Vasárnapi Ujság – 1867
1867-03-17 / 11. szám - A moszkvai lelenczház 125. oldal / Átalános nép- és országisme
126 s azonfelül egész sereg, mert több mint kétezer felvigyázó, felvigyázó nő, dajka, tanitó és hivatalnok, melynek kiadása a hét millió rubelt meghaladja évenkint, s mely évről évre hétezer csecsemőnél és apró gyermeknél többnek ad hajlékot, bátran a világ csodái közé számitható. Oroszországban minden óriási, csak a szabadság mérvei parányik. Elláthatlan hosszú hársfasor vezet az intézethez, s félóra kellett, míg ennek végétől az oszlopos főkapuig, s a széles külső kőlépcsőig értem. A nagy váróteremben kimért bókkal fogadott egy kék egyenruhás, kardos, martialis úriember. Azt hinnéd modoráról s méltóságos külsejéről, hogy az intézet igazgatója, pedig csak főrendőrmester, húszezer szegény gyermek vasorrú bábája, a terjedelmes intézet fegyelmi ügyének kezelője. Egyébiránt kedélyes urnak látszott, jóakarólag mosolygott a gyermekekre, melyekkel találkoztunk, és leereszkedőn hallgatta ki a panaszos dajkákat, mely fajtából egyetlen teremben ötszáz is volt együtt. Átalában az egész roppant intézetben nem találtam szomorú vagy mogorva ábrázatot, minden arczelégültséget, ártatlan nyugalmat és kényelmet fejezett ki. Aki valaha nyomasztó álomban egész éjen keresztül lépcsőről lépcsőre, szobáról szobára, végtelen folyosókon, roppant udvarokon áthaladt, annak körülbelül fogalma lehet azon érzésről, mellyel nyájas rendőrmesteremet az óriás épület tömkelegén át követtem. Végre, fél órai menés után tömjénfüst és ének tudatta velünk, hogy a templom pitvarába értünk. Lábus hegyen haladtunk el térdelő asszonyok, dajkák, felügyelő s ápolónők hosszú sora mellett az oltárhely felé. A templom tele volt, ezrével ültek gyermekek a lóczákon egymás háta megett, de nagy csodálkozásomra csaknem csupa leányok, fiu alig volt közöttök. Különböző szinü ruházat jelölte különböző rendeltetéseket. A sárga ruhásokat a templomhajóban bábáknak nevelték, a két oldalt ülő zöld ruhások pedig szolgálóknak voltak szánva. Középen az oltárhoz legközelebb sötétkék ruhás leánykák ültek. Figyelmesen néztem végig ez ide, azonban átalában nem szép arczokon, s mély szánalom fogott el azon gondolatra, hogy e temérdek ártatlan leány megannyi földönfutó, a legtöbb soha apát, anyát, szülői szeretetet nem ismert, s nem is fog ismerni soha. — Szegény gyermekek! — sohajtám. — Szegények, az igaz, — viszonzá a rendőrmester, — de előkelők. Ez árvák mind nemes származásúak. Itt egészen rangjokhoz illően neveltetnek. Az intézetben több van ötszáz tanárnál és tanárnőnél, kik a női tudományokat bizonyára megtanítják úgy növendékeiknek, mint a szentpéterváriak, ha jobban nem. Egyszerre tipegés és suhogás hallatszott, mint mikor szél zizegteti az erdő lombjait. Felkerekedtek először a sárgák, aztán a zöldek, a kékek, végre az első sorban ült felnőttebbek, s tanáraik és tanárnőik vezérlete alatt ezredekre, zászlóaljakra, századokra és szakaszokra oszolva haladtak, jól betanított katonák módjára, egyenes tartással, jobbra nézve, rendben kifelé. Pajkosságnak, hiábavalóságnak egyetlen nesze sem hangzott közöttök, csupa csend és rend uralkodott a sorokban. Ily nagyszerű intézet kormányzója, ki több lelket számit vasvesszeje alatt, mint némely középvárosi