Vasárnapi Ujság – 1863
1863-08-02 / 31. szám - Az alvás és álmodás. Szeberényi L. 270. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések - Soós Miklós. A sárospataki kollégiumban 270. oldal / Költemények
melyet a boldogultnak még életében — minden ellenzése daczára is, „Hrabovszky-alapitvány"-nak nevezték el. Mint magánember, valódi példányképe volt az öszhangzatos,jól elrendezett életnek. Benne az egyéni szabadság és férfias függetlenség eszméjének megtestülése volt látható. Teljes életében mértékletesen s még kedvezőbb sorsában is ugyszólva szegény diákosan élt; a munka-szünidőt is komoly társalgásra s okos eszmecserére használta fel; de azért magán körökben férfias komolyságát gyakran váltotta fel szivélyesség s élet és vidorság. Nem szolgált hiú önérdeknek és pénzvágynak, de amit becsületes úton szerzett, azt gyakran teli marokkal osztogatta majd gyermekei neveltetésére, majd szegények fölsegélésére, majd közczélokra — mert ha a haza, vagy az egyház oltárára kellett áldozatot lerakni, az ő neve mindig az elsők sorában jelent meg. Arczképének férfias vonásai csak fennebbi jellemrajzunk bővebb magyarázói. A derék férfiú f. évi február 22-én, életének 64-ik évében végezte be áldásos életét. Tudósitónk szavai szerint, oly halotti kiséretet, mint a Hrabovszky Jánosé e napon volt, Kőszeg városa sohasem látott. Jelen voltak a résztvevők sorában a I. kerületi tábla, Vas- és Sopron megye főurai és tisztviselői, Kőszeg minden rendű lakosai, de leginkább kitűnt a végetlen néptömegben a díszruhában megjelent í-r> gyászoló lelkész, a felső-lövői tanári kar 3 tagja, a soproni főiskola tanári kara, csaknem teljes számmal, s ott gyászolt a sir felett a dunántuli evang. egyházkerület jelenlegi főfelügyelője is. A hazai prot. egyház, egy erős oszlopát vesztette el benne, a mely veszteség fájdalmát a sirja felett szónoklott két lelkész, a lelkes kőszegi pap : Schneller Vilmos, és a felsővasi esperes az egybegyűlt hiveknek meghatóan tolmácsolták. A sárospataki kollégiumban. (1862. julius 12.) Édes gondos anyám, nevelőm, gyámolom; Az Isten áldása legyen talaidon. Be nagy az örömem, mintha gyermek volnék — Hogy újra láthatnom engedett a jó égi Eveket feledek szomorú éltemből, S ott kezdem, a mikor letéptek kebledről; Mikor elszakadtam, mint levél a fától, S elfujt a sors szele messze innen, távol! Régen láttalak már; azóta tartottad Arany,—vagy mondhatom — gyémánt lakodalmad. Mert három századot néztél immár végig . . . Három század alatt sok jó, rész történik! S most még erősebb vagy, mint valaha voltál. Úgy tűnsz föl előttem, mint egy régi óltár. Melyen ujabb-ujabb lángok gyúlnak egyre, Meleget, világot szórván nemzetemre . . . Régen láttalak már, az idő azóta A pályatársakat szinte széjjelszórta. Némelyik már czélnál . . . legtöbb most is fárad, Hogy elérje azt a tündéri légvárat, Mit rak a képzelet — a szép ifjú korban — Azután a férfi megleli buszomban; De, hiszen most nekem mi gondom van arra ?! Legyen lelkem emlékkincsekkel telt kamra! Gyermekeket látok, ifjakká nőve; Ki akkor ifjú volt . . . férfi lett belőle, S egy-egy ismerős arcz, ha előmbe téved; Leszámitok róla hosszú öt, hat évet; Akkor ismerem meg, hogy ez is barátom, S karom önkéntelen ölelésre tárom, Ezer kérdés siet ajkamra s arkára . . . Egymás feleletét lesve, be se várva. A boldog