Vasárnapi Ujság – 1860
1860-04-22 / 17. szám - Révész Imre (arczkép) 193. oldal / Élet és jellemrajzok
194 néhány hónap múlva műve beadása után, csakugyan megbánta tettét, s vissza akarta venni, az előtte már ekkor csekélynek látszó pályamunkát; azonban — a bírálók készen voltak, a jutalom kihirdettetett, s a nyertes a pályázók közt Révész Imre jön ! — E művéről szólva irja egy ösmerősének : „ha mostani eszemmel nézem , nyomorult silányság az; de szép tárgyánál fogva még ma is édesdeden emlékszem reá." — Igaza van Senecának : sokan elérhetnék a bölcseséget,ha oly könnyen el nem hinnék, hogy elérték azt! Látjuk, hogy Révész nem fog e könnyen hivők közé tartozni. S ép azért, a szerénységnek e négyszemközt tett szigorú nyilatkozatában, ki ne ösmerne rá, a valódi bölcseség biztos zálogára? Hányat nem ragadott volna magán kivül ez Európa előtt odanyújtott koszorú ? A mi 19 éves ifjúnk homlokát nem kábítá el. Kettőzött szorgalommal irányzó tanulmányait a nemzet történelmére, melynek ősi dicsősége iránt csaknem a rajongásig fokozott tisztelettel viselteték. S irodalmi látkörének, e téren ugy, mint átalában, szélesbitésére, igen kedvező módot és alkalmat szolgáltatott neki azon körülmény, hogy a debreczeni főiskolában (melynek minden osztályait kitűnő előmenetellel végző) az olvasó társulatnak több évig választott könyvtárnoka, majd iskola pályája utolsó két évében, a kollégium gazdag könyvtárának is őrzője és búvára volt. A könyvek olvasása azonban nem elégíté ki az ismeretszomjas ifjú vágyait. Önmivelésének egy uj szakát akarta megnyitni s azt utazással kezdeni, melynek oly hatása van a lélekre, hogy, mint Chateaubriand mondja, valakit csak megérint, már nemesiti. Utazás nélkül alig is lehet befejezett miveltség. Ez után vágyódott Révész is; s daczára annak, hogy még iskolái bevégezte előtt, elébb szentmihályi, később balmaz-újvárosi lelkésznek meghivatott . 1851-ben külföldre elindult. Bécsben kellett engedélyt és útlevelet kérni. Azt mondták : elvárhat azután félesztendeig is! — Visszafordula? Nem! Azt felelte : tehát várni fogok fél esztendeig. S e félévet a császári könyvtár búvárlásával tölté el, kutatva és tanulmányozva abban a nemzetünk történetére vonatkozó codexeket, régi magyar nyomtatványokat és kéziratokat ép oly szorgalommal, amely híven látogatta másfelől az ottani theologiai intézetet. E közben a félév eltelt, útlevelet pedig ez idő alatt sem nyerhetvén, kénytelen volt hazajöni, s későbben, 1852. tavaszán kiadott utazási engedélye, már balmaz-újvárosi lelkészi állomásán letelepedve találta. És igy tán már igénybe sem vette a későn érkezett passust? Néhány hét múlva, vándorbottal kezében, uton találjuk a hivatalát odahagyott, tapasztalás után sóvárgó fiatal lelkészt, Németalföld felé; s Hollandiát, Belgiumot, Helvetiát s az ausztriai birodalom több tartományát beutazván, mindenütt a tudományos életet, a könyvtárakat, s azokban a hazánk és nemzetünkre, s hitfelekezetére vonatkozó adatokat tette figyelme legfőbb tárgyául. Utjának több pontjáról, az akkori „Magyar Hírlapban" terjedelmes közléseket adott ki. Lombard-Velenczében befejezvén utazását, Trieszten, Laibachon és Bécsen keresztül visszatért újvárosi híveihez, s kedvencz tanulmányaihoz. A Magyar Hirlap, Pesti Napló, Magyar Sajtó, Uj Magyar Muzeum, Sárospataki Füzetek, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, — melyek közöl többnek, éveken keresztül rendes munkatársa volt, — igen számos értekezést, szigorú és alapos birálatot hoztak tőle, leginkább a hazai történelem és nyelvészet köréből; valamint több rendbeli papi dolgozatai is jelentek meg. Nagyobb önálló munkái pedig : 1. A protestáns egyház-alkotmány alapelvei. 1856. 2. Vélemény a magyar prot. egyházalkotmány főpontjai felett. 1857. .... 3. A pesti theologiai intézet tanárainak felszólitására minden dij nélkül forditotta . A theologiai tudományok encyclopaediáját és methodologiáját. Irta Hagenbach, 1857. 