Vasárnapi Ujság – 1857
1857-01-25 / 4. szám - A Dom Miguel ezred hajdan és most (képpel). Vas Gereben 32. oldal / Elbeszélések
33 Ezer meg ezer ember szaladt össze e látványra, s az őrállás előtt dohányzó tizedest megkérdi egy magyar ember : ,Földi, — mit bámul ez a jámbor népség." „A fehér zászlót nézi, uram!" mondja a tizedes. ,Nojsz azt én is látom, de hát mit jelent az?" „Csak annyit, uram, hogy nincsen rab az egész ezredben."Micsoda ezred ez a vörös hajtókás?" kérdi az ur. „A Dom Miguel ezred, uram, ha talán hallotta hitét nagy Magyarországon." Mondja a tizedes ollyan büszkeséggel, mint ha most lépné meg határát egy nagy uradalomnak, s az utolsó lépésnél azt mondaná : ez a darab föld az enym! Az ur megemelinté kalapját a Dom Miguel szóra, aztán kezet fogott a tizedessel még pedig olly keményen, mintha az egész ezrednek egy keze volna, s épen most a tizedesé volna. ,Hogy hívják az ezredest?" „D mentünk apja!" nak hívják uram, — mondja a tizedes, — az a rege-E szavakat olly szent meggyőződéssel mondá el a tizedes, hogy most már a magyarázattal is adósak maradtunk, hanem ezt az adósságot tüstént le is is rójuk. het Alig lenagyobb böcsülete valamelly osztrák ezrednek, mintha csatában legelőször küldik tűzbe, békében pedig Bécsben van a törzse. Ilyen kitüntetett ezred most Dom Miguel ezred, mellynek épen ollyan ezredese van most is, hogy az egész ezred édes apjának tartja. Ezen édes apának megvan azon erkölcse, mi minden édes apának megvan, hogy gyermekét legjobban szereti, és nem is hiszi, hogy annál különb fiu legyen széles e világon. Ezt a tulajdonságot mások gyengeségnek tartják, én erkölcsnek mondom az ezredes úrban, mert az ezredes úr kedves gyermekeit nem kényezteti el, s akárhányszor szemeivel látta, hogy az ő fiai csupa engedelmességből meg is tudnak halni. Ennél nagyobb engedelmességet az édesapa sem kivánhat kedves fiaitól, hanem a fiuk is jól tudják, hogy az ezredes urat miért hivják édesapjuknak. Az ezredes urat hallaná valaki, milly büszke akármellyik közlegényre, s ha már annyi ezer derék fiu kész halálra menni egy emberért, ő meg szintolly kész meghalni ezen jó fiukért, kiknek becsületét drága kincsként őrzi. A Dom Miguel-ezrednek zenekara méltó jeles, hogy a kitüntetett ezrednek büszkesége legyen, s ahol a bécsi ember meglátja a vörös hajtókás zenekart, tódul a jó csárdásokat hallani, s a csinos fiukat nézni, kik a laktanyában a tömeg közé keveredve, mint megannyi házigazdák szívesen látják a kedves vendégeket. A mult évben bizonyos alkalommal a laktanyában játszván a zenekar, a bécsi előkelő világ nagy kedvvel hallgatá a zenedarabokat, s ugyanezen alkalommal egy előkelő szép hölgy drága karpeczét elveszté a laktanya udvarán. Néhány órával később az ezredeshez menvén, esengve kéré, tudakoltatná meg a kaszárnyában, nem lelte-e meg valaki a katonák közül a karpereczet, melly magában is szerfölött értékes, de értékesebb, mint emlék, s igy a hölgy nehéz szívvel viselné a veszteséget. ,Ha Dom Miguel találta meg, — asszonyom, — szól az ezredes, jótállok, meglesz!" „Bajos dolog jótállni, mosolyog a hölgy, — nem is gondolva, hogy az ezredes milly nagy nyomatékkal hívja saját katonáit Dom Migueleknek." ,Ismételve mondom, — szól az ezredes, — ha Dom Miguel találta meg, akkor már be is jelentette!" Fejezi be a beszédet, egyszersmind a napos tisztért külde, hogy dolgot minnél hamarább elintézhesse, s a megigéré hölgynek, hogy egy óra alatt tudós itni fogja! A jelentést mindjárt meghozta napos a tiszt, egyszersmind a karpereczet is az asztalra helyezé, jelentvén, hogy egy fiatal közember lelte meg a földön, azonnal az s őrházban tette le. Az ezredes ezt igen természetesnek találta, hisz Dom Miguel nem is tehet máskép, hanem azért a fiút magához rendelé, s a mereven megálló fiút előbb végig nézve, aztán egész atyai bizalommal mondja neki: ,Fiam, te találtad ezt a karpereczet?' „Igen is, méltóságos uram.',S rögtön bejelented ?' „Igen is, bejelentem, méltóságos uram!" ,Ember vagy, Dom Miguel,' — mondja az ezredes gyönyörködve a fiúban, aztán pedig a karpereczet fölvévén az asztalról mondja : „Ezt a karpereczet elviszed most azon asszonysághoz, ki ezt elveszitette. A fiu elvörösödött ugy, hogy a hajtóka nem volt pirosabb, mint az egészséges arcz, mellyre valami szégyen ült ki. .Méltóságos uram,— kérdi a fiu,— muszáj nekem ezt elvinni?" „Miért kérded, fiam?" .Ha én ezt oda viszem, majd azt találja gondolni az az uri asszonyság, hogy én ezért valamit várok." Kis-Szeben. — (Lásd a szöveget 34-ik oldalon.)