Vasárnapi Ujság – 1862

1862-11-30 / 48. szám - Az ál-Petőfi. Milesz Béla 573. oldal / Napi érdekű apróbb czikkek

573 TÁR Az ál-Petöfi. Akkoriban történt ez a kis história, midőn e lap hasábjai telve valá­nak adatokkal Petőfi halálára vonatkozólag. Ősz volt már s a Hegyalján a szőlő leve a hordókban jó borrá forrta ki magát. Este felé volt az idő, midőn a tarczali ref. lelkész úrhoz jó öltözetű egyéniség érkezett, ki Petőfihez annyira hasonlított, hogy az ember első lá­tásra azt hihető, miszerint ez csakugyan Petőfi volna. Szállást kért, a­mi igen szívesen megadatott neki. Este több vendég is érkezett, s a lelkész úr felszólította őket, hogy nem lennének- e oly szívesek, lesétálni pinczéjébe megkóstolni az uj bort. Az indítvány egyhangúlag elfogadtatott s lementek a pinczébe. Itt aztán sorra kóstolgatták a borokat s a melyiket legjobbnak találták, annál megállapodtak és iddogáltak. Midőn már egy kissé anime valának, idegenünk csendet kér s elkezd szavalni egy költeményt Petőfitől, utána másikat s később egy harmadikat, mindeniket Petőfitől. Aztán igy szólott a lelkészhez : — Nem ragadják el önt ezen költemények ? — Jobban elragadnának, ha a költő szájából hallanám azokat, mond a lelkész. — Hát ha épen abból hallja ön. — Abból nem hallhatom, mert a költő nincs többé. — Igen nagy tévedésben vannak az urak, csodálom, hogy még eddig rám nem ismertek, hiszen itt áll előttök a költő, itt áll Petőfi Sándor, én vagyok az. — Az nem lehet, kérem, hogy ön Petőfi volna — mond a lelkész, erő­sen szemei közé nézve az idegennek. — De én Petőfi Sándor vagyok, a költő, kiről azt hiszik, hogy elesett, meghalt, pedig nem halt meg, csak bujdosott, s most megint meg­jelent. — Már engedjen meg ön, mond a lelkész, de ön Petőfi nem lehet; én Petőfit ismertem, ő nekem jó barátom volt; az arcznak, kedélynek nem lehet annyira megváltozni, hogy én őt most is meg ne ismerném. Ön nem lehet Petőfi, azzal ne is ámítson bennünket. A mi Petőfink nincs többé, csak szel­leme él köztünk műveiben, s élni is fog, mig magyar emberben magyar sziv dobog! Igyunk barátim! És ittak aztán még jó darabig s midőn látták és érezték volna, hogy Bachus oltáránál eleget áldoztak, haza ballagtak s Mor­pheus jótékony karjaiba veték magukat. Másnap reggel hősünk megköszönvén az éjjeli szállást, bucsut von a lelkésztől s útját Bodrog-Kereszturnak vette, holott is a ref. lelkész házát kereste fel. Itt már egyenesen azzal ment be, hogy: én Petőfi Sándor vagyok, Tarczalról jövök s a lelkész ur utasitása folytán, bátorkodtam tisztelendő­ségednél is tiszteletemet tenni satb. Ő tisztelendősége pedig elbámult, nem tudott szóhoz jutni, hajlongott rettenetesen, s alig találta helyét, hova leül­tesse a nagy embert, annyira elfogta a nagy öröm, midőn aztán ezeken túlesett, azt mondta, hogy már most ő Petőfi urat el nem ereszti harmadnapig, Petőfi urat pedig nem igen kellett marasztani, tetszett neki a jó élet. Három nap múlva aztán elbocsátotta a lelkész becses vendégét, adván neki még jó útra valót is. Hősünk innen Pthrügy faluba vette útját, itt ismét a ref. lelkészhez szállott s azzal rontott be, hogy ő Petőfi Sándor, a keresztúri pap küldte ide, satb, satb. A lelkész a legnagyobb szivességgel fogadta, s igen nagy örö­mét fejezte ki, hogy ily nagy embert tisztelhet szerény hajlékában s nem győzte eléggé dicsérni a keresztúri