Vasárnapi Ujság – 1860
1860-06-03 / 23. szám - Kurbán bég. Jókai Mór 270. oldal / Elbeszélések - K. Béla: A vén muzsikus 270. oldal / Költemények
270. ellenmondásra is. Zsedényi ritkán szólalt meg ugy, hogy beszéde maga után sok más beszédet, sőt néha egész háborúságot ne vont volna. Ez csalhatlanul bizonyitá, mikép a legnépszerűbb szabad elvű követek is ezen éles eszű ellenféllel harczolni, mindenkor méltó, érdemes dolognak tartották. Zsedényi szónoki előadása ízléssel is volt párosulva, s szorosan kerülvén mindig a közönségeset, nyerset, szenvelgőt, az nemesebb, müvésziebb szint is öltött magára. Mindig komoly, ünnepies méltósággal beszélt, hangja erőteljes, csengő; arczbeszéde élénk kifejezésü, tagjáztatása kerekded volt. Lovagias önérzettel vivott s szónoklatával sokszor oly tárgyakat is kedvező színben tudott előállítani, melyeket a többség nem csak nem helyeslett, hanem valóban roszaknak, rútaknak tartott. Beszédeit még az ellenpártiak sem tartották unalmasnak, ízetlennek, sőt még a türelmetlen országgyűlési fiatalság is figyelemmel kísérte hatályos szónoklatát. Legyen elég e futólagos rajz Zsedényi 1848 előtti politikai szerepléséről. Ez utóbbi akkor teljesen meg is szűnt. A lefolyt évtizedben a politikától teljesen elvonulva, inkább magánügyeinek élt, a telet rendesen Bécsben, a nyarat szepesmegyei birtokán, többnyire pedig a regényes Tátrafüreden tölté, mig mult őszszel az események ismét felszínre emelek. Zsedényi most java korabeli ember s a mint van politikai múltja, ha az Isten engedi, e haza jövőjében is szerep jutand az ő tehetségének, tanulmányainak, tapasztalásainak. A vén muzsikus. Szegény vén muzsikus, milyen ágról szakadt Folton-folt ruháján, s mégis rongyos szörnyen, Alig ismerni meg, vörös volt-e zöld-e, S egy uj már elférne foltnak rajta könnyen. Egy huszár-köpönyeg lóg vékony nyakában, De ellene a szél ki s be jár rajta szépen. Szörnyű bú van arczán, szinte látni rajta : Hogy nincsen egy árva krajczár a zsebében. Ott van a kezében rozzant hegedűje, A nemzeti zene tépett bibliája, Abban van öröme, abban van bánatja , amit ért s szenvedett a magyar hazája . . . Ott koncsorog mindig a kocsmaajtókon , Nem mer most bemenni . . . néha néz be épen, Várja hogy behíják, és nagyokat sóhajt Szörnyű bánatjában, néma keservében. Ha jön egy vigadó — ritka vendég most már — A sarokba szorul kályha közelébe, Majd rá kezdi azt a siró-rivó nótát, Min sir a hegedű, sir az ember szíve; — A vigadó vendég is busulni kezd már, Egyet kurjant néha, s nagyot iszik rája : ,,Igyál te vén czigány" szól hozzá a vendég, S ő nem nagy úr, hogy a sok kínálást várja . . . Aztán tovább húzza . . . százszorta szomorúbb Lesz reszkető keze alatt a bus nóta. Régi nóták, s mégis mind olyan szomorúk, Mintha tán örömünk soha se lett volna . . . De elég a búból! Hagyjunk máskorra is, S szilaj tánczot jár a vonó vén kezében, Vigat frisset akar, de nem birja tovább, Elfelejtette már ezeket ő régen ! . . . Le-leszakad egy hur, nyűtt már a vonó is; De ő azért tovább szakadatlan húzza, — Ugy oda szoritja melléhez azt a fát, Hogy megreszket bele a hegedű húrja; S reáborul arczczal régi pajtására, Most szól legbusabban az a régi nóta, Mintha az egy ember, szerencsétlen ember Bánatos keserves története volna ! ..Vén czigány vagyok már, mindennap egy nótát Felejtek. Oh bár ne is tanultam volna! Nem keresek semmit! Nem vigad már senki! Az életnél vigabb a legbúsabb nóta! A falhoz vágjam-e rozzant hegedűmet, Vagy besütsek vele e hideg időben? Hej csak ne volna oly nehéz a koldulás . . . Mert hiszen koldus lesz, koldus lett belőlem! . . ." „Kocsmáros bort ide, bort ide előmbe! Hadd fojtsam el benne a keserűségem . . . Mozduljon! . . . Pénzt akar? nem hitelbe kérek, Itt van a hegedűm . . . Nincs