely népéletből. — írta SALAMON FERENCZ. (Folytatás.) Pirczi Marczi annál inkább sietett rejtekhelyére, az udvaron levő fészer alá, s a fészer alatt álló szekérfaraglyába. Marczi bármit sem tudott arról, hogy Tulu Pista megérkezett. Azalatt mig bátyja a faluban járkált, ő a falu végén levő házban nagy lakodalmat tartott. Felesége megitatott vele egy pár félmeszely mézes pálinkát, hogy annál jobban vigyázzon a luczi diákjára. A mint Marczi bá, kinek a hosszú napi munka után, egy kissé tán meg is ártott a sziverösitö, ott zongorgott a saroglyában, s el kezdett szenderülni. Marczinak parancsolatul volt adva, hogy lesse mellyik diák megy Juczihoz, kisérje azt hazáig jó távolról, hogy az észre se vegye, s aztán menjen haza s adjon hirt szájas Borosának a történtekről. Ő már e parancsot is aligha el nem felejtette. Mámoros fejében úgy rémlett, hogy közelében olly forma robogást hall, mint mikor a lovak esznek. Hiszen, gondolta magában, a szomszéd Barta Márton uram lovait akkor látta kimenni a mezőre, mikor kilépett háza kapuján; tekintetes Kovács István úrtól ki a negyedik szomszédban lakik, csak nem hallik át a szénarágás. Bizonyosan a tehén kérődzik ott a Pista bá istállójában, a hang is onnan jön. — Gondolta azt is, hogy tán a kutya rág valami konczot. Gondolta ezt, gondolta azt, végre semmit se gondolt, hanem a szekér saroglyájában szépen elaludt. Ben a házban Tulu Pista kiküldé Bandit, abrakolja meg, kantározza fel a lovakat, s fogjon be a fészer alatt álló szekérbe, mert terhet kell hozni, s az ernyős szekérnek egyik kereke nagyon megkopott az enyedi útban. Bandi pontosan teljesítette a rábízottakat; nem szólt, de csodák csodája, hogy szuszogására fel nem ébredt Marczi a kocsiban. Marczi nem szokott hamar felébredni, ha jól elaludt, kivált midőn olly jó ágya volt mint most. Máskor elhált ö a hulló úr utczai fészere alatt a kőpadon is, vagy valamellyik kert aljában egész reggelig. Most széna közt feküdt s olly édes volt az álom, hogy semmit sem tudott arról, mi közelében történik. Bandi már befogta mind a négy lovat, be is szúrta az ostort az egyik rudas ló nyeregkápájába, s bement a szobába jelenteni a gazdának, hogy minden kész. Amint belépett, Pista bá és Juczi ollyat nevettek rajta, hogy Bandi, ki különben hozzá volt szokva hogy nevessenek, egészen elszomorodott. Pisze orra, — melly tele hold formájú pofáján csak egy kis formátlan darabka volt mákkal volt megbélyegezve, s egész arcza mézes mákos volt. „Mondtam, hogy lakjál jól, megint belekajtárkodtál a kulimászba!" szólt Pista bá csak tréfából. Bandi már tudta : ez azt teszi, hogy pofája piszkos, azért kezével végig simította orrát és pofáját, s uram fia egészen szerecsenné tette magát. „Hát kezed micsodás?" kérdé Juczi, ki Pista bával együtt majd eldűlt nevettében. „Hát," szólt Bandi csaknem siránkozva, „az ostor nagyon megszáradt az esőben, s egy kis kerékhájjal kentem meg — attól illyen fekete a markom." „Itt egy kis szappan," szólt Juczi, „menj a konyhára mosdjál meg, ollyan vagy mint egy ördög." „Mégy a pokolba!" mond Tulu Pista, ki szerette az illyen tréfát, „ülj fel a szekérbe szaporán, legalább Brassóban az egész piacz összefut holnap csodára." Juczi szives búcsút vett Pista bától, miután hiában intette hogy péntek nap nem jó valahova indulni. A lelkére kötötte, hogy perpatvart ne kezdjen senkivel. Pista bá meghagyta Juczinak, hogy azt a három levelet, melly még az üres abrakos tarisznyában van, adja kézhez másnap reggel. — Majd mindenik ki tudja választani a magáét. Aztán a tehénről s más gazdasági dolgokról is hagyakozott valamit arra az esetre, ha meg talál késni. Juczi egész estve szeretett volna valamit mondani Tulu Pista bának, de egy darabig azt hitte, hogy lesz még idő rá. Azután meg midőn megtudta, hogy a gazda visszamegy Brassóba, vagy Bandin kellett nevetnie, vagy Tulu bá kezdett valami új