Vasárnapi Ujság – 1857
1857-02-08 / 6. szám - Egy rém óra a tenger mélyében 47. oldal / Elbeszélések
* 47 Ezen zuhatagok többnyire tavasszal hóolvadáskor támadnak,nem veszélyesek, de nagy kiterjedésük miatt mégis iszonyú kárt okozók. 1749-ben Baeras falva Graubündtenben egy illy sikló zuhatag által helyéről elsodortatván betemettetett, s minthogy ez éjjel s nesz nélkül történt, a reggel felébredő lakosok nem birták képzelni, miért hajnallik olly soká. Hosszú ideig kellett várniok, míg végre segélyt nyertek. Százat közülök kiástak a hóból, 60 életben maradt, a többi jéghiány miatt meg volt faladva. 1806-ik évben pedig hasonló sikló lavina egy egész erdőcskét a völgy egyik oldaláról a másikra sodort, s egy fiatal fenyőt a lelkész házának tetejére ültetett. Az ausztriai kormány a Lombardiából Tyrolba vezető utat a Stelvio (Stilfserjoch) hegyén keresztül építtetvén,a hózuhatagok ellen galériákat emeltetett, de ezek minden erős és szilárd voltuk daczára nem birták a hózuhatagokat föltartóztatni, ugy hogy a terv több módositást szenvedett, mig létesülhetett. A csúszó zuhatagok a siklókhoz hasonlók, csakhogy igen csekély lejtösséggel birós hegyoldalok alantabb részein támadván,olly csekély kiterjedésüek, s olly lassan haladnak, miszerint tetemes kárt csak ritkán okoznak. A sikló és csúszó zuhatagoknál veszélyesebbek a jeges vagy jégzuhatagok, mellyek a hegyek csúcsain levő iszonyú jégtömegek szétrobbanása és szakadása folytán keletkeznek. Ezen sziklakemény jégtömegek súlyuk és magas származásuk folytán roppant sebességgel rohannak a hegyoldalakon le, s az útközben levő szikladarabok által iszonyú ágyúlövésekhez hasonló robajjal hasogattatnak és repesztetnek. Rendszerint kietlen s laktalan vidéken s lakott helyektől távol támadván, nem okoznak kárt; ha azonban a jéghegy valamelly sziklafal felső szegélyéhez húzódik, s e fal alján falu van, akkor az illy jégzuhatag borzasztó hatású. 1819-ik évben Randa falut egy igy jégzuhatag szétrombolta; ezen falu ugyanis egy kilenczezer lábnyi magas, függőlegesen fölemelkedő szikla alján volt épitve, melly a Weiszhorn (fehérszaru) egyéb részét képezi. Ezen havasról óriási darab levált, a hegy felső széléig csúszott, s innen iszonyú erővel a völgybe lezuhant, hol 2400 lábnyi hosszú, L00 lábnyi széles (körülbelöl harminczhárom holdnyi) tért, 150 lábnyi magasságú jég- és szikladarabokkal elborított. Ezen tömeg ugyan laktalan földre zuhant, de a zuhanás által okozott iszonyú légnyomat olly nagy volt, miszerint malomköveket néhány ölnyi magasságra vetett. Házak szarufáit s gerendákat negyedórai távolságra szórt, s egy tömör kövekből épitett tornyot halomra döntött. Egy évvel ezelőtt Wallis cantonban egy jégzuhatag hasonló pusztítást idézett elő. Ezen völgynek felső medre, magas fekte és a jéghegyek közelsége miatt felette rideg éghajlattal bírván, laktalan. Szűk völgytorok választja el a felső részt, az alsó lakott völgytől. A völgytorok egyik részén emelkedik a Mauvoisin (olv. Moroazén) hegye, melly a Drance folyó közelében 500 ölnyi magas sziklát képez, s mellynek tetején a Getroz jéghegy emelkedik. 1811-ben olly sok hó és jégzuhatag keltkezett, miszerint a völgytorok jég- és hóval tölt, a Drance folyama folyásában feltartóztatott s a jéggát mögött 1817-ben tó alakult, melly csakhamar ötven lábnyi mélységet kapott A viz a jéghegy alatt képződött csatornán lassan kifolyván, nagyobb veszélytől nem tartottak. 