fészekből kizavart az élet, Most már vivunk küzdünk, és ki hogyan élhet! És bár legyen egünk borús, avagy tiszta, A multat sajnáljuk, sóhajtozzuk vissza. .270 Es fáj a sziv érte, mégis édes érzet Visszagondolni rád kedves diák-élet! S melyben drága évek teltek égve, fázva, Újra látni téged tudományok háza! Te harczedzett bástya, te tisztes vén szikla! Mindig zöld körüled az életkedv bokra. Olyan öreg vagy már, mégis az öledbe Vidámság ifjúság van letelepedve, S hiában jő az ősz, tél hiában havaz, Lakóid lelkében virágzik a tavasz, Nem sokat törődvén csenddel, zivatarral, Kiárad a kedély, fel-felcsattan a dal. Es nekem e dalon oly édes élvezet Most, mint egy csolnakot, ringatni lelkemet, Ringatózni rajta, merre egykor jártam, Mikor még az élet meg nem tépte szárnyam, Mikor a legelső kis levélkét vettem, S csillagos mennyország nyilott meg fölöttem . . . Midőn szent titkom a fiuk közé került . . . Mind látom a dalban, s mind olyan gyönyörű! Majd képzeletemben előjönek sorba Azok is, a kik már leszálltak a porba. Vezetnek lépteim ki a temetőbe . . . Itt, két-három uj sír, a többi benőve. Nézem , a sirokon mit szólnak a kövek ? Állok, gondolkozom, szememben köny remeg... S mint a holló sereg által meglepett fa, Búval, gyászeszmékkel ugy meg vagyok rakva. Szeretném, ha többé sose lenne kedvem. Úgyis kevés okom van rá életemben. Amióta innen elköltözni kelle Legtöbbször állottam a balsorssal szembe . . . De ha végignézek ez ifjú arczokon, Mennyi jó kedv rajtok, mily kevés agyalom , S rákezdik dalomat; újra köztök állok, Szeng : „Tavasz tájban, ha nyilnak a virágok."' Édes gondos anyám, nevelőm, gyámolom, Az Isten áldása legyen talaidon, Csakhogy újra látnom engedett a jó ég, Szárnyad alatt most is oly örömest volnék! De már az én hajóm tengeren jár régen, S mikor fog pihenni az ehajtott révben ? Nem tudom , de legyek egykor bármily boldog, Rólad a legszentebb kegyelettel szólok Soós Miklós. Az alvás és álmodás. (Folytatás.) 2. Kiolvas és ébredés. Az alvás tehát az agyvelő nyugvása, de nem rögtöni megbénítása. Hogy erről meggyőződjünk, csak azon különbségre kell ügyelnünk, mely a nyugvó és megbénított tag közt tapasztalható, és mely különbség azon embereken látható, kiknek arcza egyik oldalon szélhüdésben szenved. Az egészséges oldal, még midőn nyugszik is, oly világosan különbözik a másiktól, hogy azon elferdült állás, mely az ily fél oldalon szélhüdött egyéneket jellemzi és őket oly borzasztókká teszi, innen származik. Az alvó, noha az agyvelő nyugvásánál fogva az akaratot nélkülözi, hogy izmait mozgathassa, bír mégis mindig az izmok bizonyos feszültségével, jeléül annak, hogy az agyvelő ereje nyugszik ugyan, de azért akkorra sem tűnt el végképen, míg ellenben az agyvelő valóságos tétlenné váltakor e feszültség elenyészik, mint azt a holttestek sajátságos alakja eléggé mutatja. Azon mód is, mikép az alvás jó és eltűnik, s az elalvás és fölébredés közben a külső nyugalom és belső izgultság közti középállapot uralkodik, mely álmodásban nyilatkozik, tanúbizonysága annak, hogy az agyvelő nyugalma más valami, mint tevékenységének, habár csak ideiglenes, de teljes félbeszakítása. Az alvás csak lassankint jó, a szélhűdés mindig rögtön, noha olykor előjelei mutatkoznak, midőn egyes tagok jelentéktelen szélhűdése a nagyobb bajt megelőzi. Ha tehát a