dolgot, mi kiverte a Juczi fejéből, amit mondani akart. Csak mikor Tulu felült a nyeregbe, sajnálta, hogy meg nem mondá. „Majd holnap lesz idő rá," gondolta magában. Tulu Pista felült a nyeregbe, s Bandi kinn az utczán beült a szekérbe, miután a kaput megnyitotta s ismét becsukta. Bandi nem sokára elaludt, s ketten a bakterrel olly hortyogást vitték végbe, hogy tán a ló elnyerhtette volna magát rá, ha Pista bá ostora dolgot nem ád nektek. Hadd haladjanak ők Brassó felé, mi térjünk át a szomszéd faluba, melly Háromszéken legfeljebb egy fél mérföldnyire szokott lenne a másiktól. Ott tekintetes Tankó Márton uramnál nagy vacsora volt. Sok szomszéd uri ember s uri asszony gyűlt, össze nála fiastól együtt, kik mind tegnap tegnapelőtt, vagy ma érkeztek, ki Udvarhelyről, ki Enyedről, ki Kolozsvárról — a nyári szünnapokra. Mindeniknek igen jó kedve volt, csak egy diák vala köztük, ki mintha tövisen ülne, olly nyughatatlan és rosz kedvű. Alig várja, hogy vége legyen a hosszú vacsorának, mert ime már rég elütötte a tizet, s neki még ma nagy utja van. „Laczi!" szól a háziasszony, „miért nem veszesz még abból a haricska puliszkából? Tán Kolozsvárt jobbat főznek?" Nem annyira e szavak, mint Tankó Mártonné asszony székelyes kiejtése, és mosolygása erőltették rá a szegény Laczit, hogy még vegyen. Vett is, de majd mind tányéron maradt. Ezt a Laczit Tankó Mártonék vették fel örökben, s édes gyermekeikkel együtt neveltették, tanittatták Kolozsvárott, hová országgyűlés idején az egész falamra felköltözött. Végre mint minden, ugy a vacsora is elmúlt nagy nehezen. Laczi nagyon elbámult , midőn a háziair, Tankó Márton vacsora után az oldalszobába hízta őt egy szóra. „No édes Laczi fiam" szólt Tankó Márton, „rosz hírt hallottam. Megtudták Kökösön hogy te életben vagy s Kolozsvárt tanulsz. Azt is hallották, hogy haza jöttél. Kerestek tegnap Kökösön és a szomszéd Pákéfalván. Jó hogy meg nem találtak. De amint mondani szokás, addig jár a korsó a vizre, amig eltörik. — Neked nem lehet itt soká szemetezned. Még holnap visszaindulsz Kolozsvárra. Nagyon szerettem volna, hogy fiammal együtt tölthesd a szünnapokat, de lásd, majd itt találnak .... s az baj lesz, mert ugy el nem rejtheted magadat, hogy senki se lásson. Bizony jobb lett volna, hogy Kolozsvárt maradj sógoromnál." Laczinak nagyon fájt, nem e jó indulatu nyilatkozat,hanem az, hogy a sors nem engedi a szeretett földön mulatni, hol van egy szív, melly ő érette is dobog. Nem is hallgatott Tankó úr vigasztaló szavaira, csak arra gondolt, hogyan lopódzék át Mákosfalvára, hogy még egyszer s tán utoljára láthassa Juczit. Kilopódzott hát a kertbe, a kertből a mezőre, onnan a kaszált réten keresztül, egy fél óra alatt Mákosfalvára. Körülbelül tizenegy óra lehetett, midőn Tulu Pista utcza ajtaján benyitott. Ekkor már a hold is kezdett világitni. A kutya csakhogy le nem húzta lábáról, olly mérgesen ment neki. Juczi kinyitotta a pitarajtót s egy gyertyával elébe világított. Laczival összecsókolódott. „Édes Laczim!" „Édes Juczim!" „Csiba te!" sikoltott fel Juczi, s ollyat suvasztott ijedtében annak derekára a laskanyujtóval, melly keze ügyében volt, hogy a szegény Trombás irgalmatlanúl ordítva szaladt ki s meg sem állt a kert legvégső zugáig, hol a komló mögé bújva még hosszasan és igen csúnyán sivított. „Ejnye láncz hordta Trombása,ne te bizony szinte bele harapott lábadba!" Bizony szegény kutya ártatlanul szenvedett, mert még ember sem volt a faluban, ki ha azt a csókolódást, látja, azt ne hitte volna, hogy Laczi diák rosz útban járó ember; hát az ő szegény kutyafeje, hogy gondolhatott volna egyebet? Most hát a diákon volt a sor, hogy Luczi megvendégelje. De mivel már Tulu Pista vacsoráját végignéztük, s mivel a diák is csak azt mondta, amit Pista, hogy már a szomszéd faluban jól lakott , unalmas is volna olvasóim előtt mindazokat ismételni; ha-