Vasárnapi Ujság – 1867
1867-06-23 / 25. szám - Bozzai Pál: Kisirtam könyeim 306. oldal / Költemények
30 tette műveiket a szerkesztők előtt is, s a közönség is egyre növekedő figyelemmel kisérte müködésöket. 1846-ban Pálffy uj, két kötetes regényt irt, a Hóra-világból, „Fekete könyv" czim alatt, mely ugy leirásai, mintegy pár élesen körvonalazott jelleme által nagy haladást tanúsított s elég jól is fogadtaték. Novellái, melyekben franczia könnyűséget és érdeket angol valódisággal igyekezett párosítani, nagy figyelmet kezdettek ébreszteni.1847-ben Csengeryék „Pesti Hirlap"-jában az újdonságokat irta, kitűnő elmésen, könnyedén s érdekesen. A „Hirlap" stylje, mely az előbbi sallangos szónokias irmodor helyébe a világos, meggyőző és lapidaris stylust honosította meg, legjobban talált mind ízléséhez, mind tehetségéhez, mert Pálffy is azon, akkoriban kevés írók egyike volt, kik lemondva a frázisokkal való hatás-hajhászatról, egyszerűségben keresték a forma érdemét, s az eszmével és tárggyal a kifejezéseket természetes összehangzásba igyekeztek hozni. Novelláiban, melyek közül pl. az „Egy báróné" máig is legszebb novelláink egyike, mindenütt észrevehető e törekvés, melyet végre is siker koronázott, mert az egyedül helyesnek lőn elismerve. E stylt vitte át 1848-ban, a forradalom kezdetével megindított „Márczius tizenötödike" czimü kis lapjába is, melynek jeligeül e mondatot választá: „Nem kell táblabirópolitika". Az eleven hirlap, melyet eleinte csak a fővárosban olvastak, s külföldi szokás szerint „fris Márczius!" kiáltásokkal minden utczasarkon árultak, rendre utat tört magának a vidéken is, hol először nagy visszatetszést szült, megégették, azután olvasták kíváncsiságból, azután hallgatni kezdettek rá. Az események rohanó árja igazolni látszott politikáját és modorát Teljességgel nincs érdekünkben, annyi év eltelte után, menteni Pálffy lapját, bár alapos vagy túlságos kifogások, vádak ellen. Ő maga csak a minap így nyilatkozott felőle: „E sorok írója — úgymond magáról, — már 1848-ban egyik napszámosa volt a hírlapirodalomnak. Volt kezében egy lap, melybe fiatal korának hevét, ábrándjait s olykor-olykor pajkosságait rakta le." A „Márczius" a kor szülötte volt s mint minden, mit a kor magának teremt, egyfelől jogosult a létezésre, másfelől viszonhatást gyakorolt a korra. Itt csak azt emeljük ki, hogy a szerkesztő czikkei folyvást a legjobbak voltak a lapban, irálya tisztább és sokkal nemesebb — még merész tulságaiban is -mint egynémely munkatársáé. A kegyeletre, igaz, ő is keveset adott, s az ország némely tiszteltebb neveit sem igen kímélte. De ha a politikai alapos tudományt és mélyebb kombinácziókat itten, az elmésséget, elevenséget és erőt már akkor sem lehetett tollától megtagadni. 1849 elején a kormánynyal együtt „Márczius" is Debreczenbe költözött, s itra is határozottan forradalmi politikát űzvén, kemény harczokat vivott, a kiegyenlítés felé hajló „Esti Lapok"-kal. Pestree visszaköltözve, juliusban, egy igen heves és szenvedélyes czikket hozott Szemere ellen s lefoglaltatott. A szerkesztőt is tisztességes őrizet alá vették. A kormány ismét elhagyván. Pestet, Pálffy is követte, Szegedre s Aradra. Ott volt a temesvári csata színhelyén is, de betegen, egy kocsiról nézte a