Vasárnapi Ujság – 1857
1857-01-11 / 2. szám - Hogyan állitsunk takarékpénztárakat. Kubinyi Lajos 15. oldal / Elmélkedések
15 ben is olly nyomokra talált, mellyeknél lélekben és tettekben erős erdödöket látott. Vitái szenvedélyesek lőnek, kivált a kis hitűek irányában, midőn a pajtásság semmifelő nem tudott mutatni, s igy meggyőződést, hitet nem tudtak egymásnak adni. Horvát Istvánt tehát, min mondám, bolondnak kürtölték. Erdélyből jött ez időben két gróf, s ezek vágytak látni Horvát Istvánt, s végre nem törődvén a kósza hirrel, elmentek Horvát Istvánhoz már csak azért is, hogy meggyőződjenek, ha vájjon csakugyan bolond-e? Horvát Istvánt könyvei közt leték, — mert ő tömérdeket dolgozott. A két gróf bemutatá magát nemcsak mint puszta kíváncsit, hanem mint tudományszeretőt, s mindjárt a történetre fordíták a beszédet főleg azért, hogy Horvát Istvánt saját szakmájában ösmerhessék meg, kivált pedig azt tudhassák meg, hogy Horvát István csakugyan bolond-e ? A grófok föllelkesiték Horvátot, ki a magyar őstörténetből egész lelkesüléssel hordta elő a legszebb adatokat, s a meglepett vendégek bámulva hallák a tömérdek buvárlat eredményét, s azt a lángoló tüzet, melly Horvátban kiolthatlan volt a magyar történeti kutatások iránt. A társalgás olly hosszúra nyúlt, hogy mind Horvát, mind a hallgatók egy pillanatra elcsöndesedének, utóbb az egyik gróf, Horvátnak kezét bizalmasan megfogva, mondja : ,Professor ur, — ennél lelkesültebb magyart nem ösmerek, s épen azért hiszem, hogy az őszinte szó nem fogja megbántani.' „Semmi esetre sem!" mondja Horvát. ,Kegyednek sok ellensége van.' „Hála Istennek." ,De nem tudja tán kegyed, hogy azok minő gyalázatos hirt terjesztettek.' „Hogy ne tudnám, — mondja Horvát, — ők engem bolondnak tartanak; — na de ezen nem csudálkozom, — annyira megzaporodtak az ostoba emberek, hogy a józan eszü minoritásban marad." Más embert megölt volna a bánat, földhöz vert volna minden könyvet, melly illy éktelen hálátlanságot hoz fejére; de ő nevetett a kis lelkű nyomorúságon, melly előrehaladt buvárlatait megérteni nem tudta, és tehetetlenségében ugy tett, mint a tyúk, melly a réczefiukat kikölté, s midőn azokat vizbe menni látta, kétségbeesetten verte szárnyait a parton, mert az ostobák a vizbe fognak fúlni. Midőn az iparmozgalmak kezdődének, s a nemzetet minden áron műhelyekbe szorították volna, magánkörben szüntelen beszélte: .Jó lesz, ha jó mesteremberek leszünk, de jaj lesz nekünk, ha az összehasonlításban azt lehetne bebizonyítani, hogy jobban tudunk csizmát és kabátot varrni, mint kardot forgatni." Búvárlataiban a szőrszálhasogatásig ment, s épen ezen okból akarták nevetségessé tenni; de minthogy épen olly apró részletekig ment, vitáiban végtelen erős volt, mert mindenre megfelelt. Gyakran mondá : meg kell a falatot rágni! mit két értelemben is kell venni, először úgy, hogy legyen a kutatónak türelme az utolsó izig fürkészni, de a prózaibb értelemben szólva, még a megevő falatot is úgy megrágta, hogy végre még a labdacsokat sem tudta lenyelni anélkül, hogy szét ne rágta volna. Furcsa bár az okoskodás, de ez is a következetességhez tartozik, és számtalanszor láttam ollyan embert, ki a legnagyobb következetességgel tett néha valami bolondságot, de aztán a józan dolgoknál annál következetesebb volt. Volt nekem a többi közt egy ollyan ismerősöm, kinek kabátján soha sem volt meg valamennyi gomb, és sem ajánlatra, sem kérésre nem hajolt, hogy a hiányzót fölvarrassa, s egykor a nagyobb unszolásnál némi indulatossággal mondá: ha az a gomb megvolna, ugy nem én volnék én. Bocsássatok meg némelly dolgot az embereknek, kivált ollyanoknak, kiknek érdemeik vannak, mert ezen kis gyöngeségek épen ugy ráadások