Vasárnapi Ujság – 1865
1865-05-28 / 22. szám - A szegény ördögök. Tolnai Lajos 258. oldal / Elbeszélések - Sámi Lajos: Gondolatok egy sziklatetőn 258. oldal / Költemények
mond elesett. — Az idősebb báró Dóczy, Revistye birtokosa, megmenekült, és Zsigmond öcscsét eltemetteté, s emlékére a nevezett táblát készitteté. Dóczy Zsigmond özvegye, ki 8 évi fogság után Szászkő várába visszatért, ezt, valamint Revistyét és a Dóczy család egyéb vagyonát, a revistyei birtokosnak örökösök nélkül történt elhunyta után a királyi ügyész birtokában találta. Hosszabb ideig folyt per nyomán Kayzer Eufrozina ismét birtokának élvezetébe jutott és egész haláláig Szászkő várában lakott. Elhunytával a Dóczy család összes vagyona a kincstár birtokába esett, s azóta mai napig a selmeczi kamarai uradalomhoz tartozik. A két testvérben a Dóczy-család férfiága e vonalon kihalt. Különben e család igen régi magyar nemzetség volt, mely leginkább a Hunyadiak korában, s ezek pártolása mellett emelkedett ki a homályból. E család egyik legnevezetesebb tagja volt Mátyás király idejében a hires Dóczy Orbán kir. kincstárnok és koronaőr s egymás után szerémi és győri püspök, 1486-ban egri püspök, majd bécsi püspök, s utóbb kir. helytartó. A Dóczyak családi czimere — mint rajzunkon is látható — egy jobbról felelé rézsútosan vont csikolat (pólya) által kétfelé osztott pajzs volt. A felső vörös mezőben koronás oroszlán látható, kettős farka fel van kondorítva, első jobb lábában gyűrüt tart. Az alsó kék mezőben hatszögletű arany csillag ragyog, mely felé egy rák halad. Most többé semmi nyoma a hajdan fényes és hatalmas nemzetségnek, mint annyi másnak, melyeket a kérlelhetlen idő az élet szinpadáról lesodrott. Gondolatok egy sziklatetőn. (Hidegszamos, 1863. aug. 9.) I. Sziklacsúcson állok, széditő magasban, Távol a világnak untató zajától, Szivemnek valódi boldogsága most van, Szent ábrándjaimban itt semmi se gátol. Lent a kis Szamosnak árja foly zajongva, Am az nem zavarja itt e néma csendet, S csak olyankor látszik, hogy haragja volna, Ha utat a szikla neki bajjal enged. A távol ködében tünő hegyek ormán Végsugára fénylik a lemenő napnak, Se bucsu — mosolyra — bárminő mogorván — A rideg sziklák is feleletet adnak. Oly leírhatatlan, titokszerü érzet Fogja el szivemet, mikor e tájt nézem, E vidéket, a hol a dicső természet Egy magasztos, egy szent imaház egészen! . . . Nem az a nagy Isten igazi temploma, Mit gyarló, erőtlen emberi kéz emelt, Az romba dől, ím ez nem romlik el soha, Ki őt imádni kész, imádja őt e helyt! Ide jöjjön az, ki megtagadta Istent, Tévedő lelkében itt megigazulhat, Ha alant nem leli, megtalálja itt fent, — Mely hozzá vezérel — azt a szent, nagy utat! II. Mulatók csoportja vigadott a völgyben, Vén hegedű czinczog, ócska czimbalom szól, Tánczol a ki csak tud, iparkodva szörnyen A legtöbb részt venni e kis vigalomból. A sok ifjú ajkán öröm hangja szólal, Táncz alatt ha csinos lányra szert tevének, S a lányok jutalmul üdvadó mosolylyal Üldözik nyugalmát az ifjak szivének. Távolabb a vének ülnek egy lúgosban, Döntögetve szörnyen a két haza sorsát, Előttük teritett asztal és kulacs van, Mit addig gyötörnek, a meddig csak bort ád. Mennyi ott az ifjú, mennyi ott a szép hölgy, A legszebb, igéző, tarka vegyületben, Paradicsomkertté változott a kis völgy, A melyből kiűzve egyedül én lettem. Ah, kiűzött a bú, kiűzött a bánat, Mit az egyedüllét érzete szült bennem, Szivem boldogságot ad, ott nem találhat, A hol vannak s mégis egyedül kell lennem! Lenne bár a világ minden szép virága, Minden szép leánya összegyűlve szépen: Ha ö nincs közötte, az a szende lányka, Csak fájdalmasabb volna egyedüliségem! . . . Ide fenn legalább e szelid magányban, Isten és angyalok lakja közelében, A hol még a nap süt, bár alant homály van: Az én angyalom is közelebb van, érzem! Sámi Lajos. A szegény ördögök. (Elbeszélés.) Irta TOLNAI LAJOS. (Folytatás.) III. Az ebéd utáni idő sok részben kedvezőbb szinben tüntette fel a laktársakat egymás szeme előtt. A mester szabadabban s szivesen tekintgetett át a túlsó oldalra, s valahányszor szemei az ispánnééval találkoztak, egyet mindig csettentett ujjaival a kedvenczeknek. Győri ur e részvevő figyelmet mindannyiszor meleg mosolylyal jutalmazá. Győri ur átalában véve pontos, rendszerető, szorgalmas — s édesebb óráiban a költészet szépségei felett örömmel merengő léleknek mutatta magát. Talán lehetett benne egy kis irigység is, de hiszen ezt sápadt arcza miatt el sem titkolhatta volna. Bal kezével csendesen a fogas felé nyúlt s jobbik szemével és arczával (mert a bal keze hajlását kisérte) nyájasan nejére tekintett, alattomban