polgármester, természetesen a hivatalok magasb fokán s egy rangban áll a tábornokkal. A mostani kormányzóban azonban nincs meg a rang része, nyájasan állt fel beléptemkor asztala mellől, hol irományok özönébe volt merülve, s ajánló levelemet olvasván, azonnal maga ajánlkozott az intézet részletes megmutogatására. Először is a csecsemők osztályába vezetett, mely barátságos, világos szobák hosszú sorából áll. Mindenikben 40 — 50 bölcső van, gázfüggönyzettel, s oly csinosak, hogy fejedelmi gyermekek elfekhetnének bennök. Az intézetben középszámítással 800 csecsemő talál egyidejűleg hajlékot, ugyanannyi dajkával. Az ajtóknál tisztán és csinosan öltözött felügyelőnők fogadtak bókkal bennünket, barátságos öreg nők, mindenik dajka a maga bölcsője mellé állott és vállukra vették csecsemőiket, hogy engem annál inkább meglepjenek, — itt is minden katonás modorban és kimértséggel történt. A dajka-állomást a Wospitatelnoi dómban oly szerencsének tartják, hogy arra az orosz nők ugyancsak törekednek. A dajkáknak e serege között szépségeket nem vettem észre. A legtöbb közülök alacsony, rosz növésű volt, kifejezés nélküli, széles, sárga képpel; azonban mindnyájan tisztességesen és tisztán néztek ki vörös és sárga kartonruháikban, és nemzeti tarka fejkendőikkel. Egy bölcsőnél megállott a felügyelő, és lehajolt az abban fekvő csecsemőre. Szeretetreméltó kövér, eleven, feketehajú leányka volt ez, élet- és kedvteli, ki úgy látszik, jól ösmerte a felügyelőt, mert vidkándozott örömében, midőn az picziny kezeit megfogta. „Ez az én keresztlányom. Körülbelül kétszáz ezer azon gyermekek száma," — folytatá, midőn tovább mentünk — „kiket én itt egymás után keresztvízre tartottam, ezeknek természetesen nagy része nincsen már életben, mindamellett meglevő keresztgyermekeimből is oly sereget tudnék síkra állítani, melytől egyik-másik középhatalmasság halálra ijedne. De jőjön ön, a nap nagy pillanata — ebédünk — közeleg, ennél nekem jelen kell lennem, és önre nézve is bizonnyal érdekes lesz ezt látni, semmiesetre sem mindennapi oly asztalnál megjelenni, melyen a teríték nem száz, hanem ezer számra van, és ahol a hatodik évtől a hatvanadikig minden életkor képviselve van". Ismét folyosóra, tornáczról tornáczra kellett mennünk, míg az étterem ajtajához eljutottunk. Hangos harangszó jelenté az ebéd kezdetét, melynek végső hangjaira oly embertömeg nyomult elő a számtalan szobákból és fülkékből, mintha csak népvándorlás kezdődött volna. De minő rend e tolongásban! Kettesével jöttek ki a növendékek, és anélkül, hogy csak egy pillanatra is fenakadás vagy zavar állott volna be, hosszan sorakoztak, és épen oly rendben és csendesen lépdeltek, a mint előbb a templomból jöttekkor. Bár lehete látni ifjú arczaikon a várakozás izgalmát, mindazáltal az öröm sehol sem nyert hangos kifejezést. Egy negyedóránál tovább kellett várakoznunk, míg sikerült egy szakasz gyermeken keresztül az étterembe, jutnunk és hátunk mögött még folyvást jöttek. Étterem, mit mondok? ét egyház, olyan nagy, mint a legnagyobb templom; fájdalom azonban oly alacsony, hogy nekem először ez alacsonyság, mint Alpes nyomta keblemet. Beláthatatlanul következett itt egyik asztal a másikra s egyes soraik közötti tér nem volt szélesebb, mint amennyit a szükség követelt, mindamellett