már rá szükségem. Bort adjon hát érte, bort adjon most nekem, De a vonó enyém, szükségem van rája, Koldusbotom lesz az, de mig koldus lennék. Ur akarok lenni egyszer s utoljára!" K. ... . Béla. Hurbán bég. Elbeszélés. Irta JÓKAI MÓR. Aradról északkeletnek mintegy nyolcz óra járásnyira fekszik Dézna helység; jelenleg csendes philosophi kedélynek való hely; olyan nyugodalmas válópont észak és dél között, ahol még a szőlő is díszlik és tetszetős bort ad, hanem már a fenyő is nagyot nő. Még pedig nemcsak a gondosan mivelt déli hegyoldalakban s az uraságok parkjaiban, hanem az elvadult pagonyokban is, ahol a kiemelkedő fenyőtörzs derekát sudara hegyéig befutja a vadontermő borág. A hegyek közöl erős patak jő elő, mely most megkerüli a helységet, s a ráépült vashámor gépeit tartja messze csattogó munkában; a völgyi utakon széles oláh társzekerek csörömpölnek, mik a vasbányákból hordják a nyers érczet az olvasztókba; az érczkerekek, az olvasztók számára nincs sem éjjel, sem nappal; környékük messzire terítve van fekete érczsalakkal és szénporral; s a halomra hányt vöröses vastörmelék négyszerte magasabban emelkedik, mint az épület teteje. Mindenkinek idő alant van dolga, hivatása, baja és öröme; arra a várra ott fenn a dombon senki sem gondol már, pedig még a vár sánczain most is díszlenek az orgona-bokrok, s minden tavaszszal kiviritanak, hogy a puszta kőfal egészen lilaszin prémet kap tőlük. Pedig abban az időben, mikor ezeket oda ültették, még Stambulban is a nagy ur szeralji kertében cserepekben ápolták a syringát. A vár széles pinczefalai közt most is keresnek még kincseket s találnak helyettük csontokat és betört koponyákat; mikor aztán a kincskeresési kedv elmúlik, megint nem gondol rá sokáig senki. A várhegy oldalában van egy széles négyszögű tér, eleven sövénnyel bekerítve, s gyümölcsfákkal beültetve. Ez is régi kert lehet már; a sok százados diófák odúi tanúskodnak régisége felől. A kert aljában áll egy kis hegyes tetejű kerek épület, olyanforma, mint egy félbehagyott mecsettorony; ez még az ujabbkori birtokosok által épen van tartva, s a köznép úgy nevezi, hogy „palota." Én szeretem ezt a völgybe szállt korszakot; nem bánom, ha minden vár rommá lesz is egy időben. Dézna vár denevéreinek sincs nagyobb nyugalmuk a kísértetektől, mint más omladékok szárnyas lakóinak; akik valószinüleg az éjféli uraságok postái gyanánt szolgálnak, azért repkednek éjszaka alá s fel. Magyar emberek építették ezt a várat; legutoljára Kornisok kezén volt; s hogy Nagyvárad és Boros Jenő török kézre jutott, ezt is könnyű szerrel elvette az ozmán s azontúl török ur parancsolt belőle a vidéknek. Még könnyű munka volt akkor török urnak lenni, nem ugy, mint most! nem alkalmatlankodtak akkor orosz, franczia és angol követek a magas portánál kellemetlen kérdezősködésekkel, nem ütögettek tenyérrel a hathumáyumra vakmerő alattvalók a szkupstinákon; nem hirdették nagyszájú újságírók Európaszerte a keresztyének válogatott szenvedését; a „beteg embernek" még akkor nagyon jó gyomra volt : szegény megrágott nemzeteket megemészteni. „Fizess és hallgass!" gyönyörű jelszó volt. Azóta is sokat használták már; teheti, a ki birja. Hurbán bég volt Déznavár parancsoló ura, neki pedig parancsolt a borosjenői basa, Hasszán. Egyszer a többi között a basa és a bég együtt üldögéltek a közelmenyházai kéjlakban, mely még Dézna várához tartozott, s mint hires fürdőhely, a mosdani rettenetesen szerető török urak kedvencz mulatóhelye volt. Ott ültek a kőmedenczében, bugyogó viz közepén és hosszú kacskaringós szárú narghyléből szitták a mennyei dohányfüstöt; azon vitatkozva egymással, melyik vitte közölök a nép megigázásának tudományát nagyobb tökéletességre ? — Engem a legyek a múltkor nagyon boszantottak a verösé-