Vasárnapi Ujság – 1863
1863-11-22 / 47. szám - A Tisza bölcsője (6 képpel). P. Szathmáry K. 414. oldal / Hazai tájleirások; intézetek; népviseletek; épitészeti müvek - Csengei Gusztáv. Gyuri Bandi 414. oldal / Költemények
.414 köpenyemmel, s ülésem alá dugtam, útitáskámat pedig a fejem alá tettem. Száz rubelt, de ezeret sem sokaltam volna azért, hogy egyedül lehetek. Hanem a kalauz megcsalt. — Néhány percz múlva kinyitá a kocsiajtót, s szemtelen mosolygással engedelmet kért, hogy még egy urat szállásol be hozzám, hogy ne unjam magamat olyan nagyon; egy teljesen fölszerelt testőr-vadász altisztet tolt be még a vagyonba, s azzal ránk csukta az ajtót. Én úgy tettem, mint aki nem törődik a jövevénnyel, az pedig leült velem szemközt a másik karszékbe. A fegyvercsörömpölés, a csendes parancsszavak tudatták velem, hogy az egész vonat tömve dugva van a tábornok fegyveres kíséretével, ki nemsokára megérkezett maga is. Megismertem a szavát, amint kocsiablakomtól alig három lépésnyi távolban az alárendelt tiszteknek utasításokat osztott. Ki sem néztem az ablakon. Útitársam azonban felállt, s süvegéhez emelte kezét; igy maradt az ablaknál, állva és tisztelkedve, mig a vonat el nem indult, szinte rám esett, mikor a rögtöni mozzanat kizökkent a sulyegyénéből. Azután leült velem szembe s néztünk egy ideig farkasszemet. Én is kitaláltam, hogy ő mit gondol? Ő is kitalálta, hogy én mit gondolok. Ő azt gondolta magában : „te lengyel vagy, te bizonyosan valami roszban töröd a fejedet, hanem hiszen én túljárok az eszeden." Én pedig azt gondoltam : „te orosz vagy, te bizonyosan azért vagy itt, hogy rám ügyelj, hanem hiszen én is túljárok a te eszeden." A kocsi robogott, útitársam rágyújtott egy hallatlan rosszivarra, én másikat vettem elő tárczámból és öt nem kínáltam meg vele. Pedig az igen természetes szokás, hogy mikor egy vagyonban, az egyik ember rosszivarral bűzél, a másik, kinek jobb van, megkínálja a magáéval, már a saját érdekében is, hogy ne szívja amannak a füstjét. Ki volt nyilatkoztatva, hogy nem fraternizálok. Oldalamon volt egy czifra fakulacs, abból időközönkint nagyokat húzogattam, és útitársamat mindannyiszor elmulasztottam vele megkínálni. Tájékunkon ez valódi megsértés. Azután ugy tettem, mint aki elálmosodik, végig dűltem a két karszéken: a kulacs törte az oldalamat, azt levetettem a nyakamból s felakasztottam a szék karjára. Nemsokára azután ugy tettem, mint a ki mély álomba van merülve. Jól tudtam utánozni a pálinkarészeg álmát. Azzal a szaggatott lélekzettel, amivel az ilyenek alusznak, azokkal a takácsvetélő kézrángásokkal, azzal a koronkinti dadogással. Útitársam egészen meg lehetett félelem nyugodva. A mint hogy nem is kételkedett, boszuságára szolgáló kulacsomat a szék karjáról leemelni s annak kupakját lecsavarva, az elkövetett megbántást ismételt kortyokkal lemosni torkából. Ö is úgy tett azután nemsokára, mint a ki alszik, hanem e valósággal elaludt és bizonyos voltam felőle, hogy két napig nem is fog felébredni. — Hogyan ? kérdé Larisse. — Úgy, hogy a kulacsnak kettős belseje volt; a