Vasárnapi Ujság – 1865
1865-01-29 / 5. szám - A Dunatenger. Varga Vilmos 55. oldal / A természettudományok; ipar; gazdaság - Talált régiségek. Rómer Flóris 55. oldal / Apróságok
liek nem tekintettek, sem nemesi jogokkal nem élhettek. A velenczei üvegportékák még a 16. században is nagy hirben állottak. Igy például Agricola 1550-ben megjelent „de• re metallica" czimü munkájában igy ir „E városban (Velenczében) hihetlen dolgokat készitenek üvegből, mint mérleg-OO 7 O csészéket, tányérokat, tálakat, tükröket, madarakat, fákat, virágokat, gyümölcsöket stb." A velencei üveggyártmányokat az üveg finomsága és az alakok szépsége kitűnően jellemzi, melyek azon tekintetben még ma is nagyon érdekesek, hogy átmeneet képeznek az antik üvegművészetről a mostanira. Az üvegtükrök mint valami uj nevezetességek tűnnek fel a velenczei üvegművészetben, melyek ha nem szorithaták is ki azonnal az ekkor már nagyon elterjedve levő fém tükröket, de annyi a velenczeiek ügyességének és kitartásának mégis sikerült, hogy a fémtükrök lassanként háttérbe szorultak és az üvegtükrök váltották fel a főszerepet, egész Európában. Egyébiránt nem kell hinnünk, hogy a velenczeiek találták volna fel az üvegtükröket, mert a körülmények úgy mutatkoznak, hogy e fényűzési czikkek feltalálása az üveg feltalálásánál nem sokkal fiatalabb. Annyi legalább kétségtelennek látszik, hogy már Sidonban nagy üveggyárak léteztek, melyek a többi között a tükörgyártást is folytatták. Mert minthogy Plinius a fúvott üvegről és a tükrökről határozottan emlékezik, s a többi között az ezüstről, mint oly szerről szól, mely ez üveget átláthatlanná teszi, könnyen lehetséges, hogy a régiek értették azon mesterséget, miszerint az üvegtábla egyik oldalát megezüstözték és ily módon üvegtükröket készítettek. E mesterség idővel elveszett ugyan, és csak a legújabb időben találtatott fel megint, de e sors, mely az ókor más művészeteivel is közös volt, koránsem akadályozza azon lehetőséget, miszerint a régiek az üvegtükör gyártásával megbarátkozva voltak. Hiszen ők különben is jól ismerték, és nemcsak ismerték, hanem használták is a higanyt, és ha csak egyetlen embernek is eszébe jutott azt üvegbe tenni, hogy abban eltartsa, észre kelle vennie, hogy jobb tükröt készített, mint milyent valaha látott. Könnyen feltűnhetett tehát előtte, hogy az üveg, ha egyik oldala fémmel vonatik be, legjobb tükröt szolgáltatja. Feltűnő, hogy Pompeji és Herculanum kiásatása alkalmával üvegtükörre sehol nem akadtak. Azonban Aphrodisiensis Sándor, már a második században emlékszik az üvegtükrökről, de ez időtől fogva már halmozódnak e tárgyról a tudósítások. A hetedik században már jól tudták, hogy tükörkészítésre az üvegnél alkalmasabb anyag nem létezik, és Pádua Antal a tükröt nem nevezi másnak, mint a legfinomabb üvegnek. A középkorban Európában átalánosan ismeretesek voltak azon üvegek, melyek egyik oldalukon ólommal voltak beöntve, és Raimundus Lullus, ki 1225-ben született és rendkívüli tágas ismeretei miatt köztiszteletben részesült, nemcsak az efféle tükrökről közöl tudósítást, hanem azok készítési módját is körülményesen leírja, miáltal be van bizonyítva, hogy az ő korában az efféle tükrök sok helyen készíttettek. Ez időtájban a domború vagy kicsinyítő tükrök készítése is el volt terjedve, melyek nemcsak toillette asztalnál használtattak, hanem mint ékszerek is nagy becsben állottak. — Majdnem átalános azon vélemény, hogy az első valódi tükörgyár a tizenharmadik század közepén Velenczében alapíttatott, s hogy a tükörgyártás Európa egyéb részeibe is innen vette kiindulását. Mi a tükör feltalálását átalában illeti, e tárgyban nem vagyunk képesek tisztába jőni. Cicero azt állítja, hogy a tükröt Aeskulap, a gyógyászat istene találta volna fel, de hogy e találmány még ennél is sokkal régibb, az előadottakból kiderül. De kiderül a bibliából is, hol Mózes (2. k. 38. 