Vasárnapi Ujság – 1857
1857-09-20 / 38. szám - Turul, Mohács (képpel)396. oldal / Költemények
396 temtsége tekintetéből leginkább a keresztyénség szent ügyeit intéző egyházi főhatalom követelte. Így hazánk, az ókor nyelvének kedvéért, saját legdrágább védkincsét háttérben hagyni kényszerült, s vele a nemzeti szellemű pallérozottság sem törhetett az előtérbe az egész középkor századain keresztül. Innét kezdetben maga a deák nyelv volt egyedüli tantárgy sok ideig; utóbb társalgás közben sem volt szabad szerzeteseknek s egyéb papi egyéneknek más nyelven beszélniök. Hogy mindez igy és nem máskép ment, őseinket nem okozhatjuk, főleg ha megfontoljuk, miszerint ők olly sokoldalú újitásnak, annyi bel-s külviszálynak közepette nem képesülhettek a főhatalom minden intézkedéseinek legott kezdetben a közvélemény nyilatkozata által nemzeti irányt adni; de más részről annyi mégis bizonyos, miszerint idővel kedvezőbb viszonyok közt sok másképen alakult, s a melly arányban a deák nyelv és irás tudása elterjedt, ugy mind inkább alkalmaztatott az a nemzeti nyelv kifejtésére is. Magyar fajunk miveltsége lassú emelkedésének lényeges okaihoz számithatjuk még a sajtó és rongypapiros nem létét (a rongypapirosnak hazánkban legrégibb nyoma azon oklevél, melly 1274-ben költ,) s ezek, valamint ügyes leiró kezek hiányában a könyvek, kevés léténél fogva, rendkivül magas árát, s azoknak nehéz elterjedését; valamint a nemesi rendnek harczkötelezettsége sem nyújthatott hazánkban neki sem időt, sem ösztönt és kedvet az alapos önképzésre : innét tanultsága csak a vallás elemei, a törvények s hazai történetek némi sovány ismeretéből állott, mellyet többnyire házi papjaitól nyert. Legfőbb akadályai voltak azonban előhaladásunknak tudomány-és művészetben s igy nemzeti miveltség-és csinosodásban a folytonosan zajló bel-és külháboruk. Ha történelmünknek tárgyalt időkörünkre vonatkozó lapjait figyelemmel megfutjuk, szakadatlan sora tűnik fel előttünk a csendes működés eskütt ellenségeinek, a véres csatáknak, mellyeknek vészfergetegei közt könyvtáraink, tartalmukra bár kisszerűek s alig némi jelentékkel bírók, dúlások és lángok martalékaivá lettek, a tudományok néhány szerzetes lakokban vonták meg magokat I. Istvántól III. Endre királyig. Évkönyveink lapjain az ide irányuló vérsorok ezek: Kupa, a somogyi törzsökfő, erdélyi Gyula, Othum és Keán elleni harczok, Szermon bolgár bojár, elfoglalja a hon délnyugoti részeit, Szerémet pedig a byzanti erő. Péter alatt a német befolyás (1000.—1114.) következtén keletkezett háborúk. Meghasonlás Endre és Béla herczegek közt. Salamon és a testvérherczegek közti viszályok. A kunok elleni harczok. A byzanti veszélyes beavatkozások (1114.— 1205). Endre és Imre közti villongások. A II. Endre alatt dühöngött fejetlenség. Tatárpusztitás. IV. Béla és V. István közt lezajlott egyenetlenkedések. Kun zendülés, a nép általános elszegényedése, Kun László szekere. A III. Endre kormány idején keletkezett olasz befolyás, mindannyi gátok, mellyek a nemzet figyelmét más irányba terelvén, a nemzeti miveltség kifejlését tetemesen akadályozák el annyira, hogy Illy rohama alatt a nemzet terhes sanyaruságainak bizton elmondhatta volna sírja szélén az utolsó Árpád „Isten csodája, hogy még áll hazánk!" Illy életben tudományra és művészetre nincs és nem lehet idő és figyelem, s az emberek a csendes működés áldásai és az elméleti szellemfoglalkodások iránt érzéketlenek. — Mindezek után egy perczig sem tartózkodunk nyiltan, szemben dicső őseink fekete vérű ellenségeivel, elfogult s aljas ócsárlóivel, a nagy világ szine előtt kijelenteni, miszerint azon nemes nemzet, melly annyi kül-s belviszályok daczára, európai alkotmányos létének három első századában olly sértetlenül tartotta meg nemzetiségét, alkotmányos szabadságát, s annyi simulást tanúsított az európai uj élethez, hatalmasabb elemeket hordozott keblében, minthogy kételkedni lehetne életerejében , s a valódi mivelődésre annyira fogékony hajlandóságában. 