Vasárnapi Ujság – 1866
1866-02-25 / 8. szám - A kortesvilág eredete. Pálffy Albert 86. oldal / Elbeszélések; genreképek - Fejes István: Jeruzsalem 86. oldal / Költemények
ban s minél hosszabb ideig fog tartózkodni. Ugy értesülünk, hogy ez ahajtás a közelebbi időkben csakugyan valósulni fog. K.i. Jeruzsálem. i. A büszke templom földre omlott, Ledőlt az égbe nyúlt torony, Az oszlopos fal, íves homlok, Lerogyva, — bukva, a poron. Az Isten háza meggyalázva, ölts gyászt, ölts gyászt Sión leánya! A templom szent edénye hol van? Hol az ezüst, arany kehely? Mind a mi szent volt, Babilonban, Itt csak a feldúlt, puszta hely. Az oltár is széttörve, hányva, Gyászolj, gyászolj Sión leánya! A templom őrei feküsznek A rom felett, a föld alatt. Hősök voltak, gyáván nem estek, Annak jaj, a ki megmaradt; A kit hurczolnak vasba', lánczba', — Jajgass, jajgass Sion leánya! Zsarnok kezétől a pogánynak Kő nem maradt meg a kövön. A szentek mennyin elhullának! Hogy folyt a hősi vérözön! Mind az egész nép rabigába; Gyűljön Sionig keserved árja, Sírj, sírj, sírj a Sion leánya! II. A Jehova népe ott ült Babilonban, Terhes rabigában, gyászos siralomban. A szűz nem epedt, hogy mirtuszfa kihajtson. S meddő ha maradt, ugy volt boldog az asszony. Fűzfára akasztva függöttek a lantok .Hallgattak az ifjak, hallgattak az aggok. Nem zendült ott fel a Sioni ének A dalnokok ajkán, kik gyászban ülének. A föld vírulása ott őket epeszté, A nap ragyogása kétségbe sülyeszté; Mert nem feledék el a puszta Siont, Az isteni oltárt, az isteni hont! III. Épülj fel újra Jeruzsálem! Zendülj meg völgy, kiálts halom! Legyen dicséret a Siónban, A pusztákon kedv, vigalom! Emelkedik az Isten háza, Vigadj, vigadj Sión leánya! A seregek ura hatalmas, ő bírja a király szivét; Ö rendelé: „ne bántsd e népet, Ne sujtold a törvény hívét" — És széttörött a nép igája, örülj, vigadj Sión leánya! Az eltiprott eszmék dicsőbben kelnek ki a romok alatt, Ha öntözi kényével a nép — És nem feledt, és hű maradt. Él még a népek Jehovája, örülj, vigadj Sión leánya! A Jehova erős, hatalmas, Epit keze, font ostora; Ne feledd ezt el Jeruzsálem, Ne dúljon több viszály soha! Most fel kicsiny, nagy, uj imára, S uj dalra te Sión leánya! Fejes István. 86 A kortes-világ eredete. (Novella.) Irta Pálffy Albert. (Vica.) VIII. A főispán tajtékzó dühhel ért szállására. Nagy ebéd volt főzve a táblabiró urak számára, s kezdtek is már az éhes urak az ebédlő-terembe gyülöngeni, a midőn ő méltósága a hajdú által megszentelé vendégeinek, hogy hirtelen roszul lett, fáj a feje, gyomorgörcse van, s csak tessék magukban az ebédet elkölteni. Akadt egy pár ember, aki megértette, hogy mit jelent ez, de a többség régi tapasztalásból ismerve a főispáni szakács művészetét, helyet foglalt az asztalnál, s mindent elfogyasztott, amit eléje tálaltak. Másnap híre ment, hogy ő méltósága komolyan beteg. Az ad hoc szakácsot, a kit Aradról hozatott a közgyűlések idejére, sorsponton haza expediálta; maga sem evett egyebet csirke becsináltnál, amit az uraság konyhájáról küldtek oda. A közgyűlés még három napig tartott, de már a közönség részvéte nékül. A junctim be volt írva a követi utasításokba, a többi rendes teendőket elvégezték a tisztviselők és fizetéses táblabírák. Limitálták a hús árát, elrendeltek egy pár brachiumot, elhatározták, hogy az országút azon részét, melyen a viczispán igás szekeret a buzát a váradi útra vezető országútig vinni szokták, kijavítsák, helybenhagyták a szerződést, melyet a számvevő úr a hajdúk ruházatára nézve egy posztókereskedővel, gombkötővel kötött, s aztán igy mindenben eleget téve hazafias kötelességüknek, épen szétoszlani készültek. Az utolsó perczben, a midőn az elnöklő alispán már búcsúszóra nyitá meg ajkait, a midőn a karok és rendek kitartó buzgalmát és hazafias feláldozását megköszönni készült: egyszerre, lélekszakadva lép be a terembe egy hajdú, s azon izenettel, hogy ő méltósága a főispán ezen levelet még ezen gyűlés folyama alatt felolvastatni kívánja, egy bepecsételt iratot adott át az alispánnak, a ki a pecsétet feltörvén, a levelet elébb elolvasá, s csak azután nyújtá át a főjegyzőnek. Mindenkit a legfeszültebb kíváncsiság értelme lepett meg. Mit akarhat ő méltósága még ez utolsó perczben? Talán lemondott? vagy tán az 1822-ki példák szerint ujabb törvénytelen rendeletek érkeztek volna a megyére, végrehajtás végett? Senki sem találta el. A legnagyobb és a legváratlanabb újság volt a főispán levelében megírva. Ő méltósága hivatalosan tudatta a tekintetes karokkal és rendekkel, hogy nemes Békés megye tisztújító