torkán volt egy forgatható szelep, melyet a kupak rátevésekor észrevétlenül jobbra-balra csavargathattam. Ha jobban csavartam, akkor a szelep az egyik oldalt felnyitá, s azon jó keserű ürömre adta ki magát. Ha megint balra csavartam, akkor a szelep a másik rekesztéket nyitá föl, s azon édes meggypálinka jött elő, erős adag mákonnyal fűszerezve. Magam a keserűből ittam, útitársam pedig az édesből. Én azután csak tréfából aludtam, ő pedig igazán. Itt voltam tehát végre a czélpontnál. — « Egy vonaton utaztunk, én és ő, akit oly régóta kerestem. Láttam öt színről színre. Egy állomáson leszállt, akkor ráfigyeltem, hogy hányadik a kocsi hozzám, melyben utazik? Megszámláltam, hányadik az ablak hozzám, ahonnan kidugta fejét, hogy egy tiszti társával kezet szorítson búcsúzáskor. Minden csepp vérem lüktetését éreztem, fejemtől kezdve ujjaim hegyéig Itt voltam a tett előtt. Nappal volt, és nekem nem volt szabad megvárnom az éjszakát. Először azért, hogy messze el ne vigyenek Varsótól, de még inkább azon aggodalomból, hogy hátha útközben leszállhat, másfelé megy, s én elmaradok tőle. Fényes nappal kellett végrehajtanom borzasztó tervemet. Most midőn utána gondolok, vérem jegesedik azon irtóztató perczeket magam elé idézve. A gyilkolás eszméje utálatos. Undorító, lélekszennyező gondolat! És én megesküdtem rá, hogy azt elkövetem és hosszú hónapok óta soha sem tettem egyebet, mint terveket koholtam afelől, hogyan és mikor? Jól kigondoltam mindent. Csak egyet felejtettem ki : azt, hogy a végrehajtás pillanatában én is ember vagyok. Azt felejtettem el magammal tudatni, hogy minden gyilkosnak a keze reszket. Azt hittem, hogy ez sem más, mint a párbaj, mint az ütközet, jártam ott eleget, ott hideg vér, emitt forró elszántság vezeti a lelket; — ahole az egészen más, megölni egy embert, anélkül, hogy azt mondanók neki, vigyázz, előtted állok, védd magad. Orozva megközelíteni, mikor ö nem láthat engem, csak én láthatom őt, és rászegezni szívére a pisztolyt, egy lépésnyiről, csak egy üvegtáblától elválasztva, mikor talán épen alszik, — és akkor — futni a tett után. Ezt a mesterséget nem tanították nekem soha. Hanem valami azután egyszerre elűzött minden remegést szivemből. A szomszéd vagyonban vadászok ültek, azok elkezdtek dalolni egy gúnydalt, mely a mennyi vért, annyi sárt dobál a lengyelekre. Ez a dal felforralta bennem a vért újra; a mi gondolat egy perez alatt megfagyasztott bennem minden érzést, az mostan felgyújtotta bennem mindazt, ami erőt adott a rémnek. Egy ember, fegyveresektől körülvéve utazik velem együtt, ugyanazon fegyveresek vesznek körül engem, és azt az embert mégsem menti meg semmi, hogy fényes déli órájában a napnak meg ne haljon, amikor én azt meg akarom tenni. (Vége következik., G y ii r i B «a n d i. ,Hova sietsz édes uram, ily korán?' „Még ma délre kinn kell lennem a tanyán." ,Oh ne menj el, kedves Bandim, ne menj el, Maradj itthon szerelmes hű szivemmel.' Gyuri Bandi nem hallgat a szavára, Fölpattan a czifra nyerges lovára . . . ,Édes lányom, mért ragyog köny szemedben?" „Bizony, bizony mást