1818-ban azonban ezen csekély nyilás jégzuhatag által bedugult, minek folytán a tó vize gyorsan áradott. A tó csakhamar 8000 lábnyi hosszúságra nyúlt s vize 200 lábnyi magasra emelkedett. A jéggát hossza vagy 510 lábnyi lehetett, szélessége 1000 láb volt s legalsóbb részén is van is 200 lábnyira emelkedett a viz szine fölé. De a tó szüntelen <DJ *) áradott, ugy hogy az alsó völgy lakói a növekedő veszélyt megérteni kezdék. Ennek folytán segélyre kérték a kormányt, felemlítvén, miszerint 1545-ben hasonló esemény az egész falut elpusztitó árjával, melly alkalommal 140 ember a kiömlött tó vizébe veszett. A segélyre felszólított kormány segélyt is nyújtott azonnal s e végre hatszáz láb hosszú alag ásatott a tó felé, hogy igy a viz lecsapoltassék. A munka veszélyes sikere kétes volt, de a fenyegető veszély nem engedett sok időt a tanakodásra s a legnagyobb megerőtetéssel munkához fogtak. Az alag ásatása junius 13-án be volt végezve s a tó vize lassankint lefolyni kezdett, ugy hogy junius 16 -án már negyven lábnyival megapadt. De még az napon a viz más utat keresett magának, a Mauvoisin alján, hol néhány laza szikla nem birta többé az iszonyú viztömeg nyomását kitartani. Egyszerre óriási, a hivatalos jelentések szerint 530,00O köbölnyi viztömeg a völgybe nyomult, fél óra alatt a falu el volt árasztva, s még rövidebb idő alatt Baguetól Martinachig rohant az ár. A genfi tavat, melly tizenkét mérföldre volt, hatodfél óra alatt elérte. Szerencsére a Rhone vízállása csekély volt, ugy hogy az egész víztömeget medrébe fölvenni s a tóba vezetni birta. Különben a Rhone völgyének egész alsó részét elöntötte volna. Daczára a rögtön adott jeleknek, 50 ember a hullámokba veszett. Nemcsak házakat és csűröket, de egész erdőket is elsodort a hatalmas ár, s a sziklán lévő föld általa elhordatván, a puszta szikla maradt hátra. A kár egy millió frankra becsültetett, s bizonyára még nagyobb lett volna, ha az alag jókoráni ásatása által a viztömeg nagy része le nem csapoltatott volna. A zuhatagok egy külön faja a föld-zuhatag, melly jég és sziklatöredékeknek keverélyét, s igy a hegyszakadásokrai átmenetet képezi, miről más alkalommal. Egy rém-óra a tenger mélyében. (Egy angol búvár hiteles tudósítása.) .... Újfundland legzordonabb partjai közelében nem rég egy „Marmion”, nevű gőzös, nem figyelmeztetve a környékbeli halászoktól, hirtelen elveszett. Kétségkívül egy rejtett szirtbe ütközve, azon pillanatban alásülyedt. A tenger e helyen nem lévén igen mély, nekem mint edzett bátor férfiúnak nem látszott lehetetlennek az elsülyedt hajóhoz jutnom. Közlöttem tervemet társaimmal, ők megnyugodtak benne. Minden halasztás nélkül megtevők szükséges előkészületeinket, és nem sokára vezényletem alatt, hatan, egy kis bárkában elvitorláztunk rendeltetésünk helyére. Az idő csendes volt és barátságos, bár dél és kelet felöl kisded gyanús felhőcskék aggodalmas tekintetet adának az égnek . De ez minket el nem rémitett. Azonban a viz mégis oly mély volt, hogy semmi árboczcsucs nem jelölé nekünk az elsülyedt jármű sírját. E szerint működésünk pontjának meghatározását a vakszerencsére kelle biznunk. Bárkánk tehát megindult, én és Rimmer — egy tapasztalt bátor legény, kit e veszélyes járatra kisérőmül kiszemeltem — magunkra vevők búvár öltönyeinket. Álarczos sisakjaink erősen fejünkbe