8.) mondja, hogy zsidó nőktől a tükrök összegyűjtettek, összeolvasztattak, és belőlök talapzattal ellátott érettenger készíttetett. A tükörkészítésre leginkább ezüst használtatott, de ezenkívül az ón és vas is gyakran nyert alkalmazást. Plinius szerint a régi időkben Brundusiumban is jeles fémtükrök gyártattak részint ónból, részint rézből, de mindezek felett az ezüst tükrök bírtak elsőséggel. Vitruvius szerint a római előkelők lakásain a falak tükrökkel és számvető-táblákkal voltak felékesítve. A fémtükrök az üveg feltalálása után is sok ideig voltak használatban. Az időt, melyben a régiek üvegből kezdették a tükröket készíteni, nem lehet pontosan meghatározni. Az első üvegtükröket Öidonból származottaknak tartják. (Véja követk) A ihma tenger. Csak kevéssé ismerve is hazánk fekvését, hegyeit, azoknak rétegeit, az azokban található kövük halakat, kagylókat, síkságait, homok pusztáit s dombjait, melyeken a hullámzó víz kétségtelen nyomait láthatjuk, lehetetlen azon eszmére nem jönni, hogy itt valaha tenger volt. Vegyük csak szemügyre tüzetesen; nézzük meg a Kárpátokat s főleg annak egyes benyúló ágait, hány és mily különböző rétegeket, s ezekben az iszapolás és lerakodás kétségtelen jeleit fogjuk ott találhatni! — Mész-, kő-, ércz- és szénbányáink ezt tanúsítják. Azon nagy és terjedelmes kőszéntelepek, biztos kalandként szolgálnak arra nézve, hogy a föld felülete honunk terén, — hol a Dunatenger volt, — minő változásokon ment át; különben, ha visszavetnők e kínálkozó okokat e telepek eredete megfejtésére, mást e nemben valóban alig találhatnánk , mert csak is oly elem hathatott a földre ezek képzésénél, mint a víz, melynek kizáró szerepe van a földrétegek szakítása és odább szállításánál. Ez eszmét követve, el kell fogadnunk azon állítást, miszerint hazánk területe egykor tengerfenék volt, de még az újkor legtekintélyesb természetbúvára, Humbold, ugyanezen nézetben van, számtalan más régibb és ujabb természettudósokkal. A Duna-tó, — így nevezik azon víztömeget, mely honunkat boritá, — összeköttetésben volt több más tóval, tengerrel: így a Rhone-tó, melynek maradványát látjuk a Genfi-tóban, az Aár-tó, fennmaradt a Neufchatelli-tóban, a Rajna-tó a Bodentóban, és a nagy Duna-tó a Chiem és más kisebb tavakban. Ez összeköttetés következtében nemcsak valószínű, sőt kétségkívüli tény, hogy e tavak egyszerre és egy időben folytak le. Ezen lefolyás okára nézve sok és különböző nézetekre találunk. Weiss véleménye szerint a csaknem folytonos vízmozgás által történt ki- és alámosás volt oka, de e tekintetben épen úgy állíthatjuk s hozhatjuk fel okul a földalatti rázkódásokat is, mint melyek az ujabb korban is szigeteket emelnek fel, s hegyeket enyésztenek el. A nevezett tavak között a Duna-tó volt legnagyobb, míg a többi, mint mellérendelt vizek, ennek a pályát és dagályát követték, s épen ez okból kellett először ennek gátat szakasztani. Láthatjuk e szakításokat a rendkivüli nagy gránittömegekben Passaunál Obernzell és Engelhartner mellett, azon helyen, hol a cseh erdő, s a délről felnyúló hegylánczolat érintkezik; másik kétségtelen bizonysága e szakitásnak a Vaskapu Orsovánál, melyen ezen elem erőszakos hatása épen úgy meglátszik, mint az előbbin. Ama nagy víztömeg lefolyása, mely e tavakat képezte, több földismerő állítása szerint egyidőre esik a Fekete tenger lefolyásával, mely csak lassaban képezett csatornát, és a földgátat, mely azt a Marmora tenger mélyebb völgyeitől elválasztá, kimosván, innen később az Aegaeitenger felé tódult a Bosporus és Hellesponton keresztül, s ez mindenesetre hirtelen történt. A Középtengerben e kétfelől toluló víz nem csendes dagályt, de rögtöni és erőszakos áradást okozott, erről az ókor e helyi lakóinak hagyománya tanúbizonyságot tesz; így szól a régi, Strabo által idézett történetíró Strató: a Középtenger annyira megáradt, hogy északi Afrika lapályait egész Jupiter Hammon templomáig, Egyiptomot egész Pelusiumig és Kassios hegyfokig elborította ; Így szól továbbá a mély ismeretü Humbold, ha az ember Valenczia királyságban, (Spanyolországban) a Középtenger partjától a la manchai és castillai felvónákra indult, csakhamar a földképezetekben s hosszú sziklafalakról a félsziget régi partjára vél felismerhetni. Ezen tünemény a Samotrakok sóhagyományaira, valamint más történeti bizonyságokra emlékeztet, melyek után feltesszük, hogy a vizek áttörése, a Középtenger medrét nagyobbítva, Európa déli részét elnyelte és szétszaggatta, stb. A Középtengernek ezen magas állása pedig csak addig tartott, míg közte és az Atlanti Óceán között a választó fal Gibraltárnál áttöretett. Hogy Európa Gibraltárnál Afrikával kapcsolatban volt, nemcsak a középtengernek azon