szeret már, nem engem." Puszta csárda — kémény füstöl odaát, Gyuri Bandi arra veszi az utat: Barna Zsófi * kikacsint az ablakon . . . ,Adjon Isten gyöngy madaram, alakom.' ,Szénát, zabot, Zsófikám, a lovamnak, De előbb egy édes csókot magamnak.' Megölelné, de elhajlik előle : „Hamis ember! semmi sem lesz belőle." ,Ne csalogass szivem égő virága! Hadd csókoljam hű szerelmem a szádra." „Gyuri Bandi mit akar kend én velem? Tiltott jószág kendnek már a szerelem." Elsötétül Gyuri Bandi prózája — Szeretője oly furcsán néz reája! —És mi lett ma, Zsófi lelkem? mi bajod? Azt az asszonyt eszembe mért juttatod?!" „Meguntam már éldegélni magamban. Sok legény kért, de érted lány maradtam. Hej de most már csak egy jó szót sem adnak , * Találok-e özvegy embert magamnak?" . . . Lemenőben van már a nap az égen; Gyuri Bandi fenn ül lova nyergében, Vágtat, vágtat s egyre cseng a fülébe Barna Zsófi borzadalmas beszéde. — — . . . Sötét este szállott le a pusztára, Barna Zsófi Gyuri Bandit bevárja! Várja, várja s ugy mosolyog az ajka! Szeretője édes csókját óhajtja. —Süvölt a szél . . . kopogatnak az ajtón . .,Hej odaki ki zörgeti az ajtóm' ?' „Özvegy ember... Nyisd ki babám... berázom ... ' ,Jer ölembe — csókolhatsz már, nem bánom.' Nem öleli, nem csókolja — csak remeg : „Egy pohár bort...Lelkem fázik ... nagy beteg..." ,Enyém vagy hát? nincs semmi gáz, virágom?! „Elaltattam . . . Ottan alszik az ágyon." ,Nem bánod meg Gyuri Bandi a cserét . Kipótolom százszorosan a helyét!" „Olyan szép volt, mint egy angyal, amikor a Jaj be fázom . . . Nem melegít ez a bor." ,Hived leszek, csak az egyet kívánom. Hogy becsülj meg édes Bandim, virágom!" „Nem kívánt mást: „csak az éltem' ne vedd el —• Elbujdosom búbánatos szivemmel." ,Együtt élünk, mint a galamb az ágon, Te lessz nekem mindenem a világon." „Én, én voltam az ő egész világa, Én, én lettem megölője, halála." ,Mi bajod van? ... jaj az arczodbe sápadt! . . . Jer, feküdj le, majd megvetem az ágyat." „Mosd ki rózsám ingem gatyám fehérre, Ugy megyek el főkapitány elébe." ...** Felöltözik Gyuri Bandi fehérbe, El is megyen főkapitány elébe . . . . . . ..Átkozott légy barna Zsófi, kivánom! — Te miattad lesz ily kor a halálom." Csengei Gusztáv. A Tisza bölcsője. (Emlékül a jó máramarosiaknak.) Irta : SZATHMÁRY KÁROLY. (Folytatás!) VI. Máramaros-Sziget. Széles Magyarországon kevés helyen nyilik fel vonzóbb tájék az utazó előtt, mint midőn az utolsó halomra ér, mely eddig Szigetet elfödte szemei elöl. E halom előtt, melyen egy kis zsidó telep ütött tábort, s mely „Csárda" nevét hihetőleg azon időben nyerte, midőn a sok helyen csak is egyetlen csárdaféle épület állott, —két hatalmas folyó csapott össze, a Tisza és Iza, termékeny tért szegvén be két felöl, melyen a hívogató külsejű barátságos város, három völgy nyilatában fekszik. Legszebb e táj kora tavasszal, vagy *) Gyuri Bandi szeretője a néphagyomány szerint Kása Zsófi volt. Én a vezetéknevet elhagytam: — a „barna" szó itt nem vezetéknév. **) E két sor Erdélyi János népdalgyüjteményéből van kivéve. (Lásd I. kötet, 379. dal.) C». G.