húzva, nadrágaink kifeszitve, minden szükséges czikket rendbe hoztunk; a nehezékeket magunkra aggatok, s most készen valánk. „Borzasztó fekete az ég Berton!" szólt hozzám Rimmer. „Eh, csupán egy kis köd" válaszolom én. „Minden jól van!" „Ó!" hangzék tompán álarcza alól. „Készen vagyunk!" kiáltok társaimnak, de ők nem hallhatának engem. Én tehát szokásosan jelt adván nekik, a bárka oldalán a tengerbe bocsáttattam. Lefelé ereszkedénk most, előre én, nyomban utánam Rimmer. Nem soká tartott, s mi a tenger fenekén voltunk. Egy látszólag tágas lapályon találtuk magunkat, melly délfelé lejtőre hajlott, északra pedig mindinkább emelkedett. Midőn magunk elé pillantunk, egy komor fekete tárgy nyúlik fel a mélységből, miben gyakorlott szemeinkkel egy magas kősziklára ismertünk. Intek Rimmernek, és egyenesen a szikla felé haladtunk. Hogy miként érezheti magát olly ember, ki életében először járdál a tenger fenekén, azt én meg nem mondhatom. Itt ezer olly tárgy ötlik az ember szemeibe, mellyek még azt is, ki már századszor megtevé e vészteljes utat, bámulatra indítják. Körültünk látjuk a vízlepte tért, csakhogy itt a szem nem hathat olly messze távolba, mint a felső légben, mert a víz az ár növekedtével mindig sűrűbbé válván, végre ködös homályba látszik elveszni. A mellszellentyűből kiszabaduló lég folytonos bugyborékolásán, és mozgásaink által okozott pocskoláson kívül, legkisebb zaj sem volt hallható. Derekasan haladtunk előre, mert a fél világban olly idomtalan és nehézkes búvármez itt alant igen czélszerű, s az illy viselethez hozzászokott, gyakorlott embernek, legkisebb kellemetlenséget sem szerez. A halak egész serege környezett bennünket. Amerre csak tekintünk, mindenféle alakú és nagyságú halak ötlenek szemeinkbe. Sebes úszással iramodának el mellettünk, hol virgonczan játszadoztak fejünk felett, kergették, s üldözték egymást minden irányban. Itt zajlott egy csapat tengeri malacz, ügyetlen ugrásokkal, amott egy orka-delfin emelkedék lassuban a viz felszinére; itt egy sereg apró hal süvölt el nagy gyorsasággal felettünk, ott meg tengeri szörnyetegek ringaták óriási alakjukat lomhán a viz hullámzata közt. Ezek közül vagy három elálló utunkat, merőn ránk bámulva, s mozdulatlanul egy helyen maradva mindaddig, mig csaknem egészen közelökbe értünk, ekkor nyilsebességgel elrohantak. Azalatt mig mi a tenger fenekén haladtunk,fejünk felett a viz felületén, mint egy homályos pontot az égen, bárkánkat láttuk lassan tova vitorlázni. És most valami száz résnyi messzeségben előttünk állott a torony idomú fekete gagat-szirt, mellyet a távolból legelőször pillantunk meg. De még nem valánk bizonyosak, ha ez-e a hely, hol a „Marmion" hajótörést szenvedett. Azonban csakhamar egy sötét kerek alakú tárgyat vettünk észre. Rimmer megtaszít könyökével és rámutat, én helybenhagyólag intek neki, s gyorsabb léptekkel kezdünk haladni. Kevés perez múlva olly közel értünk a szirthez, hogy a sötét tárgyban az elsülyedt jármű előrészére ismertünk. Hirtelen ismét megtaszít Rimmer, és kinyújtja kezét, s a mutatott irányban tekintve, látom, hogy a tenger egész felülete tajtékzón hullámzik. Szívemet pillanatnyi borzadás futotta át. Veszélyes helyzetben voltunk, vihar volt készülőben. Visszatértünk-e most, illy közel törekvésünk tárgyától? Hiszen már előttünk fekszik az. Helyzetünk súlyos volt. Nem, én vissza nem térek. Jelt