itt is minden a legnagyobb szabatossággal történt. Tolongásnak, rendetlenségnek nyoma sem volt, a fegyelem tökéletes, kevés pillanat alatt mindenki saját helyét találta meg asztalánál. Az asztaltenger közepén egy emelvény volt, melyről a tágas termet, gyermekvilágával át lehetett tekinteni. Ide vezetett engem a felügyelő. „Itt az én helyem," szólt, miután nekem egyike által a fürgén ide s tova szaladgáló felügyelőnőknek széket hozatott. ,,Én mindig gyermekeim közepette étkezem, és semmit mást, mint amit ők kapnak. Szabad önt meghívnom, hogy velünk tartson?" Az ebéd teljesen kielégítő volt, természetesen egyszerű, de azért tápláló, és kitűnően készített, és a mellett oly tiszta, hogy már a ránézés étvágyat gerjesztett. Csak az volt otthoniatlan, hogy az egész ebédlés temetői csendben ment végbe. Ebben a fegyelem kissé túl szigorúnak tűnt fel előttem. Szegény, szegény gyermekek! gondoltam újra meg újra! Hol van a ti igazi gyermeki kedvetek? Hol van szabad sürgéstek-forgástok, mit nem korlátoz fenyíték és fegyelem? „Hol van a fiuk étterme?" kérdeztem a felügyelőtől, midőn asztaltól asztalhoz vitt, és növendékei kitünőbbjeire figyelmessé tett. „A templomban is csupán leányokat láttam." „Legnagyobb része fiaimnak" volt a felelet ,nincs e pillanatban intézetünkben. Ugyanis nekünk a vidéken fiókintézeteink és majorságaink vannak, ott vannak most az ifjak, az éltesbel gazdászati dolgokkal foglalkozván. Ezenkívül Moszkva környékén és messzebb az országban minden faluban vannak dajkák és nevelőanyák legkicsinyebbjeink számára, kik közül többről mint ötezerről van e módon gondoskodva. Magától értetik, hogy gyermekeinket csak derék személyekre bízzuk, s ezekre is folytonosan felügyelünk. Azt se gondolja ön, hogy ez itten egyedüli table d' hote-unk e házban, még egy fél tucat éttermünk van, természetesen azonban ezeknek egyike sem oly nagy, mint ez, melyben én magam vagyok az előlük." Újból alkalmam nyílt most a feltűnő szívélyességet csodálni, mellyel a felügyelő a gyermekek iránt viseltetett, valamint a nagy szeretetet, melylyel ezek mindnyájan hozzá, de csak is ő hozzá ragaszkodjanak. Mint villogott a szeme azon gyermeknek, kire atyai pillantását rávetette, mily jól esett egy-két dicsérő szava, és egy másik leánykának a gyöngéd arczcsipés! Engem magamat leginkább érdekeltek az idősb növendékek, az első osztály ifjú bélhölgyei; elegáns tartásuk, a magaviseletök és beszédjökben való gondos figyelem valósággal megkapó volt. Egy sem pirult el, és nem esett zavarba, ha szót intézett hozzá az ember. Természetesen és bátran, teljes elfogulatlansággal és nyugalommal feleltek minden kérdésemre, távol minden segélytől és álszeméremtől. Páris, London vagy Berlin és Bécs legelső köreinek delnői nem szégyenkedhetnek, ha oly finom társalgási hangot használnak, mint ez orosz árva leányok. „Mi oroszok — jegyzi meg a felügyelő, mialatt a termen keresztül sétáltunk, — kitűnő talentummal bírunk idegen nyelvek megtanulására. Gyermekeim között is van sok derék nyelvész; többen beszélnek és fogalmaznak anyanyelvökön kívül németül és francziául. Szintúgy foglalkoznak többen zenével és rajzolással, és néhányan valóságos művésznők. A magasabb tudományokban szabad választást engedünk a gyermekeknek hajlamaik és tehetségük