15. §. Visszapillantás. Azon kép, mellyet nemzetünk miveltségének három százados állapotjairól vázoltunk, kétség kivül derültebb szinben tünteti fel az Árpád királyság kormányidejében élt ősmagyart, mint mellyben azt közönségesen látni szokták. Huszonhárom Árpád király uralkodása folytán figyelmét nagy részt országos és jog-élete kifejtésére, legnemesebb erőit önállóságának fenntartására, s a pusztitó viharok által majdnem végenyészetre jutott államnak ujból felépitésére kényszerülvén fordítani , kettős hivatása jön, harczokat viselni s törvényhozást folytani; mindkettőben a gyakorlati ész és erőnek olly emlékezeteit hagyta, mellyek azt azon korban a legderekabb népekkel hason rangra méltatják. Vitézség és honszeretet, mellyek soha, a legkétesebb időben sem csüggedtek, jellemzik ezen hosszú időfolyamon keresztül a magyart. Életfontosságú elhivatásához képest, a művészetek s tudományok irodalmi gyakorlására felette kevés időt fordíthatott; de a nemes, jó és szép iránt vele született hajlam-és fogékonyságánál fogva, soha nem maradt az európai népek miveltségi haladásaitól idegen, sőt iskoláinak nagy száma, a külfölddel sűrű és sokféle érintkezései, a királyok s országnagyok udvarai által aránylag szorosabb részese volt a világmiveltségnek, mint némelly későbbi időszakaszokban. A harczszünetek csendes napjaiban az elpusztult városokat megnépesitette, a vadon vidékeket szépítette, a kézmüveket behonositotta, megindította a kereskedést, melly szülő anyja a jólétnek, terjedelmesb ismeretnek, élesztője a kézmü-iparnak s földmivelésnek, mindezek által a közvagyonosodást eszközlötte, mi szükséges föltétele a szellemi miveltségnek. E mellet az idegen művesek és kereskedők, kik részint átutaztak, részint letelepültek, az átvonuló keresztes hadakkal, ugy a szentföldre folyton kimenőkkeli érintkezés, kereskedőink byzanti utazásai, római zarándoklatok, a meghódított Dalmáthonnak szorosabb közlekedés, a kül udvarokhoz sűrűbben járó követségek , az olasz, valamint a párizsi egyetemek látogatásai , mindannyi gerjesztő okai és forrásai voltak a nemzet polgári csinosodásának. A keresztyén isteni szolgálat minden érzékekre ható módjai: a felséges egyházak, festmények és szobrok, a diszes készületek, zene és ének, hathatósbbá tevék az érzéki emberre nézve az uj tanítást is, s az Isten anyjának tisztelete, melly legott István óta különösen sajátja volt a magyar egyháznak, a nőnem iránti viszonyt mi már a fejedelmi korban tiszteletgerjesztő volt az ősmagyarnál, — szellemibbé s nemesbbé tette : mindannyi sikeres eszköze az erkölcsök szelidülésének, az érzékiségből kibontakozásuknak. Ezekhez járult még az udvar csinosodása, melly a külföldi vendégek és hitvesek által növekedett, mig a Byzanczban nevelt és franczia hitvest tartott III. Béla alatt a kelet és nyugot kényelmeit, fényűzését, és külső formáit egyesitette, s a nemzetet uj szükségekre tanította. Ennyi és illy jelenségek után méltán remélheté a magyar, hogy nincs messze a kor, mellyben a miveltség jelentős fokán nagy és tekintélyes leendő haza, minő volt később nagy Lajos és Hunyady Mátyás kormánya alatt , de más volt irva róla a sors könyvében. Jött a tatárjárás, kunvilág, felzajlottak a belháboruk, s III. Endre király halálával a XIII. század napja halavány fényben áldozott és Magyarország elpusztult virányain. * # # Ez képe árpádkori miveltségünknek, melly ha a dicsőség arany szálaiból nincs is ragyogólag összeállítva, de hű, nemes és ollyan, melly a nagy világ méltánylatára bizton számithat; a romlatlan utókor pedig örömmel meríthet belőle hűséget, szent lelkesedést; mert szépen s a valót híven rajzolva énekli halhatatlan Garayak : Csak törpe nép felejthet ös nagyságot, Csak elfajult kor hós elődöket; A lelkes eljár ősei sirlakához, S gyújt régi fénynél uj szövétneket. S ha a jelennek halványul sugára : A régi fény ragyogjon fel honára! Mohács. Megindult a király kisded seregével, Melly az ut porát is csak alig veré fel, S miként a hógomoly, melly hegyről leomol, Csak lassan kint nőtt a sereg, mig elére Mohács sikerére. A kisded magyar had, elszánt a halálra, A jövő nap keltét olly nehezen várja! Álmodik- e róla, hogy egy rövid óra, Viharos csatának vérfergetegében, Elsöpri végképen!? . . . Véres arczczal végre felpirul a nagy nap, Mellyen annyi főpap- s annyi nemes nagynak Fátyolt von szemére a halál búséje, Hogy ne lássa árva hona pusztulását , S a török rablánczát.