Vasárnapi Ujság – 1857
1857-02-15 / 7. szám - Syriai vad lovak (képpel) 57. oldal / Természeti tudományok
57 Természettudományi nevezetességek. Syriai vad lovak. Mióta Eugénia császárné III. Napoleon férjével a franczia trón dicsőségében osztozkodik, számos ritkasággal és drágasággal jön megajándékozva a világ minden részéből, tisztelőinek s hódolóinak nagy seregétől. Sokat beszéltek mult évben a hirlapok azon nevezetes ajándékról, mellyet Egyiptom alkirályától kapott a franczia császárné. Ez ajándék két vad lóból állott. A lovakat eredetileg török katonák fogták a syriai pusztaságon, (ázsiai Törökország déli részében) ezek átadták a ritka állatokat a syriai kormányzónak, Izzet basának, ki ismét III. Napoleon lovászmestere Bourgoing által a franczia császárnénak küldte ajándékul. Végre a császárné a párisi nagy állat-seregletnek (a nagy Füvészkertben) ajándékozá s itt a két ritka állat folytonos bámulás tárgya volt sok ideig A tudósok is eljöttek vizsgálni a soha nem látott példányokat. A híres franczia természettudós St. Hilaire különösen figyelmére méltatta azokat, s ugy találta, hogy egy eddig egészen ismeretlen külön állatfaj áll előtte, melly se nem ló, se nem szamár, sem pedig a kettőnek korcs fajzata. A nevezett tudós a tudományok akadémiájában is értekezett ez állatokról s bebizonyitá, hogy a Párisba érkezett két példányt ugyan a Vörös-tenger melletti pusztaságokban fogták, de alkotásuk mutatja, hogy nincsenek bizonyos határozott hely és égalj alá teremtve, hanem másutt is megélhetnek. Lehet, hogy igazsága van a franczia tudósnak, azonban csupán annyit tudunk bizonyosan, hogy ezen állatokat eddigelé csak a Vörös-tenger szomszédjában találták, s ott is csak ritkaságképen. Nemcsak a párisiak bámulták, hanem Syriában s Egyiptomban is alig akadt ember, a ki illy lovakat már látott volna valaha. De St. Hilaire bebizonyitá azt is, hogy a régiek, különösen a görögök előtt, nem voltak ez állatok ismeretlenek. Aristoteles emliti a syriai lovakat s olly leirást közöl rólok, melly —mint mondják — egészen ráillik a Párisba hozott párra. A syriai vad ló lényegesen különbözik az öszvértől s a szamár és ló minden egyéb származékától; leginkább az által,hogy sokkal rövidebb a füle, s feje is kisebb, szebb és finomabb. Dicsérik, hogy rendkívül kitartó, erős, gyors és a táplálékban nem válogató, melly tulajdonságainál fogva igen hasznos házi állat lehetne belőle, de fajának szaporítása és éghajlatunkhoz alkalmazása még nem sikerült. Syriai vad tuvak. TAR Kakas Márton imitt amott. XXXV. Levél. A színházban. Zöld ördög. Ballet. Mióta Kakambukifornihorgyeminoment legutoljára láttam a komáromi szigetben a mázsáló pajtában, azóta nem emlékszem rá, hogy hozzá fogható szép előadást tapasztaltam volna a zöld ördögig. Hanem ez túl is tett rajta. Egészen megifjodtam bele, azt képzeltem most is négy esztendős kisfiú vagyok, akinek piskótát tömnek a szájába, hogy fel ne kiabáljon a szinpadra, mellettem a dajkák és csizmadialegények tapsolnak, odafenn pedig pajkos hajós sihederek visitoznak a jegenyefákra felkapaszkodva, ahonnan ingyen belátnak a játékszínbe : egyik ördög a másikat kergeti a színpadon, öklelőznek,verekednek,én attól félek,hogy valamelyik megesz, hanem azután megvigasztal a dajkám; nem bántja az ördög a jó gyerekeket , csak a rosz kritikusokat viszi el, és én még nem vagyok kritikus. Óh boldog a gyermekidők, amikor én még nem voltam kritikus, s ollyan jól mulattam Kakambukifornihorgyeminomenben, mint a jó pesti közönség a zöld ördög előadásán. Engedje szerkesztő ur, hogy ezen a thémán magamban tovább andalogjak. XXXVI. Levél. A szinházban. Régi pénzek. Szentpéteri jutalomjátéka. Csunya, háládatlan, önérdekkel teli a világ!szerkesztő barátom. Sem HA Z. mit sem szeret ez magáért, mindent csak önérdekből szeret. Még a pénzt sem szereti magáért; — ha kijön a forgalomból, azt mondja rá ,,régi pénz" s kínálja fele áron zsidónak és múzeumnak : csak azért szereti az ember kedvesét, mert élvet talál nála; ha fogai hullanak, ott hagyja; csak addig szereti vén cselédjét, amig tálat nem tör, keze reszketés nem lesz, csak addig szereti költőjét, mig elméje nem gyengül, csak addig tapsol szinészének, a mig az ugrálni bir előtte; azontúl vén szerető, vén író, vén szinész: — vén cselédek, régi pénzek — menjetek a muzeumba! Igen kedves és buzdító példa áll előttünk. A mi jó öregünk, Szentpéteri, a daezos Petúr bán, a genialis Bémy, a jókedvű Kántor, az erőslelkű bankár, a tisztakeblű Menenius stb. stb. tavaly megbetegült, s vele együtt mindazok a derék férfiak, akiket előszámláltam, és még számtalan mások, akik nem jutnak eszembe, ágyba feküdtek, és a hetirend készitő urak sokszor sóhajtoztak miattuk, mert nem egyszer jártak ugy, hogy a játékrendet megcsinálták s akkor jutott eszükbe, hiszen Szentpéteri beteg, s más darabokat kellett válogatni. Szentpéteri nem szokott beteg lenni soha. Szentpéterinek nem voltak színpadi nyavalyái; ő titkolni szokta, ha valami baja volt, s eltagadta, ha mire fájt; s csak játék után szokta megvallani, hogy itt és itt ebben a jelenetben közel volt az összeroskadáshoz. Azonban Szentpéteri meggyógyult, s vele együtt felkeltek az ágyból Petúr-