magasb állása bizonyítja, mely ugy is csupán az Atlanti tengertéli elszigeteltsége által volt lehető, hanem ezen a a hajdani összeköttetésnek még azután is sokáig voltak látható nyomai. Egyébiránt a Gibraltári tengerszoros átszakadása után, mit Strabó, Eratosthenes és részben Plinius az Euxini és Duna tenger vize lefolyásából eredt nyomásnak tulajdonítanak, csak lassankint tágult mostani szélességére. Legrégibb mérése % órányira teszi azt; száz évvel Kr. sz. e. Tyranius Gracilius szerint két órányira terjedt, a Kr. születésekor élt Strabó, és a Kr. sz. u. ötvenedik évben Plinius három órányira számítják, és végre a mostani szélességet, vagyis négy órát, Marcián említi. Mind ezen erőszakos áttörés, mind az említett vizek lefolyása, mely két tény Európának mostani alakját adta, még a történetírást megelőzött korba esik , azért nem bírunk részletes adatokkal az akkori eseményekről, s legfölebb csak azon regékre kell támaszkodnunk, melyeket a viztolulás csökkente után letelepedett törzsek élő öregei szóhagyományként hagytak fenn, s melyeket különben a természetben látható nyomok is erősítenek. A Dunatenger s melléktavainak ekkénti lefolyása után a föld felülete, kétségtelen, hogy egy ideig nemcsak lakhatlan, de járhatlan is volt, talán századok is kellettek, míg a tengerfenék annyira felszáradhatott, hogy élőlény léphetett felületére. Az pedig, hogy mikor vált járhatóvá, s mikor jöttek s kik voltak első lakói, a történetírás feladata lévén, jelenleg mellőzzük és egyszerűen utalván az ókor történetíróira, Diodot, Strabó, Herodotra, melyekhez még az ujabb korból jegyzünk ide némelyeket, mint Hoff, Schubert, Clarke és Dureaut, kik e tekintetben részletes felvilágosítást nyújtanak. Közli Varga Vilmos: Talált régiségek. Római cseréptál. A nemzeti múzeum egy igen érdekes, gyűjteményünkre nézve páratlan, mert egészen ép, terra sigillata-tan gazdagodott. Mintegy két éve annak, hogy Tesséry Sándor, dunaföldvári segédlelkész úr, régiségkedvelő barátom, kinek több jeles műdarabot köszönhetek, arra figyelmeztetett, hogy Gyürky András duna földvári birtokos ur, egy paksi szőlőjében kiásott, igen díszes római tállal bir. Nem volt nyugtom; minden módot megkisérlék, hogy a tisztes jó urat, ki ezen ritka darabot maga is igen kedvelvén, nehezen tudott tőle elválni, arra hangolhassam, hogy kincsét, mielőtt eltörik, vagy nyom nélkül elenyészik, a haza oltárára tegye le. Végre sikerült Vadas Károly baracsi tiszttartó ur hazafias törekvésének, e tálat muzeumunk számára megnyerni, kitől azt tegnap legnagyobb örömmel át is vettem. A tál felső — fal közti — átmérője 7" ,3'", a bolttaggal, mely azt felül körülövezi, 1" 10'". Magassága 4" 1"". Lába 3" V" átm., 5"' magasságú. Majd egyenes oldala, mely csak magassága alsó harmadával van behúzva, 3" széles szalaggal van ékesítve, mely arányosan négy szélesebb mezőre van elosztva, ezek közt ismét háromhárom keskenyebb mező van, alakokkal, főkkel, állatokkal. Mi e műdarabot nagyon érdekessé teszi, az a művész neve, mely egyik keskenyebb mező hosszában, IMANIO = CINNAMI alakban áll, és talán másutt föltalálandó ezen nevü, vagy ugyanezen díszmintáju műdarabokkal összehasonlittatván, igen kedves világot fog a római, pannóniai cserépművészetre vetni. Találtam már élénkebb szinü, finomabb művezetü — bár ez is a jobbak közé tartozik — terra sigillata — cserepeket, de muzeumunk ezen legújabb nyeremények becsét emelé az, hogy egészen hibátlan. Tüzetes leírását és talán rajzát is az Archaeologiai közlemények számára tartom fenn. Itt csak honfias köszönetet mind a lelkes ajándékozónak, mind a sikeres közbenjárásért, Vadas Károly urnak, kinek már mult évi baracsi eredménydus kirándulásom alkalmával archaeologiánk iránt tanúsított buzgalmáért legnagyobb hálával tartozom. Rómer Flóris: Egyveleg. — (A farkas.) Jester beszéli, mikép egy fővadász saját mulatságára egy éves farkast udvarába hozatott, s azt megszelidittette. A farkas otthonos lőn, s némi szolgála okat is tőn már. Egy éjjel a kutyák iszonyú lármát ütnek; a gaztea kiugrik, a kutyák berohannak, ő az udvarra tekint s 4 farkast pillant meg, melyek az udvari farkast felkonczolván, annak hasán lakmároznak. Erre be siet, fegyvert ragad, s mire kirohan, a vendégek eltűnvén, csak a hátrahagyott hulladékokat találta.