Vasárnapi Ujság – 1858
1858-06-13 / 24. szám - Peregrinus. Jókai Mór 278. oldal / Elbeszélések - Thali Kálmán; Catalauni éj 278. oldal / Költemények
szétzúzva, széttörve; amit az emberi erőszak épen hagyott rajta, azt az idő vasfoga emészti napról napra, s ki tudja, vájjon e romboló elemek néhány évtized multával nem fosztják-e meg utódainkat annyira e dicső emléktől, hogy csak hagyomány után fogják mondhatni hogy : íme ott azon a csúcsos hegyen a Duna partján, volt hajdan egy fényes királyi vár, mellynek pompájáról atyáink annyit meséltek, s még romjait is látták! — Catalauni éj Zombory Gusztáv. Catalauni csatatéren — Vértül ázott sik fenyéren, Hun halottak hol pihennek . Vége nincs a küzdelemnek. Vége nincs a küzdelemnek Hosszú másfél ezred óta : Régi hadzaj meg-megújul, Föl-fölzeng a harczi nóta. Hosszú másfél ezred óta — Éjjelen a vészcsatának Elhunyt ősök, porló hősök, Minden évben harczra szállnak. Régi vihar újra tombol, Árnyak kelnek a sirokból . . . Kopja — lándsa — tegez — paizs — Még a régi paripa is . . . Catalauni csatatéren Süt a hold a sik fenyéren; Egész rónán fehér köd ül — Csillag tekint onnan fölül, Egy-egy felhő lebben néha — Bús homályt vet az árnyéka, Varázs lep meg fűt, fát, bokrot, A lomb is olly félve suttog . . . Ez az éjjel , tündér éjjel, Telve titkok szentségével, Bűbáj, száll a néma tájra . . . Varázslatnak éjszakája! — Harczban elhunyt és daliák Sirjaikat oda hagyják; Ott is egy 6ír sötétedik . . . Itt is egy árny fehéredik . . . Szétnyílik a sírnak halva, S kilép a hős félig halva, — Félig halva, félig élve , Felkölté a kürt zengése. Oldalán a fényes aczél, Függ a puzdra nyíllal tömve; S dárdájára támaszkodván — Néz a puszta sírgödörbe . . . Minden rögből, minden hantból Egy-egy ősi bajnok támad, S holdragyogta rónaságon Lenge árnyak lengve járnak . . . Zendül a kürt, egyre tompán — Mintha a föld alól búgna; Mének gyors futása dobban, Régi zászlók lengnek újra . . . Góth, alán, svév, burgund hadak Egy sereggé összeforrnak . . . Hej Thorizmund, hej Sangibán : Boszut állunk ma Attilán! S kardjaiknak fényes élén Holdsugára visszaragyog, S verteiknek sima tükrén Megcsillannak a csillagok . . . Csilloghatnak, ragyoghatnak : Fölkeltek a hun halottak! Nem sokára a ragyogást Felváltja vad viaskodás! S mert a Zoárd győző vezér S mert Uzindor százzal felér, S mert minden hun kész oroszlán : Hej, szörnyű harcz lesz ez aztán! Theodorik, a góth király, Hadával a sikra kiáll, S burgund és frank, góth és alán Miként a hab tolul nyomán. Római sas, turul-madár Egymással vad csatára száll; Karmot vágva szárnyat tépve : Ugy vijjognak fönn a légbe . . . Két szellemhad összeszáguld, A harcz ollyan irtóztató; Hull a hős , de vére nem foly ; Gazdátlan fut szerte a ló. Sujt a kard , a pajzsra csattan, Sujt a kard, de hangja hol van.. . Szúr a dárda, szivbe járva — S egy nyögés sem hallik ottan. Theodorik büszke fia : Thorizmund, a góth dalia — Hunok hadát űzi — hajtja, Messze villog szörnyű kardja . . . Mig Zoárd, a huni vezér Sangibánnal fegyverre kél, És lesújtja nagy kegyetlen — Hogy vert népe holtra retten . . . De Uzindor vad harcz után Aetiustól porba döntve . . . Oh jaj hunnok, jaj tinéktek : Elhullott a hősök hőse! S már-már lankad harczolásuk, — Zug az ellen diadalma : Midőn csöngve, égbe zöngve Kél a hunok riadalma : ,,,,Oh Attila, hős királyunk — Ne hagyj minket! szállj le hozzánk! Emlékezzél híveidről, — Dicsőséged fényét hozd ránk!"" — Attila ül fenn az égben, Hadtur mellett, jobb kéz felül, — Hallja a szót, kapja kardját, S gönczöl szekerére felül ... * Vágtat, rohan a hét csillag — Csakúgy reszket, sziporkázik, Megrendül az égnek boltja, Merre ujja elczikázik . . . Majd lerobban — földre dobban A nagy Isten ,,ostorá"-val, Riad a hun lelkesedve — Rémül a góth közel távol, Most még az éj kisértetes! . . . Most még a harcz rettenetes! . . . © Föl ti hunok Attilával : Hadur-Isten ostorával! És rohannak űzve, győzve, Mint az üstökös, rohannak .