egyet köhögött, hogy aztán könnyebben hanghoz juthasson — s kérő accentussal szólt : — Ugye szabad egy kicsit édes angyalom , nem köhögök, hurutom már múlik, látod nem is érzem! Bár az ispán neje arczáról azt olvasta le, hogy szabad , de én merném hinni, hogy amaz élénk fekete szemek, telt piros ajkak, ez igénytelen kérés megadásával vagy visszautasításával felette keveset törődhettek. Az ispán levette a trombitát, gondosan megtörölgette, egyszer kétszer oda illesztette szájához, a billentyűkön itt-ott csavart s remegő kéjjel kezdett egy régi fiatalkori kedves dalba. A trombita hangja megindult, édes hullámai betöltötték a puszta lágerházat s a különböző sziveket csöndes mélaság, bámulat s bizonyos vigasztaló szomorúság egyesitették. A gyerekek közelebb mentek, egyik másik majd egész oda könyökölt az ispán ur vékony lábszáraira, magának szivéből megindult szegény mesternének törődött fényű szemei is édes harmatban fürödtek, s egy kissé megfeledkezett mindenről. Takbur térdein minden taktust kivert, sőt képzeletében énekelt is hozzá, mely szép ének végre annyira elragadta, hogy erős nyers hangját egész tele tüdőből neki eresztette. A trombita harsogott, az ének zúgott; János a legöregebb fiú is oda állt apja mellé, s mint rendesen a templomban szokta, itt is teljes buzgósággal kezdte rá az altot. Az elhagyatott vén jágerház néhány perczre elvesztette komor kedvetlen szinét, s bár a kenyeres kosár, lisztes szakajtó, zsíros köcsög, paszulyos tarisznya azért csak üres maradt , de a szívek beteltek valami olyannal mely felette jó ízűen esett. Igy érkezett el az alkonyat, majd az est is. Az be van bizonyítva, hogy az est szegény emberekre nézve sokkal kellemesebb mint a gazdagokra nézve. Egy szegény anya igen meg lehet elégedve, ha vacsorára minden gyermekének adhat egy darabka kenyeret, s elébök teheti a déli nagy üres lábost, hogy abban kedvük szerint turkálhassanak. Egészen más az ebéd; — itt már magában a szó rövid határozott hangzásában van valami parancsoló, mely ellen képtelenség volna protestálni — s ezt a gyerekek is igen jól tudják. Este a szegényes asztalnál ennek az uri származású kevély zsarnoknak a helyét a szelid ábrázatú sovány vacsora foglalja el. Az est továbbá abban a tekintetben is kellemesebb a szegény emberekre nézve — mert ilyenkor a gyerekek — még a legcsintalanabbak is kezdenek szótalanok lenni, hamar hamar bólintanak, — ott maradnak a hova leültek, lassankint titokban leveregetik ruhájukat s még a fölött se támad közöttök pör, hogy ki hol, milyen ágyban háljon, csak lefekhessenek. Egy jó gondos édesanya ilyenkor háboritlanul összeszedheti a rongyos mellényeket, szakadozott kabátokat, lehasított kis szoknyákat, s varrhat, foltozhat kedve szerint a meddig tetszik. János a legöregebb, tehát leghosszabb fia ott alszik az asztalon, alatta Pista és Jóska. Veszekedő fiuknak jó oda ágyazni ahonnan nem eshetnek le. Gyuri, Máté s a kis Károly ott nyugosznak közel az ágyhoz, Márika a nagy kosárban az ágy előtt; Takli úr az egyetlen nyoszolyában, melyben ha reparaturáit végezte, Takliné asszony is nyugodni fog. A túlsó oldali sárga nyoszolyában az ispán alszik feleségével s a kis kopasz kutyával. Milyen széles ágy! (ez különben a mesterné észrevétele) abban bizony többen is elférhetnének. Az est utoljára is egy tekintetben mégis kellemesebb a gazdagra nézve: ott a világítót égethetik akár reggelig, a szegénynél azt hamar el kell fújni A szegény Takliné csak igazgatja a pislákoló mécset, végre is kénytelen belátni, hogy tovább fenmaradnia lehetetlen. A mécs kialszik, mély csöndesség áll be, melyet azonban lassankint erős beszéd forma suttogás szakaszt meg. „Jézus Mária szent József „Édes istenem adj mindnyájunknak jó egészséget, egy kis ruhácskát, egy kis mindennapi tisztességes táplálékot. A Jánosom szivét őrizd meg minden rosztól, nyavalyától! Kedves Jézuskám te vigyázz reá, vedd kegyes oltalmadba. Oh ha az a szegény jó gyerek, valamikor plébános lehetne! Jézus Mária sz. József amen ! „Ezekre a rosz gyerekekre is vigyázz édes mennyei atyánk! te tudod milyen akaratos, szófogadatlan gyerek az a Pista! soha se is tudom, hogy kire üthetett. Mi lesz — oh lesz-e abból valaha valami,istenem atyám?" — — — S az imádkozó anya képzeletében feltűnt a távolban egy csöndes falusi iskola, de nem olyan kopár, kietlen, mint a pimpósi, ahol még csak egy jóravaló veteményes kert se volt, a gyümölcsfákra se járt soha valami alkalmas idő, azzal a kis rosz szőlővel is hiába vesződtek — nem termett ott semmi. E pontnál Takli úr is megjelent előtte, mint aki épen nem értett a borgazdálkodáshoz. — S a jó édes anya átalában örömmel