Vasárnapi Ujság – 1861
1861-05-26 / 21. szám - Mikép itéltek a régiek? Bocskai Papp Lajos 242. oldal / Elbeszélések - Várady Gusztáv. Élünk él még Árpád népe 242. oldal / Költemények
24a loskodott az 1856-ik évi iglói egyházkerületi gyűlésen, melyen a hírhedett miniszteri „Organisations-Entourf"-ra szóló egyházkerületi felelet tetemes részét szerkesztette. Az egyházkerületi tanácskozásokban szónoklati gyakorlatának és csengő éles hangjának nagy hasznát vette. Az 1859-ik év september 27-én Késmárkon tartott s korszakot alkotott egyházkerületi gyűlésen pártolta s védte Zsedényi ismert indítványát. 1859-ik évi deczember hó 2- án perbe idéztetett a kassai cs. kir. országos törvényszék elé. 1860-ik évi május hó 7-én 1 órakor reggel csendőrök rontottak lakására és elvitték Kassára börtönbe, melyből azonban, május 15-én Zsedényivel együtt kibocsáttatott. 1860. augusztus 1-jén fölszenteltetett Miskolczon, mint a tiszai egyházkerület közakarattal választott superintendense. Az ellene indított perben Máday tántoríthatlanul állott a jog és törvény terén, a mint lelkiismerete s meggyőződése sugallta. Mindenkorra emlékezetes marad azon szentirásbeli idézése, melyet ekkor elmondott s mely így hangzik : „Mielőtt idejöttem, az ur Istennel beszéltem, s ő nekem a próféta szavaival válaszolt : „Ne félj!" Élünk, él az Árpád népe! Itlikép ítéltek a régiek? *) — Történeti kép. — Győrhöz közel a Dunán egy halászó helyen két árendás ur ugyancsak szidta, káromolta egymást .... A halászok fölhúzták a hálókat, s az egyik részen gazdag húzás volt, mig a másik részen épen semmi. — No, látja most kegyelmed, hogy az egész dolog csupa álnokság, én is megfizetem az árendát becsülettel; nekem is arany az arany, ezüst az ezüst, réz a réz, és nem kovadarab, hallj a kegyelmed?! — Hallom, hallom,ostoba ember, ne rikácsolj ugy a fülembe, mert a képedre találok. Mit tehetek én róla, hogy az én bérleti helyem a hal urak tábora, s a kegyelmedé üres csatatér! — De hiszen bestye lélek! én ezt el nem fogom tűrni; megyek András királyhoz, s elégtételt kérek. — Jó, jó, csak szaporán, mert eltalálja kegyelmed holnap feledni. A házsártoskodó felek Márton nevű nagy ember s Hédervári Hektor egyszerre hagyták el a Duna partját, egyik egyfelé, másik másfelé távozott. A halászok a gazdag zsákmányt Márton uram lakába vitték, s megosztoztak rajta szépen. A szerencse fiai elbeszélték fűnek, fanak, hogy micsoda gazdag halászó hely a Márton uramé, mily tömérdek halat szoktak ott fogni mindenkor, bezzeg leli is a hideg Hédervári uramat — a napokban is majd megütötte a guta szegényt dühösségében, s majd hogy hajba nem kapott a két árendás. — Ez már sok, ez nem emberi dolog, az Isten adta esztendőben öszves huzásunk eredménye felényi, mint neki egyszeri hálókivetése, ha ez igy megy, koldusbotra kell jutnom, deklamált Hédervári, — erősen hadonázván mind a két kezével — megyek, bepanaszolom a királynak, tegyen ö törvényt közöttünk, beszélj tovább magának a haragos ember, sebesen lépdelvén Győr város kövezetén . . A mint gondolta, ugy jön, megállott egy jóhirü prókátor kapuja alatt, fölcsattanta a kilincset, megtapogatá oldalzsebét s benyitott a szobába. Az ügyvezető igen udvarias, mosolygós kis emberke vala, füle mellett egy czifrára faragott toll nyúlt elő a rengeteg haj alul, mely göndör fürtökben a széles vállakon nyugodott, nyájasan közeledett magas vendége felé s a szokásos üdvözletek után egy karos székbe leerőszakolván emberünket, sima, válogatott szavaival kérdezé : — Micsoda szerencse hozta Hédervári uramat szegény lakomba? — A baj hajt, a baj hajt, azt sem tudom, hol a fejem, haragszom uram, roppantul haragszom, talán meg is halok ma. — Az Istenért, ki bántotta meg, szóljon kegyelmed — szolgálatára állok, nekem professióm a nyugtalankodó feleket kibékíteni, s a megbántottnak elégtételt keresni ott, ahol illik, és kell a a törvények értelmében