• Erejével a villámnak, Haragjával a viharnak. — Fönn a légben turul-madár Szárnya csattog győzelemre . Szétszakgatott római sas Élet nélkül hull a földre. — Thorizmund keblébe a nyil Mint a hulló-csillag röppen, És leroskad holttestével Holttestekre a mezőben . . . Pajzs nem használ, vért hiába, Attilának kardja ellen : Szivbe vág az, mint a villám, Rést ütvén a vértes mellen. Százan — ezren hullnak tőle, kerülvén a sik mezőre; Elhalt a legjobb csatár is : Theodorik góth király is! — S nem nyugoszik nagy Attila, S nem nyugszik egy hun dalia : Mig frank, burgund, svév, góth s alánt. Csak egyet is hirczolva lát! Csak midőn már mind elhullva Sírjaikba dűlnek újra — S megvíni már nincsen kivel : Akkor hagy fel küzdelmivel. — Es a holdas éjszakában Győzelemtort ünnepelnek, S hálát zöngve Attilának , Újra sirjaikba tűnnek . . . A nagy király fényhelyére Ismét visszaszáll az égbe, S trónján ott nagy ékesen ül — Hadúr mellett jobb kéz felül . . . — Catalauni csatatéren Süt a hold a sik fenyéren, A csillagok ugy rezegnek . . . Dicsőség a hun nemzetnek! « * » Reggel a pór félve nézi : Milly tiportak zöld vetést . . . S keresztet hány, visszatérve, S rágondol az ö regékre. — Thali Kálmán: A Peregrinus. Elbeszélés JÓKAI MÓR „Dekameronjából." *) A jó Wielandnak van egy regénye, mellyben a korában elhatalmazott tüneményes regények íróit persifflálja, oktalan mesékkel, következetlen meglepéseikkel. E gúnyregénynek az a főalapja hogy van egy elátkozott herczeg, Biribinker, a kinek az a fátum, hogy mikor legjobb dolga van, még a feje sem fáj; ha véletlent valaki a nevét kimondja előtte „Biribinker" egyszerre beleüt szerencsétlenség; a herczeget baj bajra éri, üldözik, megveri! szeretője elváltozik, boszorkányok megnyomják, orra nagyot n egyszóval a puszta Biribinker szóért megszenved eléggé , az elég szép drámai indok. Pedig én ismertem egy illyen elátkozott herczeget, egy illye mesebeli boszorkány üldözések választottját, a kinek csupa csak egy veszett név, egy rajta száradt szó volt egész éltére val fátuma, melly üldözte városról városra, faluról falura, ismeröse közöl ismeretlenek közé; üldözte egész a sir fenekéig. Néha napján Nagy Jánosnak hívták, ez bizony nem nehéz néi könnyen megtanulhatja minden ember, hanem ezt csak ezredi ember tudta; nem is igen szokták rá vesztegetni. Nehéz fejű fiúcska volt kis diák korában, mindig a hátuls padban ült, és faragott, meg legyeket fogott, legjobb esetben alud mig a többiek feleltek. Mikor rá került a sor a felelésben, minden fejtörés nélkül minden szakódás mellőzésével lefeküdt szépen a padlóra, kiállta hat botot sírás nélkül, s visszament a helyére, mint a ki dolga legjobban végezé. Közvizsgák alkalmával a tanárok úgy szokták őt bemutatn mint mustráját a semmit nem tudásnak; a ki minden iskolát kétsze háromszor ismételt; ugy hogy tizenkét éves kamasz volt, mire a akkoriban conjugistának nevezett osztályt harmadszor is megfeküdte, anélkül, hogy valami ragadt volna rá belőle. Egy közvizsga alkalmával a tanár, aki maga is szerette volna ha valamit producálhatna vele, azt az igénytelen kérdést kivánt vele megoldatni, hogy hajtogassa előtte ezt a latin igét : „eg sum" (én vagyok). Iskolát járt emberek tudják, hogy ez épen az elején van nyelvtannak, hogy ennek a második személye : „tu es." Ez ollya ismeretes dolog, hogy a ki soha nem tanulta is tudja. A jámbor Nagy Jankó azonban soha illyen állatnak hitt nem hallván , a világ rendes folyásából azt következtette, hog semmit okosabbat nem mondhat e kérdésre, mint azt, hogy „sus. „Sus!" Azt a rengeteg hahohát és hihitét, a mi erre a szóra mindé öreg és apró embert felvett az ülő helyéből, csak az képzelhet *) Olvasóink, ugy hiszszük, szivesen veerlik Jókai legújabb nagyobb vállalatába e mutatványt, melly szorosan a magyar népéletből vett tárgyánál fogva is nagyobb mérékben lesz képes a figyelmet lekötni. Kivárjuk, hogy a „Dekameron'' minél nagyobb e terjedést nyerjen. Szerk.