4. Erdősi János magyar prot. reformátor stb 1859. 5. Etel laka,vagy Etele hun király birodalmi székhelye stb. 1859. Mindezeket a tudományos birálat érdemek szerinti elismeréssel fogadta, szerzőjüket pedig a magyar tudományos Akadémia azon méltó kitüntetéssel jutalmazá, hogy történelmi osztályába közakarattal tagul választá. Nincs miért késedelmeznünk azon biographiai adatok fölött, hogy Újvárosról két évi ottlakás után Szentesre, onnnan szintén két év múlva debreczeni lelkészszé hivatott, s 1856-i május óta itt hirdeti ihletett ajakkal az urnák igéit. Inkább akarván jellem- mint életrajzot adni, azon körülményekre fektetünk nagyobb súlyt, melyek a charakter vonásait emelik ki. S ezért még két körülményt említünk fel. Révész Imrét már két tanári székkel kínálták meg. Debreczenben a magyar irodalom, Kecskeméten a theologiáéval. De ő nem azért pap, hogy legyen miből élni, hanem lelkész hivatásból, és nem hagyja el az oltárt, mely mellett az Urnak és a tudományoknak áldozni oly jól összefér. És ő egészen, és csupán e kettőnek akar élni. E miatt történt az is, hogy 1856. óta minden dij nélkül vitt egyházkerületi aljegyzői hivataláról is legközelebb lemondott. De hiába. Több mint háromszáz egyház szavazata úgy kivánta, hogy foglalja vissza előbbi helyét, s ő, engedve a bizodalom és körülmények igényeinek, ismét a jegyzői székben ül. Végezni akarjuk a rajzot, melynek koránsem itt volna befejezése, ha mindazt el lehetne mondanunk Révész Imréről, amit ismertetői tisztünk szerint fel kellene hoznunk, hogy a kép, melyhez kezdtünk, tökéletes és egész legyen. De e tekintetben határ van előttünk, melyen átlépnünk ezúttal nem lehet. Szabad legyen azért vázlatunkat egy szellemdus iró birálatával rekeszteni be, ki a Szent István-társulat által kiadott életrajzgyüjtemény II. kötetében Révészünkről így szól : „Iratai nálunk ritka alaposságú történelmi s kritikai tanulmányairól tanúskodnak, melyeknek valamint férfias és szabatos nyelve és irálya, széles és kimerítő olvasottsága. Révészt méltán irodalmunk kitűnőbb férfiai sorába emelik, mint kitől még szintén igen becses munkákat várhatunk, miután jelenleg is, a hivatásából folyó sűrü elfoglaltság között, a magyar protestáns egyház és egyházi irodalomtörténet megírásán fáradozik, mit irodalmi élete kitűnő czéljául tűzött ki, s melynek megírására, vallásfelekezetének bizonyára egyik legalkalmasabb férfia." Teljes hitünk, hogy Révész Imréről el fogja mondhatni a magyar reformált egyház : „Ez az én szerelmes fiam, kiben megvigasztaltattam." Békési Szathmári Károly. Mohács. Fűzfás Tiszaparton, tábor közepében, — A népe lehetne vagy negyvenezer — Áll Zápolya János bő sátora, szépen Felütve a sikon, Szegedhez közel. Sátorban a vajda fényes lakomát ad; Öreg kapitányok s ifjú daliák Székére üritik együtt a kupákat; Fejekbe a jó kedv s bor mámora hág. — Hát egy hegedős sincs? — felszólal a vajda, — Egy sincs, ki minékünk most zengene dalt : A lányka szerelmét epedve, sóhajtva, Vagy lelkesedetten bajnok-diadalt ? *• Hát egy hegedős sincs? — vendégei szólnak, — Szolgák ide gyorsan egy énekelőt! . . . Még jól ki se mondták s egy roskadozó agg Ott áll közepettök, a vajda előtt. — Dalt mondják urak? dalt, mely lelket emeljen, S behasson a szivek mély rejtekibe? Elmondhatok egyet, egy ujat, a melyen Majd lelketek is sir, Mohács a neve. Ujjngnak az ifjak, suttognak a vének, Egy arcz besötétül, másik kipirul, A vajda meg int s igy gyöngyödzik az ének Az őszhaju lantos agg ajkairul : „Gyors hirnökeit szétküldözte királyunk, Ez hangzik a völgyön s bérez ormairul : A kontyosok ellen harczolni kiálljunk, Otthon ne maradjon se szolga, se ur! Egy kard se heverjen gyáván a hüvelyben, Készen legyen a kürt, ij és buzogány, A férfi családját megvédeni menjen, Biztassa, bocsássa ifját a leány. Hanem mi magunkban : hol volna segítség? Fegyverre ki nem korcs, ki honfi, vitéz, Gyorsan fel! az ellent kiűzni segitsék. A késedelem csak bajt bajra tetéz.