a nagy tulajdonok mellé, mint ahogy a mészárszékben egy kis falat májat vagy tüdőt dob a mészáros a húshoz, aztán ezt a kicsit a nagyért dobják, és nem a nagyot a kicsiért. Horvátnak gyöngeségei közé tartozott az is, mint ellenségei gyakran mondák, hogy nevének végét pusztán t bütüvel irta, és nem th-yal, mi a nemesi neveknél átalános szokás. Hitvány gőgnek tartá, hogy valaki névvel, s annak sajátságos kiírásával dicsekedjék, midőn annyi szüksége volna a nemzetnek ollyan emberekre, kik cselekedetekkel mutassanak követésre méltó példát. Bizonyos alkalommal valami Papp Ferencz nevű ember levelezést kezdett Horváttal és a Horvát helyett mindig Horvát-ot irt, látván, hogy ez a jó ur nevét mindig két pp-xel irja; viszonválaszában rendesen igy czlmezte : „Tekintetes Pappp Ferencz ur!" Papp Ferencz uram e miatt egykor megkérdé. ,Ugyan, tekintetes uram, miért irja az én nevemet három ppp-el?" „Mert ön is rendesen egy haszontalan h betüvel megszaporítja az én nevemet, tehát én sem akartam e bőkezűségnek adósa maradni." Hiában mondák neki, hogy ezt, mint szokást, tisztelni kell; de Horvát ismét azt állítá : kegyelet a régieknek, de az ostobaságnak még akkor sem, ha háromezer esztendős volna is. Tanítványai ragaszkodással szerették, valamint ő is őket, s ha lehetett volna, a nemzeti emlékekhez, valamint a múlthoz ragaszkodást beléjük tölcsérezte volna. Szokatlanul nagy zsebeit könyvekkel megtömve hordta a leczkékre, s állításainak bebizonyításául hol egyiket hol másikat rántotta elő, bevett szójárása lévén : ,Nem csak mondom, de be is tudom bizonyítani!" Ellenségei ezt is jól tudták, s midőn az utczán menne, szintén nyögve a könyvek alatt, mellyeket bizonyítékul a tanterem felé vitt, összetalálkozik vele három ismerőse, kik közöl kettő Horvátnak esküdt ellensége volt, s az egyik megtapogatván Horvátnak zsebeit, szokott szójárására czélozva mondja : ,Mit akar Horvát ur ma bebizonyítani ? „Sokat!" Mondja Horvát. ,Hogy Ádám magyar ember voltál ,,Azt is bebizonyítom." ,hát még mit bizonyít be könyveiből?" „Igen sokat, — nevet Horvát, — mire tanítványaimnak szükségük van." ,No szegény diákok, — sóhajt a gúnyolódó, — ha azt a sok könyvet mind megtanulják." „Annyit nem kívánok tölök, — véli Horvát, — egyébiránt, hogy bizonyos uraknak származása még Ádámon is túlmegy, azt már könyv nélkül is tudják. Az Ürményi család hálából egész este hosszáig ingyen lakást engedett neki a családi házban az uj téren, s akkorban az a ház két emeletes volt. Horvátnak tetszésére hagyaték ott választani szállást, ahol akar, de ő a második emeleten választott.Majd magas lesz." Mondja a fölügyelő. „Nem tesz semmit." Felel Horvát. ,Jobb lenne tán az első emeleten, én azt vélem, tekintetes uram.' „Én meg nem vélem." ,De hát miért, kérem alássan?' Okoskodik az emberséges fölügyelő, ki a tisztelt férfiúnak mindenkép javát akarta, s megfoghatatlan volt előtte a világos kényelemmeli ellenkezés! „Hát épenséggel okot mondjak?" ,Biz én szeretném nagyon tudni, miért megy a tekintetes ur a második emeletre.' „Mert nincsen harmadik emelet." ,És ha harmadik is volna?" „Akkor oda mennék, mert nem akarom, hogy fejem másnak lába alatt legyen. Értett-e?" ,Igen is értettem!" Mondja a felügyelő ollyan képen, mintha mégsem tudná bizonyosan mit értsen, azt-e, hogy nem akar más emberek lába alá kerülni? vagy hogy mások ne zörögjenek feje fölött? Mindegy, mindkettőnek van elég értelme, s ha egyik nem tetszik, ott van a másik. Hogyan állítsunk takarékpénztárakat ? I. Czikk : Mi a pénz?! Uraim és Dániáim! kisebb nagyobb és középnemű földbirtokosok! Mind megannyi keresztyén atyámfiai! Örökösen panaszos fél,kiknek kérelmeik és elégedetlenségeik nem szűnnek meg verdesn