Vasárnapi Ujság – 1862
1862-01-26 / 4. szám - Szolnok védelme (1552.) P. Szathmáry Károly 38. oldal / Elbeszélések - Dalmady Győző; Hugom az oltárnál 38. oldal / Költemények
mathematikai tudományokat, s adott leczkéket a rajzolásban; irt azon kivül tanítványai számára magyar nyelvtant angol nyelven, s görög nyelvtant angol nyelven. Szabad idejét mindenkor kedvencz lélektani s földtani dolgozatainak szentelé. 1860-ban itt Pesten jelent meg egy jeles munkája : „A tüzimádó bölcs." Egressy Gábor volt „Szinházi lapjában" részletesen közlötte „Kean Edmund, angol színész életrajzát", mely most szintén új kiadót érdemelne meg. Évek óta több hazai lapnak szorgalmas levelezője. Többi között ő közlötte a „Pesti Naplóban" a „török-angol diplomatiai levelezést Körösi Csoma Sándor hátrahagyott irataiból, egyes adatokat, és Csoma keletindiai sírjának photographiai rajzát is neki köszönhetjük, valamint külföldre menekült több nevezetesb hazánkfia élete viszontagságait is ő közlötte a M. Sajtóban. Mint magántanító több előkelő angol családnál leczkéket adott a felsőbb tudományokból, s többeket a magyar nyelvre is megtanított, mint p. o. a dúsgazdag Southerland herczegnőt, ki férje társaságában mult évben hazánkat is meglátogatá. Több magyar munkát és hírlapi czikket lefordított angol nyelvre Bonaparte Lucián Lajos számára, kit a magyar nyelvre is tanított. Mindezek mellett számos czikket írt az angol lapokba hazánk ügyeinek ismertetésére, miután számára a nagyhatalmú „Times" hasábjai is megnyíltak. A tanítás terhes munkája mellett felhasznált minden pillanatot, melyben hazánknak használhatott, s elismeréssel mondjuk ki, hogy a magyar értelmi és tudományos hírének méltó képviselőjét tiszteljük benne. Mindezek befejezéséül szabad legyen azon kérdést tennünk, hogy azon férfiú, aki hónától megválva, egyedül maga erejére és keresményére hagyva, az irodalmi téren oly szép eredményeket volt képes felmutatni, mennyire vihette volna szorgalmával itthoni természetesebb, gondtalanabb körülmények között ? Mint működhetett volna a magyar Akadémia tudományos körében, melynek 1847-ben ő is tagja lett? Óhajtjuk, hogy ez is mielőbb megtörténhessék! Hugóm az oltárnál. Föltettük a menyasszonykoszorut Hugómnak fejére. És azt mondtuk , mindig ily szép legyen Egész életébe. A kocsi várt . . . sorba csókoltuk őt, És azt mondtuk nekik1: Hogy az élet édességeiből Ne fogyjon soha ki. Aztán elment ... a távozó kocsi Port vert maga mögött, Mely a napon ugy vette körül őt, Mint aranyfényű köd. A hegytetőn egy kis kápolna volt, Ott állt meg a menet. Hogy onnan még közelebb érezze Magához az eget. Az oltárnál körülállották őt Komolyan, nesztelen. A nagy csendben nem hallatszott egyéb, Mint a szó : szeretem ! Megható és ünnepélyes vala A rövid pillanat, Halk susogás tölté be a leget Szárnyalása alatt. A mi imánk keresett-e hangot? S a zajt az okozó? Vagy az áldás esője susogott Szép csöndesen alá? Akármelyik volt, annyit jól tudok, Hogy üdv szállott belénk. Szemeinkből kért sugarat a nap, A mikor kimenénk. Mögöttünk a kápolna küszöbe Gyorsan bezárula, Mert ugy látszott, hozzánk kivánkozik Mindegyik angyala! Dalmady Györ.