költők az álmot a halál testvérének nevezik, arra azt kell mondanunk, hogy a két testvér nem hasonlít egymáshoz. Az első, mi elalváskor eltűnik, az az élénk öntudat, és a környezet tudata. Kinek szokása elalvás előtt olvasni, bizonyosan már nemegyszer meglepetve tapasztalta, hogy oly állapotban volt, midőn az előtte levő írást olvasta ugyan, hanem az olvasottat nem értette. Nemsokára ezután azon pillanat következik, midőn egészen más szavakat olvasunk, mint a melyek előttünk állnak; ez azon pillanat, midőn a szem elhomályosul, de a betűk eddigi benyomása által annyira föl van izgatva, hogy ennek folytán oly betűket és szavakat veszünk észre, melyek valóban nem léteznek. Ez állapotban a kéz még képes a könyvet tartani, de ez nem származik a kéz izmainak öntudatos és önkéntes erélyétől, hanem azon körülménytől, hogy elalvás közben átalában félig zárva tartjuk kezünket s alvás közben is csak uj benyomás folytán nyújtjuk ki egészen, valamint átalában azon izmok, melyek a test tagjait kinyújtják, elalváskor leghamarább ellankadtak. Ebből ered, hogy kinyújtóztatott testtel nehezebben alszunk el, és könnyebben engedjük át magunkat a szendernek, ha a tagokat kissé összehúzzuk, térdeinket meghajtjuk, hátunkat meggörbítjük, könyökünket összehúzzuk és nyakunkat is kissé előrebocsátjuk. Ha ily félszenderből erőszakosan fölébresztetünk, erősen nyújtózkodunk. Ez azon nyújtózkodás, melyről a nép azt mondja, hogy az ember általa az álmosságot elűzi. A félszender állapotában a szempillák lecsukódnak, a szemek kissé fölfelé fordulnak, mely helyzeteket azonban mély alvás közben megváltoztatják. Ki ily pillanatban még képes magára ügyelni — mi, közbevetőleg legyen mondva, nagyon nehéz föladat, anélkül, hogy fölébredjünk — az észreveszi, hogy hallása még tökéletesen ébren van. Halljuk a beszélgetést, de nem értjük tökéletesen ; néha kísérletet is teszünk, hogy feleljünk, de érhetetlenek leszünk, vagy szavunk elvesztette hangzatosságát. Gyakran beszélés közben észrevesszük, hogy egészen mást mondunk, mint amit mondani akartunk, és még gyakrabban a szó közepén elalszunk, s ekkor egyszersmind erősebben lélekzünk ki, mint közönségesen. Minthogy a test, név szerint a mellkosár, kileheléskor összeesik, belégzéskor pedig kinyújtózik és kiterjed : igen természetes, hogy ennek az elalvásra és ébredésre is van befolyása. Ha azon pillanatot, midőn a valódi alvás bekövetkezik, átalában meg lehet jelölni, akkor az bizonyosan a legerősebb kilehelés pillanata; ha pedig az ébredést észrevehetni, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy belehelés közben ébredünk föl. Ennek oka nem csupán abban keresendő, hogy a kissé görnyedt testtartás átalában legkedvezőbb arra, hogy elaludjunk, hanem valószínüleg azon körülmény is, hogy az agyvelő kileheléskor emelkedik, belégzéskor pedig alábbszáll. Minthogy pedig az agyvelő emelkedése által a koponya tetejére nyomást gyakorol, kileheléskor pedig e nyomás szűnik, a különben észrevehetlen nyomás ingere is közreműködik, hogy kileheléskor az agyvelő tevékenysége csökkenjen, mint az minden erősebb nyomásnál tapasztalható, valamint annak ellenkezője belélegzéskor az ébredést előmozditja. 3. Az almok. Legjobb bizonysága annak, hogy az agyvelő működése alvás közben egészen meg nem szűnik, az álmodás. Szóljunk tehát erről is valamit.