székét, a jövő hónap 24-ik napjára kitűzte! A tiszta égből lecsapott villám volt ez a tiszti karra, mely hivatalba lépésének még csak tizenegyedik évébe lépvén, távolról sem sejtheté ezen iszonyatos katasztrófa ily közellétét! Azon időkben ugyanis a törvény rendelete, hogy minden harmadik évben tisztújítás tartassék, még csak írott malaszt volt, s voltak megyék, ahol a fiatal ember, a főispán kegyéből tiszteletbeli esküdt lett, s ugy jutott surrogálás utján egész a viczispánságig. Nem volt nehéz eltalálni, mi czélja lehet a főispánnak? semmi más, mint megmenteni a vármegyét az ujitók „veszedelmes kovászától" sok fiatal esküdt, sőt egy pár szolgabíró is konokul hallgatni merészkedett, a midőn a „junctim" szónokait le kellett volna morogni. A másod alispán államcsinyját, hogy épen a válság legégetőbb perczében lett beteg, boszulatlanul sem lehetett hagyni. Ő méltósága azt hitte, hogy valamint minden e világon a sok használás után el szokott kopni s elromlani, ugy történik ez a megyei magistratussal is, mely hivatalba jutásakor egy szálig-lábig tiszta megrögzött aulikus volt, s időközben meglépesedvén, immár kezdett egyben másban saját feje után is indulni. A főispán tehát ezen elharapózó visszaélés és hálátlanság tovább terjedésének akarta elejét venni, s elhatározta, hogy külön választja a gyomot a hasznos növényektől, a tiszta búzát a konkolytól. A tisztújító szék határnapjának kitűzésére, minden mozgalomba jött a vármegyében. Az aradi és bihari urak, akik nagy győzelemmel indultak már haza felé, rögtön kifogaták lovaikat, hosszabb időre szándékozván a városban maradni, kiköltöztek a vendéglőből , s magánszállást fogadtak. Egyszersmind leveleket irtak otthon levő barátaiknak és ismerőseiknek, hogy itt az idő Békés megyét megtartani a hazának, s azért csak lőjenek, s hozzanak is egy jó csomó pénzt, mert meg kell mérkőzni az ellenséggel, mely valószínűleg már holnap megkezdi az itatást, s folytatja is a restauráczió napjáig, mely mintegy hatheti időközre esett. Néhány nap múlva a „korona" vendéglő a fehér tollas párt praetoriuma lett. Minden ebéd, minden vacsora a párt választmányi gyűléséhez hasonlított; sokan a helybeliek közöl is, kiket otthon a feleség jó töltött káposztával várt, ide jártak ebédre, csak hogy a párt mozgalmaiban a legfrisebb újságokat itt első kézből hallhassák meg. Háborús világban az embernek katonának kell lenni, hogy valaminek látszassák; a pesti versenyekre ne is fáradjon ki az ember, ha nem híres futtató ló, vagy legalább báró. Épen ily különbség állott elő a restauráczió közelegtével a nemes és nem-nemes között. A legutolsó nemes tényező szám volt a mérlegben, a többi csak nulla, vagy ennél is kevesebb. Az alispán (mert a másod alispán, a tisztújító szék határnapjának kitűzésére, rögtön visszanyeré becses egészségét) nem is sorsponton, hanem saját alkalmatosságán járta be a megyét, s ahol csak egy nemes lakott, ha mindjárt csak disznópásztor volt is, meglátogatta. A középponti szolgabiró nem restelte a dolgot, hanem személyesen ment el Bencsik András uram házához, s ott cselédjei és béresei számára megrendelte a deputatom-csizmát. Szupkay Péter uramról szólunk, aki megfordulván a ruczavárosi csizmadiánál, nagyon elbámult vagy legalább úgy mutatta, mennyire csodálkozik, hogy ott Abaházy Miklós úrral kellett találkoznia, aki a ház folyosóján szalmaszéken ült, s kupakos tajtékpipájából hatalmasan fogyasztotta a zsíros ártándi dohányt. — Ah, ah, domine perillustris? hát itt lakik, nemes Bencsik András uram úri házánál? Mondhatom, jó házigazdára tett szert, mert nincs nála derekabb, értelmesebb és becsületesebb mesterember egész Békés Gyulán, s ha beszél, oly szépen válogatja ki szavait, hogy beillenék a küldöttség szónokának, a ki az installáczióra érkező főispánt, a megye határszélén felköszönti. — Szegény, kezdő ember vagyok — felelt az ifjú — a ki addig nyújtózkodom, a meddig a pokróczom ér. Aztán istennek hála, én és gazdám igen meg vagyunk elégedve egymással. — Épen nem kételkedem benne. A derék ember csak a derékkel lehet egyetértésben. Ha nem ismerném is hitéből ifjú uramat, elég volna tudnom, hogy egy födél alatt lakik Bencsik András urammal. — Ugy van — felelt az ifjú, s tréfára vivén a dolgot, folytatá: — Zsák megleli foltját, eczetes kanta dugóját. A szolgabiró másra forditá beszédét. — Ha igaz a közmondás, sokat kellett ifjú uramnak tegnap este, épen ez órában, csuklani. — Nem vettem észre. • — No pedig nagyon emlegették. Városunk legékesebb virága, ama fakadó bimbó, Rózsa kisasszony, fönhangon mondá, hogy