pap eszét, hogy ő hozzá is elküldte a nagy költőt. Nem is eresztette el egy egész hétig házából, ott tartotta, ven­dégelte, egy hét múlva aztán jó útra valóval elbocsátotta. Neui sok idővel a történtek után vásár volt Tokajban, összetalálkozik ott a keresztúri lelkész a tarczali lelkészszel, s az első rettenetesen köszöni barátjának, hogy Petőfi­t házához küldte, s elbeszélte mint vendégelte meg a nagy költőt, s hogy még útra valót is adott neki. A tarczali lelkész jót ne­vetett a dolgon s felvilágositá barátját, hogy biz az nem volt Petőfi, hanem valami csavargó féle. Megnyúlt az orra erre a keresztúri lelkésznek, bánta tettét s kiváltképen sajnálta a pénzt, a mit útra adott neki. A mint beszél­getnek, jön a pé­rügyi lelkész s elkezd hálálkodni keresztúri lelkésztársának, hogy őt oly boldoggá tette, miszerint a nagy Petőfi egy hétig nála lakott, evett ivott, s hogy lehetett oly szerencsés a bolygó költőt néhány forinttal segíthetni. Erre még nagyobbat nevetett a másik két pap, a felvilágosíták lelkésztársukat a nagy tévedésről és csal­ásról, ez pedig, miután nagy ámulásából felébredt volna, mit tehetett egyebet, ő is nevetett a többivel, s még jó darabig nevettek aztán közösen e nem mindennapi eseményen. Később aztán kisült, hogy az ál-Petőfi, ki oly ügyesen tudott alakos­kodni, ki oly ügyesen megtudta csalni, lopni a két lelkészt, nem volt egyéb más mint egy Miskolczra való patikárius-segéd, a ki felhasználva a Pető­fiéhez sokban hasonló arczát, gondolta, hogy könnyebben megélhet, ha a nagy költő nevét és érdemét bitorolja, mintha a patika falai közt az orvosságokat szagolja. De lépre került, s hihető, hogy több embert nem fog megcsalni. Közli Milesz Béla. HÁZ.­ ­ (Liszt Ferencz levele báró Prónay Gáborhoz.) Báró Prónay Gábor, mint zenedei elnök, a napokban a következő levelet (eredetije franczia) kapta Liszt Ferencz hazánkfiától, válaszul a budapesti zenede által hozzá intézett azon felhivásra, tenné át rendes lakását Pestre. „Róma, 1862. nov. 9-én. Tisztelt ur! önnek mult sept. 26-án kelt be­cses levele csak october végén jutott kezeimhez. Hozzájárult ezen elké­séshez gyöngélkedésem is. Szolgáljanak ezek számomra mentségül. Legyen szabad először is köszönetemet nyilvánítani azért, hogy ön­magát tolmácsolójává tevé azon jóindulatú s részvevő érzelmeknek, melyek­kel irántam, a budapesti hangászegyleti zenede viseltetik. Én erre annál in­kább büszke vagyok, miután egy sajnos esemény észrevétette velem, hogy a közvélemény az én ártalmamra tévedésbe jutott, és hogy engem számosan félreértettek, gyanúsítva nemcsak szándékomat, hanem, a mi több, valódi és rendületlen honszeretetemet is. Ez volt valóban legnyomasztóbb mindazon sokféle viszás esetek között, melyekkel életpályámon találkoztam. Nem va­lék rá semmiképen elkészülve, mert közelben és távolban szivem mindig kedves hazánkért dobogott! De hogyan is lehetne ez másképen ? Mert ha nem is tekinteném azon köteléket, mely minden embert, kinek szive helyén van, hazájához csatol: — nem tartozom-e én az enyémnek rendkívüli ragaszkodással? Nem tőle származott-e nagy részből azon csekély erő, melyet magam­ban érzek ? kik juttattatták volna atyámat azon helyzetbe, hogy engem Bécsbe, Párisba küldhessen, csekély tehetségeimnek kifejtésére, ha nem lett volna már zsenge koromban számos magyar országnagynak : Amadé, Sza­páry, Erdődy, Eszterházy Mihály, Apponyi grófoknak, Kiss bárónak — bőkezűsége számomra gyümölcsöző ? Későbben 1840 folytán, midőn először visszakerültem Pestre, nem honfitársaimnak irántami magasztos rokonszenve volt-e az, mi engem ala­csony sorsomból kiragadva, állapotomnak szokásos szinvonalán fölülemelt? És még ujabb időkben is, nem Scitovszky ő eminentiájának, Magyar­ország herczegprimásának köszönhetem-e, hogy zeneműveimnek egyike, melyhez az „Esztergomi mise" neve van kapcsolva, a vallásos és nemzeti ünnepélyeknek egyik legnagyobb szerüjénél adathatott? Igenis, ő eminentiá­jának, ki nem hajtott semmit az erre nézve én ellenem terjesztgetett beszé­dekre ? Ily emlékezetek, tisztelt úr, nemhogy elhalaványulnának, sőt inkább annál szorosabban hozzá kapcsolják a hazához azt, ki általuk annyira meg­tisztelve, de lekötelezve is érzi magát, s kire ez oknál fogva oly felelősség terhe nehezedik, melynek magasztosságát teljes mivoltában s magamra nézve egész élénkséggel érzem. Magyarországnak szellemi világa épen ugy, mint földe, dúsgazdag, épen oly termékeny, s Istentől egy képen meg van áldva. Egyik mint másik, szükségli a hozzá illő, szabályszerű s a már tökéletességbe menő haladáshoz idomított művelődést. Hogy pedig ön levelének tartalmához, a zenészeihez térjek, bizonyosan legnagyobb mértékben megjutalmazva érezném magamat, ha annak hazánk­bani fejlesztéséhez járulhatnék, s ha úgy, mint ön, tisztelt úr, javasolja, közvetlenebbül csatlakozhatnám teljes képességemmel az ön által valósított javításokhoz, versenytársa az ön által kivívott érdemeknek. De sajnálatomra, erőmet teljesen fölülmúló körülmények gördülnek elém. Felesleges volna ezeknek felszámlálása, s habár vonakodva, magamat alájok kell vetnem. De legalább hadd reméljem, hogy a lekötelezettség, mely miatt gátolta­tom megfelelni ön meghívásának, még­sem leend egyszersmind ellentétben azon legédesebb óhajtásommal, hogy majdan visszatérjek hazánkba, nem röpke vándornak, nem is tehetlen aggnak alakjában, hanem mint annak eré­lyes és hű fia, lelkesítve ugyanazon érzelmektől, melyekkel eltelve egykor Dante Florencz után sóhajtozva igy kiáltott fel : „Visszatér a költő, hogy ugyanott, hol egykor megkereszteltetett, szem­fedelet is nyerhessen." Azon kéréssel, fejezné ki a budapesti hangászegylet bizottmányának hálás köszönetemet, maradok stb." — Liszt Ferencz: Irodalom és művészet. — (A Magyar Sajtó és a Hon). A Magyar Sajtó mult heti egyik szá­mában az eddigi szerkesztő Jókai Mór kijelenti, hogy az év végével e lap szerkesztésétől visszalép, s mint tulajdonos egy uj politikai napi­lapot „A hon" czim alatt fog a M. S. eddigi szellemében s eddigi munkatársaival együtt kiadni. — Ezúttal a M. S. kiadója is kinyilatkoztatja, hogy e lap szerkesztését uj évtől kezdve Vajda János fogja átvenni s minden külső be­folyás nélkül, független, szabadelvű irányban szerkeszteni. ** (Dobsa Lajos uj tragédiát) adott a budai népszinházhoz, melynek előadására már készülnek.­­ (Értesítés,) A „Részvét könyve" több okból csak a jövő év márciu­sának első napjaiban jelenhetvén meg, van szerencsém értesíteni szépiro­dalmi íróinkat, hogy a művek beküldésének határnapja egész december 15. —20-ig meghosszabbittatik. Pest, nov. 20. 1862. — Gyulai Pál, a „Részvét könyve" szerkesztője. Vasárnapi Újság 48-ik számához 1862. Vaj. Uj, 48 — sz 1802

Next