szerencsétlen ütközetet. Lúgosra érkezve, nyitva állott előtte az út a külföld felé. Négyen voltak útitársak: ő, Dedinszky József akkor is, most is országos képviselő, Dobsa Lajos és Degré Alajos. Visszatértek a Maros felé, hogy végperczig tanúi lehessenek a gyorsan lefoyó drámának. Aug. 13-án éjjel a négy útitárs közül az első három az osztrák és orosz tábor között utat keresett az arad-csanádi puszták felé, de az egész vidéket tábori tüzek boriták. Másnap tehát északkeletre tértek és Boros-Sebesen át eljutottak Biharba, Belényes vidékére, Dobsa Lajos atyjának három kis faluból álló birtokába. Pálffy is itt maradt az októberi vérnapokig, s aztán kocsit fogadván , Arad felé utazott, bizonytalan tervvel. Aznap estén Aradmegyében Szitye nevü faluba érkezett, a hol anyja testvére, Nyéky Alajos ispán volt István főherczeg kis-jenői uradalmában. Itt határtalan vendégszeretettel az atyafiságos háznál teltek a napok, hetek, hónapok, ugy hogy végre négy teljes esztendeig tartott itteni mulatása, hol az egy „Szebeni ház" czimü novellán kivül semmit sem dolgozott. Eleinte csak rokonai tudták ittlétét, később a ház barátai előtt sem titkolózott, végre az egész vidéken köztudomásu lett ittléte, de még Bach hivatalnokai sem akartak a dologról hivatalos tudomást venni. Pestre jöhetését aradi barátai eszközlötték ki. Régi iskolatársának, Tarjányi Vilmosnak, aki Aradon államügyész volt, sikerült számára útlevelet nyerni. Pestre febr. 2-án jött 1853-ban. Tizenegy napi szabadonlét után haditörvényszék elé idéztetett s az első kihallgatás után letartóztattatott. Öt hónapig volt fogva az újépületben, hol már 1849-ki dolgokért csak maga volt egyedül. Elitélni nem lehetett, mert egy évvel azelőtt ki volt már mondva, hogy ujabb politikai pörök az 1849 ki tettekért ne kezdessenek. Tehát csak internálták Csehországba, Budweis városába, ahol 2 évig s néhány hónapig lakott. Itt a polgárság nagy rokonszenvet mutatott iránta, a bureaukratia előzékenysége a bámulatig terjedt irányában: ha valami kivánata volt, a Bezirksvorsteher rögtön protokollumba vette, aztán iratát a megyefőnökhöz átküldvén, ez az ügyet még azon napi postán a prágai helytartósághoz küldötte. 300 forintot kapott „Sustentation" czim alatt. Ez kevés lévén, a vendéglős, hova ebédre járt, tanácsolta neki, hogy hat hónapig ne fizessen neki; hasonló ajánlatot tett a szabó is, akinél ruhát varratott. A kormány ezen adósságot egyszerű folyamodás után kifizettetni rendelte. Már előbb, bujdosása, illetőleg rejtőzése ideje alatt, 1850-ben jelentek meg régibb novelláinak legjobbjai „Egy földönfutó hátrahagyott novellái" czím alatt, neve nélkül. Egyik legkitűnőbb kritikusunk így nyilatkozik róluk : „A magyar irodalom figyelemre méltóbb termékei közé tartoznak, s épen nem politikai irányúak. Csató után ő képezett leginkább ellenzéket a pedáns és czifra előadás ellen, az egyszerű és könnyed mellett küszdvén. Egyrészt ennek köszönheti journalistikai hatását is. Mindvégig legerősebb oldalai maradtak az élénk, könnyed előadás, egyszerűség s a kör, honnan történetét és személyeit merik. A legegyszerűbb meséből is legtöbbször meglepő cselekvényt bonyolít s csekélységet is érdekesen ad elő. A cselekvényt mindig ott kezdi, ahol kell, s bevégzésekor minden