ö. il J Szolnok védelme. (1552.) (Történeti beszély.) P. SZATHMÁRY KÁROLYTÓL. (Folytatás) IV. — íme öcsém, sorsomban az Istennek még e földön lakoltató büntetését látod. Nem panaszkodhatom; én e sorsot teljesen kiérdemeltem. Nem titkolom el; szolgáljon az tanulságul neked és talán másoknak is, életem ugy is hasonló rövidségü a kérészéhez, mely a napot nem éli tul. — Én veled halok. — Azt nem szabad tenned. Mig hasznomra és a haza hasznára lehetett volna halálod, nem gátoltalak; most nincs egyébről szó, mint egy rettentő eskü beváltásáról, melyet én a hazának és királyomnak tevék s melyet beváltani köteles vagyok, mely alól engem senki sem oldhat fel. De halld tovább s vésd jól emlékezetedbe, amit tőlem hallasz. Ezelőtt mintegy húsz évvel virágzó ifjú voltam, mint te most, nem ismerve, nem tudva, mit jelent a szerelem. Édes anyám, kinek porait is áldom, szigorú, zárdai természetű, de egyszersmind kegyes asszonyság volt, kinek házánál menhelyet talált az üldözött, kebelén anyát az árva. Házánál a belső szolgálatot leginkább oly árva leánykák tették, kiknek szülei az utóbbi török háborúkban vesztek el. Ezek közül egy, Ilona nevű, mintája lehetett volna az ártatlan szépségnek, szelidségnek, valóságos ibolya, melyre midőn a bokrok árnyában elrejtőzik, csak szaga után ismerni reá. Ő is csak erényei, háladatossága, munkássága és áldozatkészsége által tűnt fel. Hosszasabban tartózkodván egy ideig anyám közelében, szinte lehetetlen volt, hogy nekem e gyönyörű gyermek fel ne tűnjék. Az először kitörő szerelmi hév egész őrültségével belé szerettem. Nyájas tekintetéből, vagy lesütött szeméből, ha az enyéimmel találkozott, könnyen felismerhetem, hogy ő sem idegen hozzám, de annyira ártatlan volt, hogy angyali vonzalomnál ez tovább nem ment s ugy látszék, hogy reá nézve az oly titok, melyről gondolkoznia, fájdalmat épen nem okoz. Sok ideig tusakodtam, ha nem vétek-e e gyermekben oly érzelmet keltenem, melynek semmi becsületes alapja nem lehet, azon rangkülönbségnél fogva, mely közte a vagyontalan árva és közöttem a gazdag örökös között volt. Beláttam, hogy ez embertelenség , igyekeztem az alkalmat kerülni. Egy szerencsétlen véletlenség azonban másként akarta. Én búskomorrá, andalgóvá lettem. Jó anyám, hasztalan tapogatózott az okok után. Különösen álmaim végképen el voltak rabolva s annak helyét a képzelődés ezer változó ábránddal pótolta, mely lelkemet és véremet örökös lázban tartá. Holdas éjeken fel kellett kelnem, hogy dagadó szivemnek frissséget adjak, s kirohannom lakosztályomból, melynek egyik folyosója épen várkastélyunk kertjére nyilt s ott a százados hársak alatt vagy a csendes tó tükörén merengve órákat töltöttem el. Az idő tul lehetett éjfélen, midőn egy izben igy a várkertbe lementem. Az egész kastély nyugodtan aludt, mig a fülemile is csak halk szakadozott dalt váltogatott társával már. A telihold ábrándos világot vetett a kerti tó tükörére s én e felé közeledtem, hogy mint szokásom volt, kis lélekvesztőbe ülve s evezővel játszadozva, várjam be azt a pillanatot, míg szivem, képzeletem annyira kihűl, hogy álmot remélhetek. Zaj nélkül közeledtem a parthoz, de egyszerre döbbenve állottam meg s eszembe jutottak mindazon tündéres mesék, melyeket a tavak nimfái és szirénjeiről olvastam vagy hallottam. A tó tükörén elébb egy sötét árnyat, majd egy gyönyörű termetű nőt láttam felbukni, kinek hóvállairól, aranyhaja és ezüst vízcsöppek tündériesen omlottak alá. Ifjú vagy, megfejthetőnek találod, hogy e látománytól nehéz volt elszaladnom, lekötve álltam ott és az ábrándot szemeim csakhamar összeköthetők a valóval. Ilona volt az, álmaimnak megújuló képe, szerelmesem. Az ártatlan teremtés fürdésre az éjnek csak e késő óráját szokta felhasználni, hogy a kémszemektől óva legyen. A sors másként akarta. Haboztam . . . A jobb érzelem fölkelt bennem s épen vissza akartam vonulni, midőn, egy zörrenés, melyet megfordulásom okozott, figyelmét arra vonta, felismert s egy sikoltással a viz alá bukott.