szerint." Ezenközben a gyermekek kiürítették a tálakat, vidám dal zárta be az ebédet, és ugyanazon rendben, amelyben jöttek, vonultak az ajtókon kifelé, egy sem ment azonban ki anélkül, hogy a kormányzónak „Jó napot papa!" ne köszönt volna. „A mi kedves gyermekeink — kezdé újra követőm, mialatt a termet elhagytuk, — mindnyájan boldognak érezik magukat. Ki egyszer nálunk a AVospitateloiban volt, aki a bejárás feletti nagy kőpelikán alatt e háznak küszöbét átlépte, annak joga van ismét hozzánk fordulni, ha szegénység vagy kór, nyomor vagy ínség segélyünket keresni kényszerítik." „Minémű alapból szereltetett föl az önök intézete, és mely eszközök által tartatik az fenn? — kérdezem. A sz.-pétervári lelenczház, mint tudom, a kártyákon levő bélyegből és a Lombardkölcsön jövedelmeiből tartatik fenn." „Mária Teodorowna császárnő, Pál felesége, a mi intézetünk alapítója" felelt a kormányzó. „Továbbá a gazdag Demidoff család tekintélyes javadalmakat és tőkepénzeket adott rendelkezésünk alá és végre minden nyilvános mulatságok, színházak, bálok, hangversenyek bevételük tíz százfóliját nekünk tartoznak adni, s ez tesz valamit az általában igen mulatságvágyó oroszoknál." Kinéztem az ablakon, és roppant kiterjedésű zöld gyeptért láttam, melyen a gyermekek ugy nyüzsögtek, mint valami vásáron. Vasárnapi szünidejüket töltötték itt, s a gyermekek járkáltak, játszottak, pajkoskodtak, — természetesen egész sereg felügyelő vigyázata mellett. A tér csaknem egészen puszta volt, alig tenyészett rajta egy kis virág és csalit, de kiterjedése oly nagy, hogy azt hiszem, egy hadtest gyakorolhatta volna magát rajta. A végtelen gyeptér körül néhány száz apró fából épült nyári lak állt. „E házikókba" mondá a kormányzó „nyáron át azon növendékeinket szállásoljuk, kiknek különös szükségök van a frisség akadálytalan élvezetére. A gyermekek annyira szeretik itt az életet, hogy mindig nagy számmal jelentkeznek oda." Egy második ajtón át négyszögű nagy szobába léptünk, melynek falait magas üvegszekrények boriták, tele mindennemű és nagyságú bábakkal. A játékszerek közt a legkülönbözőbb házi eszközök és iparos szerszámok mintái s az állatország minden egyedének művészi képmása is megvolt, hasznos játékszerül a gyermekeknek. Tulajdonképen nem is lelenczház ez a hospitatelél, mert belé bárki által hozott gyermekeket felvesznek, s a felvételnél egyedüli feltétel, hogy bizonyos koron túl ne legyenek. Naponként körülbelül harmincz gyermek érkezik az intézetbe, senkitől sem kérdezik, hogy a szülők nevét megmondja, valamint senkitől egy képeket sem kívánnak tartás és nevelés fejében. Aki azonban évi harmincz rubelt fizet, az megkívánhatja, hogy gyermekét ne adják ki falura, hanem benn az intézetben ápolják. A mely fiúért 250 rubelt egyszer mindenkorra letesznek, az tiszti kiképeztetést nyer. Az egészen vagyontalanokat pedig, mikor felnőnek, csaknem kivétel nélkül besorozzák közkatonáknak. Tekintet van felötlő tehetségekre, és például nem egy igen nevezetes orvos került ki ez intézetből. A felvétel után csakhamar minden gyermek számot, lajstromot és nevet kap, nyakába egy jegyet akasztanak, melynek mását azon személynek kézbesítik, ki a gyermeket hozta, ennél fogva ez 21 éves korában visszakövetelhető. Az intézetbe a birodalom legtávolabb részéből is