alkalmatlan jelenést, mi a hatást gyöngíthetné, gondosan kerül. Meg tudja találni az illető alakot, s oly nagy szenvedélyeket soha sem tárgyal, melyek egy novella szűk körében ki nem fejthetők. Jellemzései rövidek, de egy pár oda vetett vonással egész képet rajzol elénk. Néhány szóval többet mond, mint más lapokon. Jellemeit nem leírásokban, hanem a párbeszéd és cselevény drámaiságában igyekszik kifejteni. És itt igen szerencsés. A párbeszédeket bámulatos könnyedség s élénkséggel kezeli, s a mellett nyelve hajlékony, kellemes, néhol oly finom, hogy csaknem a franczia regényírókéval vetekedik. Személyeit nem valami phantasticus világból, vagy torzított események légköréből veszi, hanem az életből. Leginkább a nemesi élet társasköreiben és a salonokban mozog, s a magyar élet sok kedves oldalát tünteti föl. A kor, melyből ír, legtöbbször a jelen, s ha a múltba téved, legörömesebb a 18 század hajporos magyarjairól regél." Megszabadulása óta a belebbezésből, mely azonban eleinte csak annyira terjedt, hogy hazájában választhat magának állandó lakást, de Pesten kivül, mikor ő Esztergomot választá, — folyvást irodalommal foglalkozott. Két regénye: a „Fejedelem keresztleánya," Erdély történeteiből, — és az „Atyai ház" a jelenkori társadalomból, folytonos és pedig nevezetes emelkedést mutattak a regényírói pályán. Elszórva megjelent kisebb novellái, melyek közül nem egyet lapunk hozott régibb s újabb évfolyamaiban, mindig közkedvességet nyert olvasmányok voltak. A Kisfaludy-társaság a regény és beszély -irodalom teréni érdemeit méltányolva, sorozta tagjai közé, hol ismét egy szép történeti novellával foglalta el székét. Idejét azonban az utóbbi évek alatt nagyobb részint a politikai napi irodalom vette igénybe. A „Márczius" forradalmi szerkesztője azóta alapos és nagy terjedelmű politikai tanulmányokat tett, melyek szélesb látkörü fölfogásra képesitik, s melyek mellett szabad szellemét és eleven, világos, kedveltető ir modorát is teljes mértékben megőrizte. Munkássága és termékenysége e téren valóban bámulatos. Vezérczikkeit, különböző névjegyek alatt a szabadelvű politikai lapok legtöbbjében föltaláljuk, s mindenütt élvezettel és tanúsággal olvassuk. De mi dicsekhtünk azzal, hogy testvér-lapunknak „Politikai Ujdonságok"-nak már 9 év óta a állandó főmunkatársa s politikai lapvezére, és vezérczikkei, heti tájékozásai a bel és külföldi politikai helyzetről, szellemdússág, világosság s tiszta és józan felfogás tekintetében a legjelesebbek közé tartoznak. Pálffy Albert rendkívül magas, szikár, sötét arczszínü, élesen jelzett arczvonásu, apró sas-szemű, s egész alakjában feltűnő és rendkívül érdekes egyéniség. Társalgása komoly és elmés egyszerre. Modora szívélyes és természetes; sem hízelegni, sem affectálni nem tud. A magánéletben a legjellemesebb és legszeretetreméltóbb emberek közé tartozik. De mindez nem akar dicséret lenni, csak egyszerű fotográfia, mely ép oly hü, mint az, melynek másolatát olvasóink a lap elején találták.r— hisilim könnyeim .. (Josephstadt, 18S0. jul. 10-én.) Kisírtam könnyeim, Kiontani vérem, Elvesztett honomért A csatatéren. Látom őt küzdeni Nappal és éjjel, Téren és halmokon Vad ellenével. Látom szép zászlait keverve porba, Fegyverét, díszeit összetiporva.