Vasárnapi Ujság – 1867
1867-06-23 / 25. szám - Képek a koronázásról: 2. B. Orczy György az ország zászlajával (képpel) 308. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyuak
— De hát nem mondta senki előre, hogy majd ennivalóra is lesz szükség? — Nem szólt nekünk senki erről, sőt inkább avval biztattak, hogy majd találunk mindent, ami kell; falukon megyünk keresztül, juhásztanyákat érünk, nem fog üldözni senki bennünket. Az igaz, hogy ezt nem is tette senki, de az is igaz, hogy élelem dolgában nagyon megcsalatkoztunk. Hiszen az Istenért! minő darab földet bejártunk már két nap, két éjszaka, de van-e egy rongyos viskónak csak híre, van-e nyoma egy rideg nyájnak, vagy egy árva fűszálnak ezeken a sziklákon?— Tudja isten, földi, tán maguk sem tudták vezéreink, hova vezetnek. Vigasztalódunk, ahogy tudunk. Majd holnap, ha Isten segít, csak keresztülmegyünk a havasok gerinczein, s ha e havasok egyik oldalán népes faluk terülnek el, majd csak a másik oldalon is embereket találunk. A beszélgetés lassanként elhangzott. Itt voltunk azok között, akiket elérni iparkodtunk. Élénken lobogott a tábortűz, a száraz fenyő füstje ropogva száll fel s fényes sziporkái kialudva hullanak szét az éj sötétébe. Néma csend uralkodik a szűk völgyön ; csak néha egy dobogás, egy zablacsörrenés, vagy egy mély sóhaj adják jeleit az élőknek. A hold fellegek közé vonult s a sötét fenyvesek komoran merednek fel a csillagos ég felé. Pihennek az elfáradtak, mélyebben a temetőben sem alusznak. Hajnalhasadtakor virradó hangjára rezzent a fel a tábor. Néhány percz múlva megrezzent a nyergelő trombita is; élénk fegyvercsörtetés, izgás, mozgás mindenfelöl. Merül falu papja, összefűzve egyik hivével, mint erőszakolt kalauzok , legelői megindulnak. Ezeket követi a gyalogság, azután a dsidások, középen Bem s több főtiszt, továbbá az önként csatlakozottak vegyesen, végre a huszárok. Egy óra kellett, mig az egész tábor mozgásba jött. Törik a lehullott száraz ág, csattog ismét a patkó a sziklás tekervény meredekjén: ember és ló összeszedték végső erejöket s szaporán követik egymást. Meredek sziklás hegyoldalban kanyarog az ösvény, néhol leroskadt odvas fenyőtörzsek, néhol kiálló szikladarabok nehezítik járásunkat. A győzősebb lovak előre törtetnek, ahol az ut kitérést enged, a fáradtabbak lassú léptekben el-elmaradoznak egymástól; a gyalogok egy része hátramarad s a lovasok közé vegyül. Egy huszárkapitány lebukott egy meredeken s lovastul legurult a völgy fenekéig, — de minő isten csodája! sem ő, sem lova nagyobb sérülést nem szenvedett s a völgy mentében visszajutottak, honnan megindultunk s kevés időre rá velünk ismét egyesült. — Minő dolog az ott hátul? Egy huszár alól kidőlt a ló. „No hát csak hagyja ott, maga pedig jöjön szaporán, ha tud; ha pedig nem tud , jó egészséget!" Elől a lovasok leszállnak lovaikról, hogy a keskeny szorulaton, melyen végig kell menniök, biztosabban mehessenek, miközben a szájról szájra hangzó „szállj le" szóra mindegyik leszáll lováról. Ezt fékszáron vezetve az első lovag megindul, utána több lépésnyire a következő s így rendre. Lovaik reszkető inakkal tapogatják az ujjukba eső rögöket, fejeiket szaglásra eresztik, nyilt orrlyukaikból nagyot horkantanak, mintha kérdeznék: nem csalsz-e meg? Egy helytelen lépés, egy bicczenés lesodorná őket oda, ahonnan nincs többé visszatérés. Hálistennek, veszély nélkül múlt el az átjárás a szoroson. A nap magasan jár, de erejét elveszik körültünk a havasok. Utunk tévesebb lesz egy hegytetőn, csak magunk és lovaink birnák, — de lelkileg, testileg le vagyunk verve az éhség-és fáradságtól. Fölértünk az égbenyúló havasok tetejére. Visszanéztünk az édes haza földjére — „látsz-e többé, vagy soha sem?" — Isten veled! Isten veled! Mint őseink jelképes madara a turul, mely elől lobogtatta szárnyát a csatában, lecsüggesztve, ha szerencsétlenre fordult a harcz, de büszkén röpködve ismét, ha kivíva a diadal! — Magyarország zászlaja is fennen, büszkén lobogott június 8-kán, midőn ezt az annyi évig tartott súlyos alkotmányharcz diadalünnepén , a megkoronázott magyar király előtt, az ország egyik köztiszteletben megőszült, független lelkű és állású polgára, a 79 éves ősz b. Orczy György lengető. A magyar mindenben tiszteletben tartja s ha lehet, követi a hagyományokat. Az Orczyak már negyed izben hordozzák koronázásnál az ország zászlaját. Orczy György, kit a jelen koronázásnál e kitüntetés ért, 1788-ban augusztus 27-én született, fia Orczy Józsefnek, unokája Lőrincznek, a költőnek. Egy éve hiányzik csak, hogy nyolczvanas legyen, de tömött termetét s még egészen életvidar, kifejezésü, nyájas magyaros arczát tekintve, senki sem hinné ily idősnek. Termetre közép magasságú, izmos, széles vállú. Arczát hófehér körezakál s pödrött bajusz körzi. A koronázási alkalommal aranynyal gazdagon zsinórzott sódon gombokkal ékitett sötétkék attilát és ugyanoly szinü nadrágot viselt; lábain sárga szattyáncsizmát aranysarkantyúra. Fején fejedelmi kalpag ült, piros bársony csuccsal, vakvarjú-toll bokrétával és sugárosan szétágazó, rubinttól és gyémánttól ragyogó forgóval. Vállain király-vörös bársonymente lógott, vakító fehérségű hattyu-prémmel, s művészien alkotott ódon (antique) mentekötővel. Balján diszkard ékeskedett, s jobbjában, kengyeléhez támasztott nyéllel, az ország zászlaját tartotta. S valamint az ősz dalia, annyi deli fiatal lovag közt is feltűnt s magára vonta a figyelmet, ugy paripája sem tartozott az utolsók közé a bandériumok és országzászlósok harczias készületü lovai között. Barnapej volt, aranynyal gazdagon kivert piros zsabrákkal takarva, míg büszkén hordott nemes fején dús aranycsótárja villogott a napfényben. De lós lovag bármily érdekes tünemény legyen is, annyi ragyogás és ősi fény között Képek a koronázásról. 2. B Orczy György, az ország zászlajával. Képek a koronázásról . 2. B. Orczy György, az ország zászlajával