jogosan, alaposan. Hédervári nagyot lélekzett, s a biztató szavak után egy mázsa kőteher gördült le az érdemes úr válláról, fogta felgomboló zsinóros mentéjét, s oldalzsebéből egy erszénykét révén elő, az asztalra tette a bevezetést. Az ügyvezető nyájas mosolyt vetett az asztal szegletére, közelebb lépett a panaszlóhoz, s leste a szót ajkairól. — Nagy dologban kerestem meg kegyelmedet — jól tudja kegyelmed, hogy a győri Duna halászati jogát drága pénzen, fényes aranyakon magamhoz váltám . . beszélik, hogy mily gazdag most a Duna halakban? s mily dús kamatot hoz a bérlőknek! hazugság ez uram! koldusbotot, koldustarisznyát ád maholnap nyakamba, ha elejét nem veszszük a dolognak .... — Hogyan? hát a halakkal szálljunk perbe, Hédervári uram, szólt megijedve a jogvédő. — Dehogy — dehogy, — — a halak jámbor teremtmények, ők oda mennek, hova a gonoszok csalják, s minthogy én becsületes ember vagyok s nem értek a varázslat ördögi mesterségéhez, felúszik állam, s mindent, de minden hasznot Márton gazda szed el előlem. A jogvédő még jobban elképedt e beszéden, ő már sok furcsa pereket folytatott, s döntött el, de még ilyen nevetséges pere nem volt, minő a Hédervári uramé lesz. — Tovább, tovább . . biztatá a panaszlót, miközben szemei az erszény tartalmán függöttek. — Elég az hozzá uram, hogy Márton urnak a körmére kell koppintanunk, ki valami bűvös mesterségével elcsalja vizemről a halakat, — ezt be kell panaszlanunk a királynak, tegyen róla, igazítsa el a bajt köztünk, különben egyikünknek veszni kell. Az okos ember mindjárt megértette, hogy mit akar Hédervári, megnyugtatta szépen, hogy rövid nap elégtételt fog kérni András királytól. A bevezetés az asztalon maradt, Hédervári urain pedig könnyebbült szívvel tért haza. A pör András király elé jutott, s akkép igazította el a bajt, hogy Hektor és Márton menjenek ki egymással szálkardra, és ki a bajvívásban nyertes lesz, a legyen a győző fél a perben is. A két perlekedő megborzadt a királyi parancsolaton, esedeti iratot terjesztenek András elé, hogy engedje el a személyes viadalt, inkább majd fogadnak két erős vállalkozó daliát, kik a nehéz szerepet éreztek jó pénzért felvállalandják. A király megengedte ezt is. — Időt és helyet rendelt a küzdőknek, a maga és a nép nem kis mulatságára. Egy szép napon ugyancsak homokolták a királyi palota előtt tért, s a hírnök jelenté , hogy holnap két bajvívó fog megküzden egymással bizonyos fontos ügyben, s a látványra meghivatnak ! Sokszor állt előttünk e nap, — A próbáltatás nagy napja; Megállottunk mindannyiszor Rendületlen — mint a szikla; Törtek reánk tűzzel-vassal, Ármány - s csellel frigyre lépve; Ármány és cselek daczára — „Élünk, él az Árpád népe!" Ostromolták, szent hitünket — véren szerzett szabadságunk, Őseinknek porát védő Szent földünket — melyen állunk; Gúnyhalállal oltatott ki Annyi sok jelesnek élte . . . A kiket még számon kérni „Élünk, él az Árpád népe!" Elkorlátozák lelkünkben Az eszmét, a gondolatot — — Annak, ki e korlátokon Szellem művével áthatott, Az érdemlett babér helyett — Rabság éje lett a bére . . . Sőt néha több... fáj... hagyjuk ezt. „Élünk, él az Árpád népe! ' Volt, a kinél a drága szív Szent eszmékkel — színig vala; De zár volt a szíven, mitől A drága szív — meghasada . . . S ugy veszett el, mint fa, melynek Lombhajtó ágát beszőtte Undok hernyó,— ámde mégis „Élünk, él az Árpád népe!" — Szirtek között, büszkén zúgó Patak volt a mi életünk . . . S elzáraték a nyilt folyó, Hogy más útra térittetünk — — De nem tértünk, nem is térünk, — Sőt már — gáttetőig érve — Agát inog; ledöntni azt ,,Élünk, él az Árpád népe!" Élünk s előttünk áll a nap, — A próbáltatás nagy napja . . . Állunk büszkén és merészen, Rendületlen — mint a szikla; S ha valaki, őserényünk ellenében sikra lépne . Megmutatjuk tettel is, hogy Élünk, él az Árpád népe!" Várady Gusztáv. *) Kútfő : Buday Ferencz Polg. lexicona.